Köllő Kata: Legyen büszke arra, hogy színész. Interjú Bíró Józseffel

– Úttörő voltál ebben a műfajban. Ez a lépés ugyan szabadságot biztosított neked, de talán megszületett ezáltal egy másfajta kiszolgáltatottság, másfajta bizonytalanság. Tizenkét év után hogy látod?

– Inkább úgy fogalmaznék: van ennek pozitív és negatív oldala. A pozitív része az, hogy én döntöm el: hol játszom, kivel és mikor. Persze ez ideális helyzetben van így. Nyilván, ez alatt a tizenkét év alatt teljesen más lesz az ember státusza, de ha én nem dolgozom fegyelmezetten, precízen, nem vagyok megbízható, akkor lehet, hogy a következő produkcióra már nem hívnak meg. Egy állandó alkalmazott nincs ilyen helyzetnek kitéve. Természetesen felelősségre lehet vonni, de attól még kiosztható a következő alkalommal is. Nekem viszont jó minőségű munkát kell kiadnom a kezemből, ahhoz, hogy a jövőben is igényt tartsanak rám. Úgy érzem, ez is egy plusz, jobban odafigyel az ember a munka minőségére. Ha dolgozom, keresek, ha nem, akkor nem keresek. Ha elvállalok egy munkát, ennek függvényében is fontos, hogy a tehetségemnek megfelelően a maximumot nyújtsam, és szakmailag megfeleljek. Ezen kívül a megbízhatóságra is oda kell figyelni, például az egyeztetést illetően. Így, tizenkét év után, azt tudom mondani, előfordult, hogy három színháznál is dolgoztam párhuzamosan, és mégsem volt fennakadás. Tudtak egyeztetni, egyik színház sem késett a bemutatóval miattam, nem volt probléma az előadások időzítésével. Az a baj, hogy minden színházban félnek ettől, pedig, ha a szervezőosztály jól működik, akkor nem lehet fennakadás.

– Feltételezhetően a plusz munkától félnek, ami ezzel jár, nem?

– Igen, plusz munka, meg odafigyelés, hiszen, ha van egy külsős színész, akkor egy hónappal előre le kell adni egyhavi munkatervet, hogy az illető színésznek megfelel-e, nincs-e más elfoglaltsága abban a periódusban. Egyeztetni kell, föl kell venni a telefont, de most már létezik elektronikus posta és egyéb kommunikációs eszközök.

– Amikor eldöntötted, hogy szabadúszó leszel, nyilván magaddal is meg kellett vívnod ezt a harcot.

– Magammal olyan szempontból kellett megvívni, hogy vállalnom kellett a rizikót: ha nem dolgozom, akkor nem keresek. Ami ösztökél is, mert ugye, eszébe jut az embernek: ha otthon ül és nem csinál semmit, akkor mi történik? Ez viszont azt szülte, hogy ültem a könyvtáram előtt, és elkezdtem gondolkodni azon, ha esetleg nem lesz munkám, akkor mit fogok csinálni. És akkor jöttek az ötletek. Tarsolyomban tartok a mai napig is öt-hat ötletet, amit akármikor elővehetek és megcsinálhatok.

– Mégiscsak kellett egy kis bátorság fölvállalni ezt a szabadúszást, úgy látom.

– Igen, valóban kellett. Másrészt azonban segített a döntésben az is, hogy akárhova hívtak azelőtt, mindig abba ütköztem, hogy nem tudok elmenni, mert kiosztottak egész évre. Egyeztetni kellett volna, és nyilván nem mehettem el az anyaszínházamtól. Akkor gondoltam azt: kipróbálnám magam egy másik társulatnál, más rendezővel, olyannal, akit én választok meg, és nem akit „kapok”.

– Nem lehet valami kényelmes életmód.

– Nem, egyáltalán nem kényelmes. Nincs kocsim, de ha lenne, akkor sem lenne kényelmesebb. Volt olyan periódus, mint már említettem, hogy három helyen dolgoztam párhuzamosan: Kolozsváron, Budapesten és Marosvásárhelyen. Éjszaka felültem Kolozsváron a vonatra, reggel leszálltam Budapesten, próbáltam, este előadás, éjszaka vissza a vonatra, elmentem Vásárhelyre, reggel leszálltam és próbáltam. Aztán vissza Kolozsvárra. Ezt hosszú ideig nem lehet csinálni. Akkoriban sem volt kényelmes havonta több száz kilométert utazni, és most sem lettek jobbak a körülmények.

– És intézményi szinten miként zajlott a „leválás”?

– Intézményi szinten falakba ütköztem. Volt, ahol szívesen fogadták ezt a szabadúszós változatot, hiszen az intézmény megszabadul egy csomó fölösleges papírmunkától: én leadom a számlámat, és utána fizetem a saját járulékaimat. De volt olyan színház is, ahol azt mondták, nem fogadnak el számlát, mert ők még nem találkoztak ilyennel. Itt az alkalom, mondtam, ki kell próbálni, meg kell tanulni. Nem, jött a válasz, mert akkor mi lesz, ha a színészek majd itt is ezt akarják. De miért kell ettől félni, hadd próbálkozzon vele más is.

– Hogyan kell egy színésznek önmagát menedzselnie? Ha éppen nem fut be valami felkérés, akkor neked kell keresgélni? Ajánlkozni?

– Ilyenkor az ember fölveszi a telefont – mert vannak ismerősei, barátai: rendezők, színházigazgatók, és jelzi, hogy „erre és erre a periódusra szabad vagyok, nincs-e rám szükség”? Még nem voltam ilyen helyzetben, de ha lennék, valószínűleg ezt tenném. Ha az ember szabadúszó, akkor vagy van egy menedzsere és az adja el, vagy ha saját magát menedzseli, akkor igenis föl kell venni a telefont és jelezni kell, hogy van-e valakinek valami ötlete velem kapcsolatban.

– Van egy stabil otthonod, de többnyire nem vagy otthon. Milyen érzés folyton máshol lenni?

– Mostanában azért kevesebbet vállalok, főleg amióta elkezdtem tanítani. Az élet egyébként úgy működik, hogy az ember bepakol egy bőröndbe, és abból él. Ebben van a tapasztalatom. Szervezés kérdése, hogy például lehessen mosni, vagy egy salátát elkészíteni, hogy ha este későig tart a próba és már minden vendéglő bezárt. Ilyenkor az olvasólámpától elkezdve mindent vinni kell. Például szúnyogirtót is.

– Azt hittem, az úgy működik, hogy te csak telefonálsz az illető színházhoz: érkezel, ilyen és ilyen szállást kérsz, ilyen és ilyen berendezéssel, legyen hűtőszekrény, mosógép, egyebek.

– Ha rendelkezik színészlakással az a bizonyos színház, akkor ez megoldható, általában ezek bérelt lakások, föl vannak szerelve. De egy szállodában nem valószínű, hogy biztosítanak ilyesmiket. Amúgy nem is vagyok szálloda-centrikus, nem szeretem a szállodakomfortot, mert személytelen és hideg.

– Tanítottál a főiskolán 1992 és ’97 között, aztán következett egy nagy szünet. Most ismét folytatod. Miért döntöttél akkor úgy, hogy abbahagyod a tanítást, és most miért kezdted újra?

– Tulajdonképpen kényszerszünet volt, mert akkortájt egy évet ingáztam Debrecen és Kolozsvár között, és azt mondtam az egyetemen, hogy emiatt nem tudom tovább vállalni. Tanítani csak komolyan érdemes, a távtanításban nem hiszek. Nehéz lett volna megoldani. Volt egy másik problémám is. Akkor még nem volt az egyetemnek rendes épülete, effektíve büfé-szinten működött az oktatás. Bekéredzkedtünk ide-oda, vagy a színház megengedte, hogy a próbateremben próbáljunk. A diák várt rám a színház büféjében, míg én befejeztem a próbát, és így telt az életünk. Végül is két évfolyam végzett ilyen körülmények között; büfés-évfolyamnak hívtuk őket. Nyilván belőlük is színészek lettek, tehát így is lehetett, de ez nem volt megoldás. Annak idején azt hittem, hogyha én tüntetően azt mondom, nem tudok tanítani ilyen körülmények között, akkor ennek talán lesz foganatja. Nem lett. Több évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az egyetem épülethez jusson, és valamelyest megoldódjon ez a része a dolognak. Időközben, amikor itthon voltam, vállaltam mesterkurzusokat, amit jónak tartok, de az kevés. Két hét alatt nem lehet szenzációs dolgokat tanítani, az csak kóstolónak való. Ha a diáknak van már egy alapképzése, akkor esetleg megismerkedhet egy másfajta látásmóddal is, és ha érdekli, akkor tovább folytathatja.

Nemrég aztán ismét lehetőség adódott, hogy tanítsak, én pedig vállaltam. Persze most is csak bedolgozóként, nem vagyok az egyetem alkalmazottja. De engem érdekel a tanítás.

– Miért érdekel?

– Ennek szakmai oka is van, meg egyéni oldala is. Szakmai szempontból azért szeretnék tanítani továbbra is, mert úgy érzem, veszélyben van a szakmám. Ezt már évek óta mondom. Rosszak az iskolák. Nagyon oda kell figyelni, hogy ki és mit tanít. A jelenlegi tapasztalat is azt mutatja: a fiatal színészek, akiket fölvesznek a különböző társulatokhoz, nem tudnak járni, nem tudnak rendesen beszélni, nem tudnak színházban gondolkodni. Nem kapnak színpadi nevelést, és technikailag sem felkészültek. Hiába mondom a fiatal kollégának, hogy figyelj, nem tudsz járni, nem tudsz beszélni, én nem tudok leállni a próbák alatt és megvárni, amíg ő megtanulja ezeket a dolgokat, nekem végeznem kell a feladatomat.

Úgy érzem, sokmindent át tudok adni a diákoknak. Nagyon sokat tanultam annak idején az engem tanító színészektől. Abban a ritka, kivételes helyzetben vagyok, hogy nagyon jó rendezőkkel dolgozhattam, és még fogok, remélem. Tőlük is rengeteget tanultam. Mindezt szeretném átadni; nem tartom otthon bezárva, hét lakat alatt. Például, amit Vlad Mugurtól hallottam a próbafolyamatok alatt. Lejegyeztem a példányomba. Vagy nemrég, amikor Matthias Langhoff rendezett Kolozsváron, ültem a sarokban és jegyeztem, amit mondott. Ezeket át szeretném adni, hogy legalább tudják: léteztek–léteznek ezek a színházi emberek.

– Azt mondod, baj van a színészoktatással. Mi történt menet közben, hogy ennyire megromlott a helyzet?

– Először is előállt egy furcsa helyzet: egy csomó fiatal tanít. Ezzel nincs is semmi baj, de én úgy gondolom, nekik idősebb kollégák mellett kellene tevékenykedniük. Tehát legyen egy vezéregyéniség, aki tanít. És mellette a fiatalabb szintén tanul asszisztensként két-három évet, megtanulja a színészvezetést, és hogy milyen a pedagógus viszonya a diákkal. Ugyanis a pedagógus–diák viszony egészen más, mint egy színész–rendező viszony. Ezeket meg kell tanulni. Bratyizás nélkül. Meg kell tartani egyfajta távolságot. Nem vagyok híve a vaskalapos tanár–diák viszonynak, de ettől függetlenül, létezik tisztelet, a diáknak föl kell néznie a tanárra. Másrészt meg, mit tanít az a tanár, aki frissen végezte el a főiskolát? Hiszen neki sem tanították meg a szakmát, mert a három év kevés, csak ízelítőt kaphat abból, hogy mit kellene tudnia. Tehát ezt is be kell pótolnia. Azonkívül pedig nincs is színpadi tapasztalata. Akkor mit ad át? Tudom, hogy van rengeteg szakkönyv, azokat el lehet olvasni, de időbe telik, míg az ember kipróbálja, hogy annak mi a folyamata, a mechanizmusa, hogy mi a végcélja annak a gyakorlatnak. Ez tulajdonképpen kísérletezés. Panaszkodunk, hogy a színészeknek nincs színpadi fegyelmük. Mert nem volt kitől megtanulják a színpad iránti tiszteletet, alázatot. Tudom, hogy ezek régi, avítt dolgoknak hangzanak, de a mai napig így működik a színház. Nemrég beszéltem egy színházigazgatóval, aki azt mondta, a fiatal végzősök nem tudják, mi az, hogy olvasó- vagy rendelkező próba. Nem tudják, hogy a próbára próbaruhát kell fölvenni. Nem azért, mert koszos a színpad, és hogy ne piszkold be az utcai ruhádat, hanem mert az egy lezser öltözék, abban tudsz mozogni. Ha bemegy valaki, mondjuk egy miniszoknyában vagy egy tűsarkú cipőben, biztos, hogy nem fog tudni bukfencezni, arról nem beszélve, hogy nem divatbemutatóra megy az illető.

– Te hogy építed fel ezt a három évet? Mert bármennyire is nem tetszik ez nekünk, sajnos el kell fogadni, hogy csupán három év áll a tanár és a diák rendelkezésére.

– Az első év az önismeretről szól, akkor még nem is nagyon szeretek szöveget használni, inkább a tér, a közösségben való mozgás, a koordináció a fontos: hogyan viszonyulok egy személyhez, egy tárgyhoz, hogy viszonyulnak hozzám, és így tovább. Sok színpadi improvizáció. Itt a fantáziára fektetem a hangsúlyt, mert a mi gondolkodásunk eltérő és gazdagabb kell hogy legyen a hétköznapi gondolkodásnál, el kell rugaszkodni a hétköznapoktól. Az a szegényes fantázia, amivel egy diák elvégzi a középiskolát, nem elég ehhez. Ki kell nyitni a gondolkodásukat, fejleszteni kell a fantáziájukat. Utána jöhet minimális szöveges gyakorlat. Komoly problémának látom, hogy a diákok nagy százaléka nem tud olvasni. Nem tudják, milyen érzés egy könyvet a kezükbe fogni, érezni az illatát. Nem tudnak szöveggel dolgozni. Aztán másodéven – most már két évfolyammal is próbálkoztam ezzel – veretes szöveget adok a kezükbe. Görög drámákat, romantikus szövegeket, minél nehezebbeket. Hogy tudjanak közölni egy mondatot, egy gondolatot, tanulják meg, mi az, hogy jelzős szerkezet, tanulják meg a szövegfelépítést. Következik a Sztanyiszlavszkij-módszer, amihez én még hozzávettem a Strasberg-féle módszert, ami lelkileg is megdolgoztatja az embert.

– Hogy készíted fel a diákokat arra, hogy a főiskola után mit kezdjenek magukkal?

– Amit a szerencse ad, azt ki kell használni. Azt mondom mindig, hogy a minőségi munka legyen a vezérelvük. Olcsón is lehet sikert elérni, de becsületesebb és értékesebb, hogyha minőségi munkát végez az ember. A siker tiszavirág életű, a kemény munkának később jön meg a gyümölcse, de az megalapozott.

– De azt nem tanulják meg, hogyan menedzseljék magukat.

– Nekem ki tanította meg? Nekem sem volt könnyű.

– Ha már visszatértünk rád, milyen az, amikor mindig más, idegen helyre mész dolgozni, mindig meg kell találnod a helyedet az adott társulatban, talán az is megtörténhet, hogy épp nem fogadnak nagyon szívesen.

– Ilyen is volt. Nem könnyű.

– Hol?

– Nem mondom meg. Először is induljunk ki abból, hogy ugye kollégák között vagy, de van, aki hallott rólad, van, aki nem. Nyilván már a próbák alatt le kell tenni valamit az asztalra. Nem húzhatom magam után a múltamat, meg a kitüntetéseimet, vagy a diplomáimat, nem ezekkel lépek színpadra, hanem a szakmából kell bizonyítanom. Persze, ez az állapot is egy külön státusz. Nem lehetek szervesen a kollektíva részese, vendég vagyok, tudom, hogy eddig tart a szerződésem, és utána elmegyek. Nem is nagyon lehet beleszólni az életükbe. Ez egy másfajta státusz. Közben meg azt érzem, hogy ennyi év után azért hiányzik egy társulat.

– Valóban?

Kolozsváron itthon vagyok, a saját társulatomnak érzem, de hát nyilván itt sem szólhatok bele dolgokba. Nem is illik. Néha érzem a hiányt, hogy kellene valahova tartozni. Ennyi év után már megfogalmazódik ez az érzés.

– Ha alkalom adódna rá, vállalnád?

– Nem tudom. Mindenképp le kellene előtte ülni, és át kellene tárgyalni a dolgot szerződési szempontból is. Annyira azért nem vágyok arra, hogy egész évben játsszak, és le se essek a színpadról.

– Összeférhetetlen vagy színpadon?

– Nem, nem hiszem. Nem tudom, hogy milyen hírek terjengnek rólam, de szerintem nem. Ha esetleg kialakult ilyen vélemény, akkor az igényességemből kifolyólag tűnhetek annak. Inkább maximalistának nevezném magam, emiatt lehet, hogy igényesebb vagyok, mint a többi ember. A fegyelmezetlenséget nem szeretem.

– Ezek szerint a diákjaidnak már az első órákon előrevetíted, hogy ezt meg kell tanulniuk?

– A pontosság ezen a pályán nagyon fontos. Ha az életben nem tanuljuk meg, akkor a színpadon sem leszünk pontosak. Az egymásra figyelés rendkívül fontos ebben a szakmában.

– Meg lehet tanulni a színpadi alázatot?

– Ez a tradíció. Ezt is át kell adni. Beszélni arról, milyenek voltak az elődeink, hogy viselkedtek a színpadon. Kellene tudni, hogy kik és milyenek voltak ezek a színészek, ki Orosz Lujza vagy Törőcsik Mari. Legyen büszke arra, hogy színész. Ennek örülni kell.

– A díjak? Fontosak?

– Jó érzés. Mindig jó, de három napig tart. Jó, mert azt jelenti, hogy a szakma odafigyelt rám és értékeli a munkámat. Jólesik. De sok munka van mögötte. Aztán megyek tovább.