„A sebek formáltak” – Nemes Leventével, a sepsiszentgyörgyi színház színészével Nagy B. Sándor beszélgetett

„A sebek formáltak” – Nemes Leventével, a sepsiszentgyörgyi színház színészével Nagy B. Sándor beszélgetett

A Játéktér 2021. tavaszi számából
Borítókép: Barabás Zsolt

Kevés olyan színház iránt érdeklődő ember él a magyar nyelvterületen, aki ne hallott volna Nemes Leventéről. A legtöbben láthattuk is őt színpadon, idősek és fiatalok egyaránt, mert éppen hatvan éve tapossa a világot jelentő deszkákat. 1962-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, 1972-ig a marosvásárhelyi Állami Magyar Színház színésze volt, utána mindmáig a sepsiszentgyörgyi társulat tagja. Szentgyörgyi István­-, Jászai Mari­-, Kaszás Attila­-díjas, többszörös EMKE­-díjas, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának életműdíjas előadóművésze, aki alakításaiban mindig eredeti és hiteles, magánemberként bölcs és megfontolt, művészetét talán az igényesség és a megújulásra való örök törekvés jellemzi leginkább. 1992–2005 között a szentgyörgyi színház igazgatója is volt, az ő színházvezetői munkájához fűződik a szentgyörgyi társulat művészi célkitűzéseinek újrafogalmazása. 1995-ben az ő kezdeményezésére valósult meg az a bizonyos, sokat emlegetett fúzió a sepsiszentgyörgyi színház és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház társulata között, mely megnyitotta az utat a szentgyörgyi színház immár több évtizeden át tartó szakmai sikersorozata felé. 2008 óta nyugdíjas, de azóta is játszik, és nyolcvankét évesen is meghatározó személyisége a Tamási Áron Színház társulatának. Életéről, pályafutásáról, művészi hitvallásáról Nagy B. Sándor faggatta az alábbi interjúban.

Medgyesen születtél 1939. szeptember 16-án. Meddig éltél ott?

Medgyesen születtem, de a költőt parafrazálva, azt szoktam mondani, hogy Erdély az én szülővárosom. Mert egyéves voltam, amikor Medgyesről elköltöztünk, a gyermekkorom nagy része Kolozsváron és Marosvásárhelyen telt el. 1940-ben, a második bécsi döntés után Kolozsvárra költöztünk abban a reményben, hogy ott, immár Magyarországon jobb életünk lesz. Akkor még nem tudhatták a szüleim, hogy mit hoz a háború vége. Nagytatám kocsmát nyitott Kolozsváron, abból élt a család.

Mennyi idős voltál, amikor Marosvásárhelyre költöztetek?

1946-ban költöztünk oda, hétéves koromban. Az 1945-ös hatalomváltáskor a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem épületeibe visszaköltöztették Nagyszebenből a román tannyelvű I. Ferdinánd király Tudományegyetemet, melyet a bécsi döntést követően helyeztek át azelőtt Szebenbe. Az időközben Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemmé átkeresztelt intézményben tehát lehetetlen helyzet jött létre, amit egy kormányrendelettel oldottak meg: a magyar nyelvű orvosi kart Marosvásárhelyre költöztették. Apám, aki még 1945-ben belépett a kommunista pártba, szerepet kapott az új egyetem szervezésében. Lakást is kiutaltak neki az egyetem területén, ami jól jött, mert közben gyarapodott a család, akkor már két fiúgyermeke volt. Azután egy húgom is született. Az egyetem udvarán minden adott volt a nagyszerű gyermekkorhoz: díszpark, tó, gyümölcsös, futballpálya, kuglipálya, teniszpálya, és tovább is sorolhatnám.

Hova jártál iskolába?

Hetedikig a Szent György téri 4-es számú elemi iskolába jártam, utána pedig felvételiztem a Középfokú Építészeti Szakiskolába.

Másodéves voltam, amikor megszüntették a középfokú építészetit, s én különbözeti vizsgával az elméleti líceum tizedik osztályába kerültem. Summa summarum: nekem színésznek kellett lenni.

Hogyan kerültél kapcsolatba a színjátszással?

Gyerekkoromtól sokat szavaltam különböző ünnepségeken, részt vettem betlehemes játékokon, és szívesen vállaltam ezeket az alkalmi szerepléseket. 1948-ban, a ’48-as szabadságharc százéves évfordulóján felléptem a Székely Vértanúk emlékművénél. Petőfi Sándor 1848 című versét szavaltam, és erről az eseményről valóban úgy gondolom, hogy döntő fontosságú volt számomra. Csak kilencéves voltam, de megérezve a pillanat rendkívüliségét, valahogy úgy mondhattam el a verset, hogy szeretetet és megbecsülést éreztem utána a felnőttek részéről. Igazi sikerélmény volt, ami elindíthat egy gyermeket egy bizonyos úton, mert úgy tűnt, van ott némi keresnivalója. Ezután még több fellépésem volt, szolgálatos versmondóvá váltam. Felléptem az országos nőszövetség és később a Magyar Népi Szövetség rendezvényein, eljátszottam minden gyermekszerepet az orvosi egyetem diákjainak színjátszó csoportjában. Utóbbi nagy élvezet volt számomra, teherautón utaztunk különböző falvakba előadni ezeket a színdarabocskákat.

Mikor döntötted el, hogy a színire felvételizel?

Kamaszkoromban döntöttem el. Az igazság az, hogy kevés színházi előadást láttam gyermekkoromban, nem voltam tudatosan színházba járó. Bábszínházba néha elvittek, és azt nagyon szerettem is, de sohasem éreztem, hogy kifejezetten kívánkoznék a színpadra, nem tartottam magam méltónak rá. Amikor már dolgoztam, merthogy esti líceumban érettségiztem – lehettem olyan 15-16 éves –, egyszer egy barátommal sétáltunk körben a főtéren, szemeztünk a lányokkal, és amikor elérkeztünk a színházhoz, eldöntöttük, hogy megnézzük a délutáni előadást. Meg  is tettük, és ez annyira megtetszett nekünk, hogy később többször is betértünk egyik-másik előadásra. Így sodródtam egyre közelebb a színészi pályához.

Milyen volt az egyetemi élet? Kik voltak az évfolyamtársaid?

Egy általam nagyon kárhoztatott szemlélet uralkodott akkoriban az akadémián, miszerint a  színészeknél  csak  a tehetség, „a szív” fontos igazán, elméleti képzésre alig van szükség. Sem színháztörténetet, sem képzőművészet-történetet, sem szimfonikus muzsikát, sem történelmet, sem éppenséggel irodalmat nem fontos ismerni-szeretni a színészeknek, mert ez fölösleges tehertétel számukra. Nem állítom, hogy teljesen alaptalan szemlélet volt, több színészi példa is ezt igazolta, de máig fenntartom az akkori meggyőződésemet, hogy a színésznek nyitottnak kell lennie a világra, ismernie kell a jelenségek közötti összefüggéseket, és elmélyülten kell összpontosítania a munkájára. Ez a szemlélet az egyetemi vizsgákra is rányomta a bélyegét, amit én, az igazság naiv bajnokaként felháborítónak tartottam, és olyan komoly vitába keveredtem emiatt a tanáraimmal, hogy kis híján kirúgtak az egyetemről… Tizenötön kezdtünk, és heten végeztünk. Az volt a szokás akkoriban, hogy nagyon sok diákot felvettek, és akiket később alkalmatlannak találtak, azok kiestek a másodév végéig. Kegyetlen  dolog volt ez, el lehet képzelni, hogy mennyire megviselhette az embert, amikor két év után pályát kellett váltania. Ferenczi Csongor, Kakassy Ágnes, Weisberger József (aki később Vértesre, majd Darvasra változtatta a nevét), Papp László (aki Kolozsvári Papp László néven íróvá vált), Kisfalussy Bálint, Kakuts Ágnes és jómagam végeztünk az évfolyamon.

Mesélj az egyetemista éveidről! Milyen volt a kávéházi élet?

Néha úgy érzem, jobban érdekelte az akkori fiatalokat a világ sorsa. Bizonyára nem minden fiatal volt ilyen, de én azokhoz a csoportokhoz társultam szívesen, amelyek az úgymond kávéházban, cukrászdában többnyire sorskérdésekről beszélgettek, meg akarták váltani a világot. Azt hiszem, manapság kevésbé divat, de mi gyakran könyvekről is vitatkoztunk. Stefan Zweig, Thomas Mann, Tolsztoj, Solohov… Visky Árpinak, aki egy évvel alattam járt, mindig ott lapultak a zsebében a Forrás-kötetekből kimásolt versek. Néha szemérmesen elővette valamelyiket, felolvasott belőle egy részt, és gyorsan visszatette. Sikk volt járatosnak lenni a szimfonikus zenében is, jártunk a filharmónia koncertjeire és a népi együttes előadásaira. Akkor jött be divatba a lemezjátszó, nagyon sok zenét hallgattunk. Sokat kirándultunk is együtt, a Nyugati-Kápátokba, Fogarasi-havasokba szerveztünk komoly túrákat. Persze ezek is mind témái voltak a kávéházi beszélgetéseknek. Én szentül meg voltam győződve róla, hogy amint Majakovszkij írta: „mi építjük az új világot”. Akkor tanultam meg vitázni, tudatosan figyeltem arra, hogy felfedezzem a másik érvelésében az ellentmondást. A világ megismerésének és érteni akarásának a szenvedélye, gyönyöre-fájdalma mozgatott bennünket.

Először a marosvásárhelyi színházhoz szerződtél. Milyen volt ott kezdő színésznek lenni?

A vásárhelyi igényes színház volt, sokat adott a színészi összjátékra, de amikor odakerültem, ritka kivételektől eltekintve az volt a gyakorlat, hogy egy színésznek évekig kell tanulnia a szakmát, amíg jelentős szerepet kaphat. Végig kellett dolgozni az inaséveket. Azt tartották, hogy a színész negyvenéves kora körül kezd beérni. Én ezzel sem értek egyet maradéktalanul, mert nagyon fiatal színészek is lehetnek kiválóak egy-egy szerepben, és a nagy tehetség is folyamatos karbantartást igényel. A tehetség nem egyszer s mindenkorra adott dolog. Szóval bejártam a színházba, mint a többiek, és ha a kávézóban érdeklődtek a hogylétem felől, azt válaszoltam, hogy jól vagyok, készülök a pályára. Felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem látogatás nélküli filozófia szakára, hétvégeken feljártam Kolozsvárra. De csak annyiban érdekelt a filozófia, a lélektan stb., amennyiben úgy gondoltam, hogy kötni tudom a színjátszáshoz, hogy színészként egyszer majd hasznos lesz számomra. Többnyire nem a leadott anyaggal foglalkoztam, hanem sokat olvastam, s a fontosabb olvasmányaimat kijegyzeteltem magamnak.

Kálvin János szerepében a Csillag a máglyán c. előadásban. Fotó: n. a.

Nem soroltatom végig a vásárhelyi szerepeidet, bár tudom, hogy egyesek igazán sikeresek voltak. A vágy villamosában a kézbesítő szerepe – amikor Tanai Bella megcsókolt, te pedig szédülten távoztál –, általában nyílt színi tapsot váltott ki. Feydeau Osztrigás Mici című bohózatában a Marollier nevű tisztnek minden mondat végén az volt a visszatérő szövege, hogy „szavamra mondom”, amit te úgy hangsúlyoztál, hogy „szavam ramondom”. Ebből szállóige lett. Halász Anna az Előrében azt írta, hogy úgy fricskázod saját hősszerelmesi alkatodat ebben a szerepben, hogy azt tanítani kellene az akadémián. A Gimnazisták című szovjet darabban Lohinszky Loránd, Gyarmati István, Tóth Tamás voltak a partnereid, egy román nyelvű előadásban nagyszerűen alakítottad Phüladészt Szophoklész Élektrájában. Tovább is sorolhatnám… Inkább arról mesélj, hogy a rendezők közül kikkel dolgoztál szívesen és miért?

Tompa Miklóst és Harag Györgyöt tartottam igazán jó rendezőnek. A pályám szempontjából különösen fontos szerepe volt Tompának, ő alapozta meg a színházról való gondolkodásomat. Nem volt mentes időnként az elfogultságoktól és előítéletektől, de bölcs ember volt, egy időben ő határozta meg a színház arculatát. 1965 után, miután leváltották a színházigazgatói tisztségből, több éven át én voltam az egyik „lelki szemetesládája”, mely szerepet én szívesen vállaltam. Rendszerint összetalálkoztunk a délelőtti próbák után, és elmentünk egy kávéra meg egy fél rumra. Sokat mesélt nekem, rengeteget tanultam tőle. Bántott, hogy nem tudta elfogadni Harag újszerű szemléletét, rendezéseit, hogy két ilyen fontos színházi ember nem tud együttműködni. Próbáltam közvetíteni közöttük, nem sok sikerrel. Kovács Györggyel dolgoztam még szívesen, a többi rendező munkáit korszerűtlennek, porosnak, túlságosan földhözragadtnak éreztem. Nem volt jól meghatározott nyelvezetük, stílusuk, általában elhanyagoltak egy sor fontos esztétikai kérdést. A művészetben a forma rendkívül fontos dolog, és engem egyre jobban érdekelt az új szemlélet, ami a román színházat jellemezte akkoriban. Akkor jelent meg a groteszk és a totális színház fogalma, melyben a díszlet, jelmez, zene, mozgás nem a tetszetősséget, dekorativitást szolgálják, hanem az előadás lényegi elemei. Mindig hajtott a kíváncsiság a szokatlan dolgok iránt…

A vásárhelyi évek alatt készült néhány nagyon fontos pódiumműsorod.

Ez is azért történt, mert a színjátszás nem kötötte le teljesen az energiáimat. A vers szeretetét az akadémián Erdős Irma még jobban elmélyítette bennem, így néhány kollégával versműsorokat állítottunk össze, keresvén a közönséggel való szembesülés, önkifejezés, közlés lehetőségét. Nem pótcselekvés volt ez a tevékenység, mert minket a világ jobbá tételének szándéka vezérelt, a minden emberben meglévő igazság- és felelősségérzet elmélyítése eszközének tekintettük a pódiumművészetet. És persze mi magunk is meg akartuk érteni a világot, és ehhez a költészetben találtunk támogatást. Viskyvel úgy tartottuk, hogy a költők a mi tanítómestereink. 1966-ban mutattuk be az első versösszeállításunkat Illyés Kingával, az Igaz Szó Irodalmi Színpadának égisze alatt, aztán következett 1967-ben a Költő, énekelj!, melyben Székely János Dózsa című poémájából is mondtam részletet. Ez a műsor kizárólag hazai kortárs költők verseiből készült. Minden évben az úgynevezett könyvhónapban – ami, ha jól emlékszem, február volt – a szerkesztőségek elmentek „a dolgozó nép körébe” elmélyíteni a kapcsolatot az olvasókkal, és mindig vittek magukkal fiatal színészeket is. Engem különösen sokszor hívtak, és szívesen is mentem. Tulajdonképpen ez is hozzátartozott „a pályára való készüléshez”, igyekeztem elmélyíteni a versek mondanivalóját. A második versműsor előtt írtunk egy memorandumszerűséget a vásárhelyi színház vezetőségének, amelyben kértük, hogy pártolják fel a pódiumművészetet, így aztán a színház égisze alatt születtek meg a  későbbi  produkciók. A közönség is szívesen és hálásan fogadta ezeket, így két előadóestünk után egyre népszerűbbek lettünk Kingával. Mivel kötelezni akartak, hogy román színészekkel közösen készítsünk műsort, ’68-ban Arghezi-verseket választottam, így végül sikerült egyedül bemutatnom az előadást. 1969-ben Ady- és Radnóti-esteket készítettünk, utóbbira Harag azt mondta, hogy európai szintű előadás. Kölönte Zsolt építész tervezte a díszletet, aki egymáshoz képest elmozdított hengerszeleteket oszlopszerűen tett egymásra, eléjük pedig székmagasságú, téglalap alakú pódiumokat készített, és mindezt fehér vászonnal vonta be. Az előadás alatt kórusban is megszólaltunk, Visky Árpád pedig a Levél a hitveshez című verset olyan hangsúllyal mondta el, enyhén szótagolva, mintha most írná, most születne a vers. Megrendítő hatása volt. Lohinszky is megjegyezte, hogy ez valóban szép előadás volt, de vajon hogyan lehet innen továbblépni a pódiumművészetben. Én erre azt válaszoltam, hogy a költői anyag majd minden esetben kialakítja a maga újabb és újabb formáját. Magyarországra is eljutott a hírünk, érdeklődtek irántunk, ismeretségeket, barátságokat kötöttünk, melyek erőt és hitet adtak a további tevékenységünkhöz.

1969 karácsonyán volt a Dózsa bemutatója. A díszlettervezője ennek is Kölönte Zsolt volt…

Azt szokták mondani, hogy a jó díszlet fél előadás, és az a díszlet valóban fantasztikus volt: egy hat méter széles, három méter magas fal, mely három táblából állt, ezek pedig vérttel és lándzsahegyekkel voltak borítva. A két szélső szárny az előadás folyamán csukódott, szűkítette a játékteret, és a lánccal rájuk szerelt, egy méter átmérőjű korona lejjebb és lejjebb ereszkedett, míg a Trónus című fejezetnél Dózsa feje felett függött. Mindezt színes surlófénnyel nagyon jól lehetett világítani, érvényesült a fények és árnyékok játéka, a hideg fehér, a nyomasztó kék, a végzetes vörös. Ez a díszlet ihlette a színészi játékot, és nagyszabásúvá tette ezt az egyszemélyes előadást. A hanghatásokat Csíky Boldizsár „szerezte”. Éjszaka, amikor elült a zaj a főtéren, becsukta a Kultúrpalota kistermének ajtaját és ablakait, felemelte a zongora tetejét, és egy dobverővel szólaltatta meg a húrokat. Ez a furcsa zörejekből és zajokból álló hanghatás tökéletesen kifejezte a költemény lelket facsaró, szorongató hangulatát.

A Dózsa c. monodrámában. Fotó: n.a.

Honnan jött a Dózsa ötlete, mit jelentett számodra ez az előadás?

1964-ben már jelentek meg részletek az Igaz Szóban a Dózsából. Mi, fiatal színészek, azonnal megéreztük, hogy rendkívül fontos műről van szó, levélben gratuláltunk Székely Jánosnak a megírásáért. Egyik délben, amikor hazamentem, valami megmagyarázhatatlan belső kényszerből bementem a szobámba, és hangosan felolvastam belőle néhány részletet. Kitört belőlem, mint a láva, úgy éreztem, hogy kérdéseimre pont ez a válasz. Nagyon sok barátomnak meséltem az előadás tervéről, később a próbáimra is behívtam őket, rendezők véleményét is kikértem, és mindnyájan megerősítettek abban a hitemben, hogy érdemes foglalkozni ezzel a szöveggel. Nem siettem bemutatni, csak akkor álltam színpadra, amikor úgy éreztem, hogy megérett bennem. Mindenki jól fogadta, a szakma és nagyközönség egyaránt. Azután még nagyon sok helyen bemutattam, itthon és külföldön. 1970-ben indult a bukaresti román tévé magyar adása, melynek a Dózsa volt az első tévéjátéka. Később is születtek még fontos előadóestjeink, nagy visszhangja volt például a Visky Árpáddal közösen előadott Eszmélet című József Attila-műsorunknak is. A Toldi is fontos volt számomra, egy négyszer húszperces tévéjáték, amit a Román Televízió Magyar Adása készített Cselényi László rendezésében, és amelyet a magyar televízió is megvásárolt és bemutatott. A Dózsához fogható élményt azonban semmi sem kínált, az valami megismételhetetlen kegyelmi állapot volt számomra.

Miért szerződtél át Marosvásárhelyről Sepsiszentgyörgyre?

Megsértődtem, hogy a Dózsát nem válogatták be az országos színházi fesztiválra. Úgy éreztem, nem akarják, hogy egy színházból két előadás is bejusson a döntőbe, mert a Dózsa esetleg versenytársa lehetne az Özönvíz előtt című produkciónak (Harag György legendás előadása – szerk. megj.). Az is rosszulesett, hogy a jugoszláviai vendégjátékra sem vitte el a színház ezt a produkciót, mondván, hogy az ottani közönség nem érdeklődik az egyéni előadások iránt. Hirtelen indulatomban bementem az akkori igazgatóhoz, Csorba Andráshoz, és indoklás nélkül bejelentettem, hogy el akarok menni a színháztól. Ő erre csak annyit válaszolt, hogy rendben van. Ezek mellett persze más okai is voltak a döntésemnek: az egyik, hogy 1968-ban Sepsiszentgyörgy megyeszékhely lett, ahol pezsgő szellemi élet, valóságos magyar kulturális mozgalom indult, és egy kicsit menekültem is ide a Marosvásárhelyen megindult erőszakos asszimiláció elől. A másik ok, hogy Dukász Anna, a sepsiszentgyörgyi színház akkori igazgatója, Vásárhelyen jártában egyszer odavetette nekem, hogy „jöjjön Szentgyörgyre!” Tehát volt egy meghívásom. A harmadik, hogy a tíz év letelt, és én nem voltam biztos benne, hogy Marosvásárhelyen komolyabb szerepekre számíthatok, Sepsiszentgyörgyön azonban nagyon is remélhettem ezt. Kapóra jöttem Dukásznak, mert Ferenczi Csongor éppen Vásárhelyre szerződött Szentgyörgyről. A negyedik ok, hogy nem akartam tovább az anyám szoknyája mellett ülni. Volt ugyan egy garzonom Vásárhelyen, de azt csak akkor használtam, ha valamilyen okból egyedül akartam lenni. Például ott készült a Dózsa.

A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházat akkoriban tájoló színházként tartották számon…

Így igaz. Valójában mindegyik színház tájolt is, de nekik különösen kis számú közönségük volt például a vásárhelyi vagy kolozsvári színházéhoz képest. Ez természetesen a város nagyságával, lélekszámával függ össze. Talán Sepsiszentgyörgy volt Weimar után a világ második legkisebb városa, amely állandó színházzal büszkélkedhetett. Tehát a hetvenes években Sepsiszentgyörgyön csak korlátozott számú előadást lehetett játszani, de mivel ebben a térségben tömbben élt a magyarság, a pénzügyi terveket főként ezekkel a környező falvakba való kiszállásokkal lehetett teljesíteni.

Színházi közegben ennek a tájoló kifejezésnek nem volt megbélyegző hangzása?

Az volt kétségtelenül, mert kevés faluban, kisvárosban vannak megfelelő körülmények egy művészszínházi előadás befogadására. Tehát, aki tájol, kompromisszumokra kényszerül, és ilyen értelemben valóban megbélyegezhető. Csakhogy abban az időszakban nem a művészi célok és szempontok voltak elsődlegesek. A hetvenes években, és a későbbiekben még inkább, a színházak művészi célkitűzései háttérbe szorultak. Egyrészt, amint mondtam, az önfenntartás miatti kényszerűségből, másrészt kezdett egyre nagyobb hangsúlyt kapni a magyarság ügyének, a szülőföldön való megmaradásnak a szolgálata. Én magam is mint színész, mint versmondó úgy vállaltam sorsközösséget, hogy minden lehetséges alkalmat megragadtam, hogy egyfajta népművelőként is szerepet vállaljak, hogy eljuttassam „az üzenetet”: a legmostohább körülmények között is tartsuk meg és ápoljuk magyarságunkat. Ez akkor erős hajtóerő volt, többé-kevésbé az egész romániai magyar kulturális élet ennek a jegyében szerveződött.

A Vak szerepében az Ilja próféta c. előadásban. Fotó: Barabás Zsolt

Hogyan fogadott a társulat, milyen volt az új kollégáiddal az emberi­partneri kapcsolatod?

Ami az emberi kapcsolatokat illeti, a közös bajban valahogy segítőkészebbek voltunk, jobban figyeltünk egymásra. A művészi törekvéseink azonban nagyon is különbözőek voltak. Engem ideérkezésemkor is művészszínházi gondolatok, eszmék vezéreltek, a színház célját nem pusztán a szórakoztatásban láttam. Ebben pedig nem nagyon támogattak a kollégák. Még Seprődi Kiss Attila rendezőről is úgy éreztem, le akar beszélni arról, hogy idejöjjek, pedig arra számítottam, hogy ő társam lesz a színház megújításának szándékában. Hogy olyan színházat fogunk itt létrehozni, amelyik… Mindig nehezemre esik megfogalmazni, hogy milyen színházat is akartam én, hogy milyen a jó színház. Azért olyan nehéz erről beszélni, mert tulajdonképpen az a színház, amit Szentgyörgyön csináltak, ennek a közönségnek nagyon is megfelelt. Szerették, elég sok bérlet volt, nem is tudom, honnan vettem magamnak a bátorságot, hogy elkezdjek akarni valami mást. Egyáltalán mi a fenét akartam? Elrontani azt, ami van, ami működik? A kollégáim is ilyeneket gondolhattak rólam. Valójában a változtatás szándékával még nem is léptem fel, ők már megérezték rajtam, hogy valami másra törekszem, kilógok a sorból, és ez enyhén szólva irritálta őket. A folyosókon levő fényképeimen kiszúrták a szememet, és ennél kevésbé kifinomult dolgokat is elműveltek velem. A színész törékeny ember, ha akadályozzák a munkájában, ha rossz a légkör körülötte, képtelenné válik az alkotómunkára. Egyikük-másikuk ezt a kegyetlen játékot is gyakorolta… Az évek során lassan megtanultam kezelni ezt a helyzetet, vagy éppenséggel a hasznomra fordítani, mert azt is lehet. Azért persze bántott és szomorú voltam miatta.

Senkivel sem voltál jó viszonyban?

Mindenkivel jó viszonyban voltam, de a színházról való együttgondolkodáshoz nehéz volt társakat találni. Hosszú ideig Kiss Attila volt a partnerem ebben, de az első komolyabb nézeteltérésünk után úgy megneheztelt rám, hogy két-három évig nem kaptam tőle szerepet. Viskyvel a baráti viszonyom élete végéig tartott, természetesen vitákkal, nézeteltérésekkel, hosszabb-rövidebb ideig való eltávolodásokkal. Visky 1975-ben került Sepsiszentgyörgyre az én közbejárásom nyomán.

Néha úgy érzem, hogy ha egy kicsit jobban figyeltem volna rá, megakadályozhattam volna a halálát. De ez egy másik történet.

Beszéljünk a színész Nemes Leventéről. Mi a legfontosabb szempontod egy szerep megformálásakor?

Lukács György használja esztétikai értelemben a partikularitás és nembeliség fogalmát. A nembeliség azt jelenti, hogy az egész emberiség szemszögéből ítélünk meg egy művet, tehát ennek megfelelően próbáljuk megjeleníteni a szereplőket is. Persze elsősorban sajátos, partikuláris jellemvonásokat ragadunk meg, de mindezt úgy kell megjeleníteni, hogy közben ne feledkezzünk meg az általános érvényű igazságokról, a mondanivaló egyetemességéről. Ha egy író túlságosan provinciális, hiányzik belőle a szélesebb szellemi látókör, akkor nem emelkedik az egyetemesbe, nem tud az emberiség szemüvegén keresztül ítélni. Ezt én békaperspektívának szoktam nevezni, és a szerepformálásban mindig arra törekedtem, hogy ezt elkerüljem. Minden alakításomban ezt kerestem, próbáltam távlatokat adni a szerepeimnek. Úgy vélem, az örök érvényű, egyetemes igazságok megragadásán múlik az igazi alkotói nagyság, irodalomban, színházban, képzőművészetben egyaránt. Katarzist is csak akkor lehet kiváltani, ha a művet sikerül átvinni a függőlegesbe, a divinitás dimenziójába.

Tamási Áron szerepében az A csoda c. előadásban. Fotó: Barabás Zsolt

Soha nem történt meg veled, hogy előadás közben eggyé váltál a figurával? Hogy már nem tudatosan „játszottál” a színpadon, hanem ösztönösen képviselted a szereplő igazságát?

Nem vagyok én senki más, mint Nemes Levente, és nem is akarok átváltozni. Mert tulajdonképpen nem arról szól a szerepem, amit a számon kimondok, hanem arról a képességről szól, hogy a szöveg mögötti értelemben egy másik világot teremtsek a közönség számára.

Persze lehet arról beszélni, hogy átélem-e a szerepemet, vagy sem, de én nem arra törekszem, hogy Lear király, Kreón vagy Tamási Áron legyek, hanem arra, hogy megteremtsem azt a bizonyos szöveg mögötti világot. Lehet, hogy egészen másra gondolok, mint amit konkrétan kimondok, és a nézőnek is azt szuggerálom, hogy ugyanarra gondoljon, amire én. Amikor azt mondták nekem, hogy úgy nézek ki, mint Tamási Áron, én nem tudtam, mit kezdjek ezzel a dicsérettel, mert nem ezt a fajta hitelességet kerestem. Nem arra törekedtem, hogy Tamási legyek, ő csak ürügy volt tulajdonképpen, hogy általa elmondjak valamit a nézőknek.

A Szentgyörgyön játszott szerepek közül melyek idéznek fel szebb emlékeket benned?

A művészember megtanul különbséget tenni a siker és sikerülés között. Úgy is lehetünk sikeresek, hogy közben érezzük, tudjuk, hogy művészi szempontból nem sikerült a munkánk. Vagy fordítva: művészit, valóban értékeset alkottunk, de a siker elmarad. A színjátszásban gyakran találkoztam ezzel a paradoxonnal. Jó volna, ha pontosan meg tudnám fogalmazni, hogy mitől tartok sikerülteknek bizonyos szerepeket, de sajnos nem tudom megfogalmazni. Ha azokra a szerepekre vagy kíváncsi, amelyeket büszkén vállalok, be kell vallanom, hogy nem volt túl sok ilyen szerepem. Mivel a szentgyörgyi színház történetének korábbi évtizedeiben kevés igazán kimagasló előadás született, az ezekben játszott szerepeimet sem nevezném igazán sikerülteknek. Inkább úgy fogalmaznék, hogy majdnem sikerült a Starkey-alakításom Joseph Heller Megbombáztuk New Havent című darabjából, amit Seprődi Kiss Attila rendezett; majdnem sikerült Kálvin szerepe Sütő András Csillag a máglyán című drámájából, amit Völgyesi András rendezett; elég jól sikerült a Nyolcadik számú esküdt szerepe Reginald Rose Tizenkét dühös emberéből, amit ugyancsak Völgyesi rendezett. Jó szerep volt még Bethlen Gábor a Boszorkányból, mely Móricz Erdély-trilógiája nyomán készült. A regényt Sylvester Lajossal ketten dramatizáltuk. Herceg Pista szerepe jut még eszembe Csurka István Házmestersirató című darabjából, amit Seprődi Kiss Attila rendezett; ugyancsak ő rendezte Mrožek Emigránsok című darabját, amiben az AA nevű szereplőt játszottam. Békeffi István Janika című vígjátékát is a jobban sikerült előadásaink közé sorolnám, amit Völgyesi rendezett, és amiben Jánost alakítottam. Majdnem sikerülés volt a Férj szerepe Mircea Ştefănescu A kis pokol című darabjában, amit már Balogh András rendezett, vagy Ionesco Rinocéroszok című darabjában Jean szerepe Mihai Mărăscu rendezésében…

És az utóbbi évek előadásai?

Bocsárdi előadásaiban már több jól sikerült szerepem volt, az utóbbi évek szerepeit szívesebben felvállalom. Örömteli és tanulságos munka volt Ambrus a Vitéz lélekben, Pherész az Alkésztiszben, Csorja Ambrus az Ősvigasztalásban, Speer a Kasimir és Karolinéban, Theiresziász az Antigonéban, Tamási Áron A csodában, a Vak az Ilja prófétában, és még sorolhatnám. Az öreg Mahon szerepe A nyugati világ bajnokában vagy a Lear király címszerepe ugyancsak nagyszerű szerepek voltak, de ugyanilyen jól sikerült alakításnak tartom Kreónt a Mihai Măniuţiu által rendezett Médeiából, vagy Pozzot a Tompa Gábor által rendezett Godot­ra várva című előadásból. És az Yvonne, burgundi hercegnő Ignác királya, a Bánk bán Tiborca… – ezek is jó szerepek voltak.

Pozzo szerepében a Godot-ra várva c. előadásban. Fotó: Barabás Zsolt

A rendezéssel is próbálkoztál…

Pontosan fogalmaztál. Csokonai Karnyónéja volt az első próbálkozásom. Egy jól bevált darabot is kereshettem volna, amivel garantált a siker, de én olyan szöveget választottam, mely az iskolai színjátszás számára íródott, naiv és a megszokotthoz képest más dramaturgiai formákat alkalmazó mű. Zöld utat kaptam, kitették a szereposztást, megtartottam az első próbát. Magyari Geri, Ferenczi István, Bányai Mária, Gyarmathy Pityuka voltak kiosztva, jó szereposztásom volt. Kicsit gyanakvóan hallgatták az ötleteimet, aztán a második próbára senki nem jött el. Ott ültem egyedül, én, a nagy rendező. Ennyi. Az igazgatóval sem tárgyaltuk meg utólag ezt az ügyet, a kollégákkal sem, csak elmaradt az előadás. Később, már Sepsiszentgyörgyön rendeztem Feydeau-nak Az úr vadászni jár című darabját 1985-ben, A nadrág címmel, és ugyancsak Szentgyörgyön rendeztem 1991-ben Sastre A szájkosár című színművét. Mindkét előadás sikeres volt, a sikerülésről már lehetne vitatkozni. Egyéni műsort is készítettem itt is, például a Most jöttem a fél hetessel című előadást 1985-ben Bajor Andor műveiből, amelyet a premier előtt egy nappal betiltottak, pedig a szerző is ideutazott a bemutatóra.

Beszélgessünk az igazgató Nemes Leventéről. Két alkalommal voltál igazgató, először másfél hónapig, másodszor tizenhárom évig.

Először 1989 decemberében, közvetlenül a fordulat után választottak meg igazgatónak. Éreztem, hogy új helyzetbe került a színház, melyben másképp kell gondolkodnunk, fel kell készülnünk a rendszerváltás által felkínált új lehetőségekre, feladatokra.  Úgy véltem, a színháznak ezután elsősorban az önmegismerésről, az önmagunkkal való szembenézéséről kell szólnia. A nemzetiségtudat megőrzésének problematikáját idejétmúltnak, a pusztán szórakoztatóipari célokat az intézményhez méltatlannak tartottam. Másfél hónap után, 1990 februárjában azonban visszaállt a színházban a korábbi állapot, Dali Sándort visszahelyezték a színház élére, aki az új lehetőségeket úgy próbálta kiaknázni, hogy divatbemutatókat és más hasonló rendezvényeket kezdett szervezni a színházban, a repertoárt pedig szinte teljes egészében kitöltötték a szilveszteri kabarékhoz hasonló szórakoztató műsorok. Koncepciótlanná, céltalanná vált az intézmény, a színészek, rendezők közül többen elmentek innen. Mégsem akartak engem igazgatónak, mert olyan programot hirdettem, amivel a kollégák nem tudtak és nem akartak azonosulni.

Ha nem akart a társulat, hogyan lettél másodszor igazgató?

1992-ben nem nagyon írtak még ki versenyvizsgákat, az intézmények élére kinevezés útján jelöltek ki bizonyos személyeket. A kinevezés joga a Megyei Művelődési Felügyelőség Főfelügyelőjének hatáskörébe tartozott, aki akkor Jánó Mihály volt, és akinek én többször panaszkodtam, hogy a színházon belül tarthatatlan a helyzet, olyan mélyre süllyedtünk, ahonnan nagyon nehéz lesz felemelkedni. Szóval elégedetlen voltam, és egyre gyakrabban vitáztunk a színházról. Lassanként egyre nyilvánosabbá vált a színház ügye, hivatalos berkekben is egyre gyakrabban emlegették. Aztán egyszer csak homályosan jelezték nekem a művelődési felügyelőségen, hogy engem akarnak kinevezni igazgatónak. Ez éppen akkor történt, amikor eldöntöttem, hogy visszamegyek Marosvásárhelyre. Versenyvizsgáztam is az ottani színháznál egy színészi állásra, de elmondtam a vizsgáztatóknak, hogy ha valóban kineveznek Szentgyörgyön igazgatónak, a felvételit érvénytelennek tekintem. És így történt.

Gondolom, igazgatóként sem volt könnyű dolgod a kollégákkal…

Ritkán támadtak nyíltan, inkább panaszra jártak a megyei elnökhöz. Akkor még a megyéhez tartoztunk… A későbbiekben Bocsárdit is folyton vádolták, nem hatották meg őket az elért eredmények sem. 1996–97 táján egyszer lejött hozzánk a megyei tanács elnöke az alelnökkel együtt, behívatták az irodámba Bocsárdit, és az akkori gazdasági igazgatót, és elkezdtek szidni bennünket. Főleg Bocsárdira haragudtak, hogy miért csinál ilyen elvont színházat, mert Szentgyörgy nem egyetemi város, ennek a közönségnek nincs szüksége efféle művészkedésre. És hogy képzeli azt, hogy idejön néhány amatőr színésszel, és nevelni akar bennünket. Úgy állították be a dolgot, mintha Bocsárdi bizonyos értelemben ellenemre is dolgozna, mert amit képvisel, ellentmond a színház érdekeinek. Akkor tettem azt a bizonyos kijelentést, hogy Bocsárdi én vagyok. Én hoztam ide rendezőnek, én akarom, hogy ilyen előadások szülessenek, együtt csináljuk mindazt, ami a színházban történik. Erre kitalálták, hogy leváltanak, de végül is nem sikerült a terv, ezért 1998-ban a színházat és azzal együtt a színház-kérdés felelősségét átpasszolták a városi tanács hatáskörébe. Rövid időn belül persze a polgármesterrel is ugyanilyen rossz lett a viszonyom. Az elöljárók nem értették az előadásokat, ezért állandóan megvonták az anyagi támogatást, és állandóan le akartak engem váltani. Néha még a működéshez minimálisan szükséges anyagi keretet sem biztosították, ezzel próbáltak arra kényszeríteni, hogy a szemléletünket feladva, és elsődlegesen szórakoztató darabokat játszva jegyeladásból próbáljuk meg fenntartani magunkat. Csakhogy jegyeladásból ma lehetetlen színházat működtetni.

Lear szerepében a Lear király c. előadásban. Fotó: Barabás Zsolt

A kollégákkal és a színház fenntartóival is folyamatosan harcban álltál. Nem lett volna könnyebb alkut kötni valahogyan?

Nézd, az ember nem tud a saját elvei ellenében cselekedni. Vagy ha meg is tenné, a lelkiismeretét úgysem tudná becsapni. Végül is én erre szerződtem, pontosan azért vállaltam el az igazgatást, hogy megvívjam ezt a harcot. És meg kell mondanom, hogy volt néhány olyan élményem is, ami erőt adott. Egyszer Barótról jöttek nézők valamelyik előadásunkra, és hallottam, hogy másnap azért imádkoztak a templomban, hogy ne váltsanak le engem. Idegen emberek. Ilyen is volt.

A színház pénzügyi helyzete mindig összefügg a műsorpolitikával. Hogyan tudtátok elérni, hogy pénz is legyen, de művészileg ne legyetek teljesen alárendelve?

Én erre nem igazán figyeltem. Az én törekvésem az volt, hogy összekovácsoljak egy jó együttest, rend legyen a műszak háza táján, megfelelő feltételeket biztosítsak az igazi, elhivatott alkotómunkához. Hogy visszaadjam a sepsiszentgyörgyi színház rangját. Számomra ez volt a tétje a dolognak, nem próbáltam dekázgatni, hogy vajon melyik darab lenne sikeres, hogy a kecske is, de a káposzta is. Mindig úgy tettem fel a kérdést, hogy van-e mondanivalónk, meg tudunk-e fogalmazni érvényes dolgokat a létezésről. Függetlenül attól, hogy milyen szöveget hoz a rendező. Mert ha igen, akkor az fantasztikus hatással tud lenni a nézőre. És ha nincs összeforrott, profi csapat, akkor hiába válogatunk bármilyen darabot, mert a vége úgyis tömény dilettantizmus lesz, a színházé pedig a provincializmus és szürkeség.

Tehát a támogatók elvárásait nem vetted figyelembe a repertoár összeállításában?

Nem, mert szerintem nem helyénvaló, ha a támogatók elvárásai vagy a közönség igénye határozza meg a művészetet. Persze igaz, hogy a mindenkori közönség rétegzett, de úgy alakítani a repertoárt, hogy minden réteg ízlésének és szellemi színvonalának megfelelő legyen, az fából vaskarika. Az alacsonyabb szellemi színvonalú közönségrétegnek akkor egy kicsivel gyengébb, rosszabb előadást csinálunk? Vagy nekik mindig könnyebb darabokat keresünk? A mai színjátszásban a bohózat is olyan formai elemeket hordoz, ami megnehezíti a befogadást. Hogyha az anyagnak – ami ebben az esetben a bohózat – formát adsz, akkor rögtön a mai művészet jegyeit kezdi viselni magán, és ettől rögtön kevésbé élvezhető a közönség egy részének. Ilyenformán az elvárás az lenne, hogy játsszunk egy kicsit rosszabbul, hogy bizonyos rétegnek a kedvére tegyünk. Vagy próbáljunk úgy játszani, mint negyven évvel ezelőtt. Érted, hogy miért nehéz közös nevezőt találni? A színészek is, a rendező is minden előadásban tudásuk legjavát próbálják nyújtani a közönségnek, de egyeseknek ez nincsen ínyére, mert gyengébbet akarnak. Hány nagyszerű remekművel lenne szegényebb a világ, ha a nagy alkotók arra törekedtek volna, hogy a nagyközönség megértse őket. Persze érthető módon akkor voltak boldogok és elégedettek, ha a közönség méltányolta, elismerte a munkájukat… Mi ahhoz szoktunk hozzá, hogy ha túl magasan van az ugróléc, inkább átbújunk alatta.

Mi adott erőt ehhez a látszólag kudarcra ítélt küzdelemhez? Nem lett volna egyszerűbb lelépni egy jobb színházhoz?

Giorgio Strehler szerint a hatalom arra való, hogy elképzeléseinket, ha vannak, meg tudjuk valósítani. Ebbe kapaszkodtam. Én egy olyan színházat képzeltem el, amelynek alapvető célja felmutatni az ember lényegét. Ahol hittel és őszintén ábrázolják a világ titkait, rejtélyeit. Ahol a színpad és előadás szent.

Valóban nagy utat járt be a szentgyörgyi színház a te igazgatásod alatt…

Igen. Egyszer csak lehetővé vált, hogy művészszínházat hozzunk létre, és ha megvan valakiben a képesség és kapacitás egy bizonyos dologhoz, bűn azt kihasználatlanul hagyni .

Hogyan történt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió színészeinek a beolvasztása a szentgyörgyi színház társulatába?

A figurások egyre több jót hallattak magukról, mi pedig ott álltunk egy megfogyatkozott társulattal és jóformán rendező nélkül. Balogh András volt az egyetlen rendezőnk, és éppen őt kértem meg, hogy menjünk el Gyergyóba érdeklődni. Elmentünk, és beszélgettünk Bocsárdival. Persze azt megelőzően már láttam egy-két előadásukat, meg is hívtuk Szentgyörgyre valamelyiket. Én elmondtam, hogy frissíteni akarom a társulatot, Bocsárdi pedig elmondta, hogy nekik jobb játszási körülményekre volna szükségük. Mindenkinek kapóra jött a lehetőség, kihasználtuk.

Nem féltél, hogy balul sülhet el a dolog?

A magam részéről azért volt nehéz döntés, mert bár fogékony vagyok az újra, én tulajdonképpen hagyománytisztelő, konzervatív gondolkodású embernek tartom magam. De addig tárgyaltunk, ameddig szép lassan körültapogatóztuk a helyzetet, és elég kemény feltételekkel átszerződött hozzánk Bocsárdi hat figurás színésszel. Az elején még fél normával nálunk, fél normával Gyergyóban dolgoztak, nagyon óvatos volt Laci. Meg kellett győződnie arról, hogy én csakugyan hajlamos vagyok megteremteni a feltételeket a tevékenységéhez. Hogyne teremtettem volna meg, amikor éppen vele készültem végrehajtani a felvállalt igazgatói programomat.

Beszéljünk a színház belső működésével kapcsolatos elképzeléseidről. A szentgyörgyi színház idősebb alkalmazottai ma is gyakran idéznek tőled. Például azt, hogy minden színházi ember munkája annyit ér…

…amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ezt a gondolatot is Giorgio Strehlertől tanultam, mert meg kell mondanom, hogy minden okos gondolatot valaki mástól tanultam. Ha belegondolsz, hogy hogyan is működik a színház, mit jelent az, hogy közös alkotómunka, akkor rögtön magadévá tudod tenni ezt a gondolatot. És rögtön magadba nézel, hogy vajon te mennyit teszel a cél érdekében. És ahogy felébred benned ez a fajta felelősségtudat, sem rokon, sem feleség, sem semmilyen kifogás nem lesz bizonyos helyzetekben. Mert nem lehet megúszni. A színész is, az irodalmi titkár is, a műszaki alkalmazott is azonnal megérzi, hogy a kollégája beleadja az idegrendszerét egy munkába, vagy csupán szeretné megúszni. Így aztán az igazgató is a személyes példával tud igazán hatni a munkatársaira. Egyébként a családban is így van: ha egyet mondok, és mást teszek, még az unokám sem fog komolyan venni.

Ha már itt tartunk, a családod hogyan viszonyult ahhoz, hogy ennyi energiát fektettél a színházba?

Nagyon nehéz volt a családomnak, mégis mindenben éreztem a feleségem támogatását. Amikor nagyon durva és aljas támadások értek minden irányból, és úgy éreztem magam, mint Nyilas Misi, hogy nem akarok tovább debreceni diák lenni, meg akarok halni, nagyon sokat jelentett ez számomra. A feleségem nélkül bizonyára nem itt tartanék ma. Persze én is értettem és próbáltam tiszteletben tartani a család elvárásait, de bevallom, hogy nem mindig tudtam teljesíteni azokat. Ilyen értelemben a színész, színházi ember elég nehezen elviselhető házastárs, szülő, de sok türelemmel és kitartással meg lehet küzdeni a nehézségekkel.

A színházban végzett munkáid közül (játszás, igazgatás, rendezés, pódium) melyiket tartod a legfontosabbnak?

Igazából a játszás és a versmondás volt az, amiben otthon voltam. A rendezésre sem képesítésem, sem készségem nem volt igazán. A rendezési vágyaim és az igazgatói törekvéseim is pusztán abból fakadtak, hogy elégedetlen voltam azzal, amit magam körül láttam. Talán ez volt a mozgatórugója az egész életemnek, hogy állandóan elégedetlen voltam valamivel, magammal is. A látszólag jól működő dolgokat is mindig megkérdőjeleztem.

Elégedett vagy az életeddel?

Nem szoktam sokat gondolkodni a múlton, nem vagyok nosztalgiázó típus. Inkább Tompa Miklós bácsinak volt igaza, amikor azt mondta rólam, hogy „ön-agyon-elemző borzas anarchista”. Ha visszagondolok az életemre, inkább a nagy megaláztatások jutnak eszembe, mint a sikerek, sikerülések. Van az a latin mondás, hogy vulneram formam. A sebek formáltak ilyenné, hosszú távon mindig próbáltam javamra fordítani a kudarcaimat. Egy Lászlóffy Aladár-idézet is gyakran eszembe jutott, amikor elkeseredtem valamiért: „alakulok, és az fáj nekem”. Valójában sosem fogadtak el könnyen sem színészként, sem rendezőként, sem igazgatóként, sem emberként, mindig sokat kellett küzdenem az elismerésért, megbecsülésért. Hogy miért, azt nem tudom. De nem adtam fel. Csak most, nyugdíjas koromban kezdtem határozottan érezni, hogy szeretnek, tisztelnek az emberek. Lehet, hogy sokáig éltem, és kevesebb lett az irigyem? Félretéve a viccet, végül is megérte. Mert Dózsával együtt én is azt vallom, hogy „itt, e földön semmi sincsen ingyen”.