„Zeneszerető város lett” – Papp Máriával Ungvári Zrínyi Ildikó beszélgetett

„Zeneszerető város lett” – Papp Máriával Ungvári Zrínyi Ildikó beszélgetett

Papp Máriával, a Székely Színház egykori gyerekszínészével Ungvári Zrínyi Ildikó beszélgetett
A Játéktér 2021. tavaszi számából
Borítókép: Papp Mária cantotanárnő

Művészcsaládba születtél. Édesapád Tóth Sándor, a Székely Színház karnagya volt, és édesanyád is énekesnő is volt. A nővéred, Tóth Erzsébet színésznő és énekesnő volt. Beszélj arról, hogy milyen volt a családban a művészet, művészi pálya megítélése.

Édesapámat 1945. január 6-án a városi tanács által kinevezték a városi mozi igazgatójának, ez a Kultúrpalotában volt. Kislány koromban ott ismertem meg Jávor Pált, mert lejött Vásárhelyre, és édesapám bemutatott neki. Édesapám feljegyzéseiben azt írja, hogy egészen a Székely Színház megnyitásáig dolgozott ott, 1946 márciusától 1947. szeptember elsejéig, a színház karmestereként.[1] Édesanyám, Máthé Margit nagyszerű műkedvelő énekes volt, őt is szerződtették a színházhoz.[2] Van egy igazolásom, amely szerint ő az 1945-ös év vége felé énekesként volt alkalmazva a Székely Színháznál, amelyet akkor szerveztek. Erről egy külön fejezetet lehetne írni, hogy milyen kulturális életet szerveztek a szüleim városban, és mennyi előadásban szerepeltek, édesapám azokban a nehéz időkben, 1920 után, több mint 20 előadást próbált és vitt sikerre mint karmester.

Amit műkedvelőként csináltak a szüleid, azt művészetnek tartották, közügynek vagy színháznak nevezték?

Ők imádták a zenét, színpadot, édesanyám nagyon értékelte az emberek mesterségbeli, zenei tudását, édesapám pedig nagyon igényes volt. Számára fontos volt a módszeresség: mielőtt nekifogott volna a művészi munkának, átgondolta, hogy mit akar, és ezt nekem is megtanította. Fontosnak tartotta a sokféle stílus ismeretét, a köztük való válogatást. Engem is ez vitt előre a mesterségben. Megtanultam, hogyan kell egy vegyes műsor összeállításában megkeresni a stílust, a művek hangulatának dinamikáját és összetételét, meghatározni a közönség közérzetét, az előadás szerkezeti-érzelmi irányítását.

A nővéred színésznő lett – a környezeted hogyan ítélte meg a színészkedést? Nem próbálták lebeszélni róla?

Igen, a nővérem, Tóth Erzsébet elvégezte a színiakadémiát, azután pedig átment szólistának, az 1958-ban megalakult Székely Állami Népi Együtteshez. Eleinte párhuzamosan énekelt és volt színházi társulati tag. Édesapámnak az volt a véleménye, hogy a színházi világban megvannak a bohém körök, de a színész komoly szintre kell emelje a tudását. A családdal elmentünk minden előadásra, és a szüleim mindig kiértékelték az előadást, a játékot és a rendezést, például dicsérték, hogy Delly Ferenc milyen pedáns ember és komoly, tehetséges színészi alkat. De a nővéremet végül az éneklés jobban érdekelte. Egészen kicsi korában leültette a cselédeket, hogy népdalokat énekeljenek neki – nálunk még a cselédek is énekeltek.

A szüleidnek zenei végzettsége volt?

Édesanyámnak nem volt zenei végzettsége. Édesapám két évet végzett Iași-ban az akadémián[3]. Tízes jegyet adtak neki a felvételin, pedig ő románul nemigen tudott, de zenét diktáltak neki, ő meg flottul lekottázta bárhány szólamban, mert abszolút hallása volt.

És hogy került Iași­-ba?

Katolikus kántorképzőt végzett Szatmárnémetiben, ahol hegedűt és harmóniumot tanult. Nagyon szép bariton hangja volt, el akarták vinni Budapestre (énekesnek), de hát alacsony növése volt, és azt mondta, hogy ő nem nevetteti magát a színpadon. Serdülő kamaszként még szoprán szólamot énekelt a szatmárnémeti kántortanító képző kórusában. Elmesélte, hogy délután kóruspróba volt, és úgy érezte, hogy egy kicsit rekedtebb a hangja, mint ahogy szokott lenni – amikor másnap reggel felébredt, bariton hangja van. Egyetlen éjszaka alatt váltott a hangja, és azt mondta, hogy olyan késztetést érzett reggel, olyan erőt érzett a hangjában, hogy kiment a folyosóra, és elordította magát, hogy „Uruguay!” Erre egy idegesebb pap ráförmedt:

„Tóth Sándor, maga megőrült?” Attól fogva bariton szólamot énekelt. Visszatérve a pályájára, 23 éves korában versenyvizsgával jött ide a katolikus templomba mint kántor és orgonista. Itt pedig 1908 óta működött az úgynevezett Zenede, amiből lett aztán a zeneiskola, aztán lett majd a változás után a Népművészeti Iskola, de ez egy komoly, elit zenei környezet volt, nagyon jó nevű tanárokkal: Haják, Zsizsmann, Maleczki Mariska, aki tanította az éneket, ők mind egyetemet, illetőleg főiskolát (általában Pesten) végzett emberek voltak, és aztán megalakult a Marosvásárhelyi Zenei Társaság, ahol kezdték szemére hányni édesapámnak, hogy nincs konzervatóriuma. Ő őstehetségnek számított, zeneszerzéssel is foglalkozott, de nem volt végzettsége. Mégsem mehetett a konzervatóriumba sehova, mert kötötte az állása – nemcsak a templomban énekelt, hanem a temetéseken is. Vezette a kórust, tanított a katolikus gimnáziumban, nagyon sokirányú, zenéhez kötődő aktivitása volt.

A Tóth család: Tóth Sándor, Tóth Erzsébet (fent), valamint Máthé Margit, Tóth Mária és Tóth Sándor (lent)

Végül hogyan tanult tovább?

Elkérezett a gyulafehérvári püspökségtől, hogy Iași-ban tanulhasson, és egy év alatt elvégzett két évet. Ezt a tanárok ajánlották, mert felismerték a tehetségét. De harmad- és negyedévre már nem engedte tovább az egyház, Jaross Béla plébános: „Mi nem azért tartjuk magát, hogy az egyetemre járjon, hanem azért, hogy a szolgálatát végezze.” Sajnos ez, hogy ő csak két évet végzett, végigkísérte egy életen keresztül, mert nagyon sok irigye volt. Pedig némelyik diplomást nem lehetett vele egy napon emlegetni, mert tehetséges, rendkívül aktív ember volt, sokféle zenével foglalkozott. Erről van egy érdekes történet. 1945-ben kilépett az egyházból és mint tanár dolgozott, majd amikor versenyvizsgát hirdettek ’58-ban, akkor átkerült az együtteshez mint karmester.

A Népi Együttesről van szó?

Igen. A frissen alakult Népi Együttesnél karmesterként dolgozott a zenekarral, nagyon sok zeneszámot írt, zenés jeleneteket, népi stílusban, mert a népi együttesnek erre volt szüksége. Versenyvizsgát hirdettek, mert egy frissen végzett fiatal zeneszerző, Szabó Csaba az Együtteshez kapta a kinevezését, és nem akart korrepetitor lenni Tóth Sándor mellett, akinek nincsen végzettsége – holott apám hegedült, orgonista volt és zongorázott is (az összes operettet zongorával tanította be). A pretendens beadványa nyomán versenyvizsgát hirdettek a karmesteri állásra, elég csúnya ügy volt. Próbavezénylést írtak ki mindkettőjüknek a teljes filharmóniai zenekarral, koncertművel. Az egyik volt egyetemi kollégám, egy vadászkürtös évekre rá mesélte el nekem, hogy mennyire szégyelli, hogy akkor elfogadta édesapámmal szemben ezt a dolgot: azt mondták neki, hogy fújjon mellé. Vagyis ne azt a hangot fújja, ami a partitúrában van. Édesapám pedig vezényelt, és adott pillanatban hallja, hogy a vadászkürt nem azt a hangot adta, ami a kottában van. Leintette a zenekart, kérte a kürtöst, hogy nézze meg, mert nem azt a hangot játszotta, ami a kottában van. De a kürtös megint belefújta azt a hangot. Erre édesapám kérdőre vonta. Aztán mesélte nekem, hogy „Schneider Emil nem tud fújni, nem tudom, mi van vele”. Én meg rögtön rájöttem, hogy ezzel akarták beugratni, ellenőrizni a hallását. Végül persze megnyerte az állást.

Édesapád az operett-előadásokon kívül milyen más zenei eseményeket szervezett?

Úgy megszervezte a kórust, hogy például Mozart/művet tudtak énekelni. Ezek már a koncert irányába mutattak, nem csak templomi zenének számítottak. A műkedvelő operett elindítói a katolikus dalárda énekesei voltak, a dalárdisták: 1925-ben alapította a Római Katolikus Templomi Dalárdát, és ’28-ban Segesváron második díjat, ’31-ben Kolozsváron első díjat nyertek az országos dalosversenyeken. És akkor választottak hozzájuk olyan embereket, akik megírták a főszerepeket vagy egyáltalán a szerepeket. Krón Ernő bácsiról hallottál?

Igen, ő is gyerekszínész volt a Székely Színházban, és műkedvelő színész, bábszínész.

Az édesapja nagyon jó barátja volt az édesapámnak, és sok operettükben szerepelt. Összekovácsolódott egy műkedvelő társaság, akik nagyon sikeres előadásokat tartottak 1927-től, a Cornevillei harangok nagyoperettel kezdve. Édesapám vezényelt, édesanyám is énekelt benne. A Transsylvania termében tartották az előadást, és többször megismételték. Rendkívül változatos zenei élet volt. Fodor István rendezte az előadásokat, és apukám vezényelt, jó csapat alakult ki. Nagy sikerük volt, a sajtó is foglalkozott vele: Színházi világ stb. Híres volt a Cornevillei harangok, az első operett, amit Vásárhelyen rendeztek vásárhelyiekkel, egy jótékony célú előadás volt, a szegény tanulók segélyezésére. Itt van a műsorfüzet: a rendező Fodor István, a színházi zenekart Tóth Sándor vezényli. A csapat tagjai: Dr. Gámenczy Jenő, Nemes Károly, Krón Ernő, Fodor István, Hajdó Tibor, Máthé Margit (ez anyukám), Bedő Emma, Szentpétery Mária, Bessenyei Teréz, Schülle Kató (az én későbbi népművészeti iskolámban a korrepetitornő), Nemes Jolán, Spóner Ilona, Zsigmond Kálmán, Szentpétery Antal.

Tóth Sándor karnagy, karmester

Milyen más operetteket rendeztek?

A Cornevillei harangokat 1927-ben, aztán évente rendeztek egy-egy operettet: Rip Van Winkle, Koldusdiák, Leányvásár, Cigányszerelem, Sztambul rózsája, Gül baba – 1926 és ’40 között 20 előadást tanított be és vezényelt.[4]

Gondolom, hogy ezekre az eseményekre az egész város eljárt, mert ismerték az előadókat.

Sokkal kisebb volt a város, és fontos volt a konzervatórium, ami 1908 óta Zenede néven kezdett működni. 1927-től azért lehetett operetteket itt elindítani,[5] mert volt kivel, volt kibővített zenekar. Ebben nagyon sokan vettek részt: a Zenede egykori növendékei meg a tanárai, és Vásárhely nagyon zeneszerető város lett.

Olvastam az akkori sajtóban, hogy 1939­-ben a szintén édesapád által betanított és vezényelt Gésák és Cigánybáró szabadtéri előadásokra a Ligetben (akkor Erzsébet liget volt) óriási, „fővárosi méretű színpadot” állítottak fel, és buszokkal hozták a közönséget. Ez biztosan nagy költségekkel járt – honnan került ki, vajon kik támogatták ezeket az eseményeket?

Ez egy polgáriasodott város volt, és nagyon sok volt a maszek. Csizmadia, asztalos, mindenféle mesterember, akik felajánlottak valamit az előadásokra, például fát vagy ruhát, vásznat a díszletekhez, amit csak tudtak. A vezetőjük Fodor István, nagyon lelkes, elkötelezett és dolgos ember volt, postamester.

A város szerette azt, hogy ő polgári város, és mindig szerették az úgynevezett műkedvelő előadásokat, jó közönségük volt. Ezek az események hihetetlenül összetartották a közösséget, a magyarságot. A kultúra nem csak szórakozás vagy a színpad szeretete, hanem megtartó erő is volt, ahogy a zsidók is megszervezték a kultúrájukat. Apámnak erős magyarságtudata volt, tudta, hogyan kell dolgozni a közösségek összekovácsolásáért. A politika nem nagyon érdekelte, de szervezett kórust az ifjú kommunistáknak is.

A mosoly országát már a háború előtt is vezényelte?

A mosoly országát 1933-ban vezényelte, aztán 1946-ban a Székely Színház megnyitó előadására tanította be a színháznak az operettet. Kemény János báró jól tudta, hogy a város szereti az operettet, és így csalogatta be a színházba.

Kemény János kérte fel édesapádat karmesternek? Édesanyádat is ő szerződtette?

Igen, és édesanyámat is ő vette fel mint szólóénekest, mert ő tudta az operettszerepeket, és mert nem volt jól éneklő helybéli színész.[6] Csak később szerződött ide Andrássy Márton, Szabó Duci, Kőszegi Margit, Borovszky Oszkár – a régi nagy színészek tudtak énekelni. Oszkár bácsinak is, Margit néninek is gyönyörű hangja volt. Lassan gyűlt össze a társulat, beszervezték azokat, akiket lehetett, lányokat, akik tudtak táncolni, akik tudtak énekelni, így alakult a Székely Színház. Aztán szépen lassan áttértek a realista színház megteremtésére, és akkor megszűnt az operett, pedig a közönség nagyon szerette.

A Székely Színház zenei vezető művészeiről kérdezlek: Sz. Berger Ducira emlékszel?

Igen. Nagyszerűen zongorázott és nagyon joviális ember volt. Nagyon szerettem Ducit, ott laktak az Iskola utca sarkán, mindig átmentem hozzájuk. A fiát Szabó Istvánnak hívták, kimentek Izraelbe.

Olyan sok munka volt, hogy három karmesterre volt szükség? Nagy Sándor, Sz. Berger Duci és Egressy Richárd is ott dolgoztak.

Szükség volt, mert eleinte egyik premier a másik után jött. Rajtuk kívül ott volt Seprődi Ilona, a korrepetitor. Édesapám ebben az időben nagyon elfoglalt, munkáskórusa is volt. Azt a háború után újraszervezte, az OCL üzletlánc alkalmazottaiból válogatta a kórustagokat. Egy időben az igazgatóság kötelezte az embereket, hogy menjenek próbaéneklésre, azon a címen, hogy a szocialista kultúrát fejleszteni kell.

Emlékszel Fekete Rózsi művésznőre? Láttam, hogy ő tanította be a táncokat 1939-ben a Cigánybáró és a Gésák szabadtéri előadására, és úgy tűnik, hogy nem volt köze a Székely Színházhoz, pedig társulatoknál játszott azelőtt.

Hogyne. Fekete Rózsi néni balettköröket, gyerekelőadásokat szervezett a szakszervezetek házánál. Részt vett az apukám tevékenységeiben is. Szerintem valami személyes dolog lehetett az oka, hogy őt nem alkalmazták.

Rózsi néni egy nagyon joviális ember volt. Nagyon szerette a gyerekeket, én is előfordultam nála. Nem tudom, hogy ő hova tartozónak érezte magát, mert a színház „székely színháznak” indult, és nagyon meghatározta az emberek gondolkodását, hogy hova sorolják be magukat. Sokan úgy gondolhatták, hogy ez a színház nem nekik szól. Muszáj volt előrelátónak lenni, túl sok mindenen átmentek, és sok mindent nem mertek felvállalni.

Fekete Rózsi a háború idején nem játszhatott a zsidósága miatt, de 1945-ben újra feltűnt, majd 1948 után már nem volt aktív szereplője a kulturális életnek.

Lehet, hogy ő is kivándorolt. Nem tudom. Az Iskola utcában volt egy kicsi zsidó templom, ott volt egy vágóház is, ahova hordták a majorságot. Sok embert ismertem, akik odajártak, és volt egy öreg rabbi bácsi vastag szemüveggel. Én már 14-15 éves voltam, magas koloratúr hangom volt, és ő mindig figyelte az énekemet, és mondta édesanyáméknak, hogy „ez a kislány kell mindig énekelni neki” – nagyon rosszul beszélt magyarul. Volt egy másik fiatal rabbi, akinek nagyon szép hangja volt, és amikor jöttek az ünnepek, akkor meg én ültem oda a kerítés mellé, hallgatni az énekét. Nagyon sokan kitelepedtek a városból Izraelbe.

Édesapád felmondott, vagy kitették a színháztól ’47-ben? Akkor megszűnt az operett-tagozat.

Nem tudnám megmondani, nem hiszem, hogy kitették volna. Eljött onnan, mert látta az irányvonalat, és nagyon sok vitája volt Tompával. Akkor azt mondta, hogy ő tud mást is csinálni, és elhelyezkedett a tanügyben. Az is felvetődött, hogy átköltözzünk Magyarországra – tartottak attól a bizonytalan világtól, ahol rászólnak az emberre, hogy beszéljen románul, mint 1920-ban. Tanári állást kapott Pesterzsébeten.

Aki annyit dolgozott a közösségépítésért, itt hagyta volna a várost?

Igen, mert nem látta már értelmét és a folytatás lehetőségét sem a színházban, sem pedig a civil életben. De akkor megbetegedett a nővérem, és komolyan kellett foglalkozni a gyógyításával – így hát maradtunk. Közben ő vezényelt hat kórust, és később tovább folytatta az operettek betanítását.

1945 előtt a műkedvelő előadások komoly előadásnak számítottak a városban?

Persze, nagy közönségnek adták elő őket, a Transsylvánia teremben vagy a Kultúrpalotában, és később turnéztak is velük Brassóban, Kolozsváron és Segesváron. Megszervezték a segítőtársaival: Fodor István postamester, Krón Ernő könyvkötő és Sronk Lajos ügyvéd, lelkes, tehetséges ember.

Kik látogatták ezeket az előadásokat? Az elit eljárt ezekre az eseményekre, vagy rangon alulinak tartotta?

A város látogatta, és szívesen jártak. Nem, nem volt ilyen, mert Vásárhely tele volt katolikus dalosokkal, akik jártak a dalárdába, és ezek jól ismert értelmiségiek voltak: mérnökök, orvosok, tanárok, rajtuk kívül mindenféle társadalmi csoportból valók, és eljöttek az ő rokonaik, barátaik is. Ezeket az előadásokat széles körben nagyon szerették.

Amikor megalakult a színház, nem vette el a helyét ezeknek a rendezvényeknek?

Nem, nem velük volt a baj, hanem a kommunista párttal. Antalffyné, aki pártvezető volt, és egy időben még a Filharmóniának is az igazgatója, kijelentette, hogy az operett arisztokrata műfaj, meg kell szüntetni. Akkor következett egy hosszabb szünet, édesapám már csak az ötvenes években szervezhette meg az OCL-nél a Cigánybárót 1954-ben, és a Textilánál a Csárdáskirálynőt 1957-ben, mindkettőt a Kultúrpalotában adták elő, a Cigánybárót a Lázár Ödön parkban is. A Textila gyönyörű ruhákat tudott kiállítani, a színháznak sem volt olyan ruhatára. Az Orchidea kórusából is szervezett egy Cigánybáró előadást, amelyik nagyon sokszor ment.

Csoportkép a Kornevillei harangok előadóival.

Egy életen keresztül ez folyt nálunk otthon is. Képzeld, hogy a szólistákat édesapám otthon a zongorán tanította be. Én minden betétdalt onnan ismertem, és azért tudtam annak idején a színiakadémián is a növendékeimnek egy csomó jó zeneszámot adni, mert ismertem őket.

A színészek is hazajártak hozzátok?

Nem, mert a Kultúrpalotának volt zongorája, ott folyt a betanítás. Később volt egy nagyszerű korrepetitornő, Seprődi Ilona. Akkor már édesapámnak csak a zenekarral kellett dolgoznia, és ellenőrizte próbán, hogy milyen irányba fejlődnek a szólisztikai számok. Sokszor át kellett írja a kottát a szűkített zenekarra a színháznál, mert ott 18-20 tagú zenekar volt. Szervezett zenekart is, például a Cigánybáró előadására, a Filharmóniából szervezte meg a tagokat.

Édesanyád nemcsak a színházban énekelt, hanem ezekben a műkedvelő előadásokban is?

Igen, végig. Mint kasszásnő dolgozott az OCL-nél, és utoljára a Szaffit énekelte a Cigánybáróban, 1954-ben. A főszereplőt pedig Reitmann Imre alakította, aki a cipőüzlet Adonisza volt, egy nagyon szép, magas férfi, ugyan nem volt olyan jó hangja, de megtanulta a szerepet. Zsupánnak, a negatív szereplőnek van egy inasa, az én voltam. A bátyám trombitált a zenekarban, a nővérem az Arzénát játszotta, anyukám a főszerepet énekelte, és édesapám vezényelt. Úgyhogy mind az öten jelen voltunk ebben az előadásban.

Kemény János színház tervezetében először Lányi Oszkár szerepelt mint karnagy. Akkoriban még nem ismerte édesapádat?

De, ismerte. Kemény János nem volt zenész, mindig szüksége volt zenei tanácsadóra, és Lányi jó zongorista, zeneszerző volt. Végül mégis édesapám mellett kötött ki. Édesapám nagyon sokat segített Kemény Jánosnak a szervezésben is.

Titeket, gyerekszínészeket ki instruált? A főszínészek vagy a rendező, Tompa?

Szabó Ernő bácsi volt az egyik nagy mestere az előadásoknak, de nem instruált bennünket külön senki. Elmondták, hogy mit kell csinálni. És hát én is játszottam, de abban a bizonyos plakátos könyvben[7] úgy szerepelek, mint Tóth M. Nem akarták kiírni, hogy leány vagyok a Jánoska c. előadásban[8]. Hamvai Lucy volt az édesanyám. Kiss Laci volt a kulák, és az apám talán Lantos volt, így emlékszem. El kellett törjenek egy üveget a jelenet szerint, mert a kulák be volt rúgva, és nekirontott az anyámnak. Én mezítláb voltam, és Kellán bácsi, az ügyelő, az ölében vitt, és óvatosan tett be a színpadra, olyan helyre, ahol nincs üvegszilánk.

Arra nem tértek ki a gyerekek esetén, hogy hogyan csináld, amit kell?

Nem, csak megmondták: te ezt csinálod, ezt mondod. Be kellett tanulni a szövegeket, és megmutatták. Elmondták, hogy hogy kell mondani. Sok gyerek szerepelt, például Virág Gyuri.

Láttam, hogy a díszlettervező Háry Lajos Zsuzsikája is szerepelt. Tompa, Kemény János gyerekei is ott voltak?

Tompára nem emlékszem, de a Kemény gyerekekre igen: Klióra és Mikire.

Sok gyermek-rádiójátékunk volt akkoriban, azokban részt vett Virág Gyuri is. Ezeket Antal Pál szervezte, a bábszínház igazgatója, rendezője. Bűbájos ember volt, nagyon szerettük. Ő viszont foglalkozott velünk, és hozta a széket, hogy elérjük a mikrofont a felvételkor, mert akkor nem voltak beállítható mikrofonok.

Ezeket hol vették fel? A rádiónál?

Vagy a rádiónál, vagy a Kultúrpalotában. De volt, amit a bábszínházban.

Kovács Irénre emlékszel?

Hogyne! Kovács Irén jött primadonnának. Egyszer az történt, hogy lerekedt. A Cigánybáró nagyoperettet adták elő, és édesanyámat beugratták, hogy énekelje el a szerepet, azt hiszem, akkor már nem volt tagja a színháznak. Kovács Irén beült az első sorba – az énekesnők egymás között nagyon csúnyák tudtak lenni –, és felüzente a színpadra az előadás kezdete előtt édesanyámnak, hogy „az első sorban ülök, mert szeretném látni, hogy sz..od össze magad”.

A primadonna féltékeny volt?

Hát igen, de édesanyám nem volt ez a típus, ő elsősorban Tóth Sándorné volt. Édesapám volt a karmester, ő pedig az éneklésével besegített az előadásaiba. Soha nem játszta a Primadonnát.

A Kornevillei harangok plakátja.

Kikre emlékszel még a színészek közül?

Nagyon jól emlékszem Szabó Ducira, Andrássy Marcira. Még most is a szemem előtt van, ahogy az operettben táncolni kezdett, és Duci felemelt egy tálcát, ami tele volt evőeszközökkel, és úgy táncolt, hogy közben az evőeszközök csörögtek a feje tetején. Andrássy Marci mint táncoskomikus jött ide, nagyon jó mozgása volt. Ducinak szintén szép hangja volt. Emlékszem Kőszegi Margit nénire, Borovszky Oszkár bácsira, Szabó Ernőre, Ottóra, aki a fia volt. Ott volt Hamvai Lucy, Kiss Laci, Lantos Béla.

És Lőrinczi Icára. Fogadott lánya volt egy cirkuszista házaspárnak. Mielőtt a színházhoz szerződött volna, a Hargita vendéglőben láttam táncolni – akkor Gusáth vendéglőnek hívták, a Feszték tulajdona volt. Zenekar játszott, énekszámok voltak, és közben szórakoztató magánszámok is, pl. egy okos kutya, a Lőrinczi Ica nevelőapjának a kutyája, Tintin, amelyik felismerte és kiválasztotta a táblákon lévő számokat. Ica pedig, aki rendkívül hajlékony volt – kígyónő volt, aki hátrahajlik, és a fejét a lába között kidugja. Aztán elszerződött a színházhoz, benne volt a táncscsapatban. Végül ott is ragadt a színháznál.

A cirkuszista szülők Vásárhelyen laktak? Honnan kerültek ide, és mivel foglalkoztak?

Valahonnan Budapestről jöttek errefelé. Járták az iskolákat Tintinnel, és különböző bűvészmutatványokat csináltak, a gyerekek meg fizettek. Kicsi összegeket kaptak, nehéz volt abból megélni.

Az adminisztratív személyzetre is emlékszel? Említetted a gyerekszínész Virág Gyurit és édesapját, Virág Istvánt.

Igen, Kellán Sándor felesége volt a súgó. Virág István díszletező munkásként kezdett, aztán buktatták előre, mert párttag volt, de nem volt rosszindulatú ember, nem élt vissza ezzel. Ő lett a színpadmester. Ott laktak a Kultúrpalotában a második emeleten, a folyosó végén.

Te akkor jól ismerted a Kultúrpalotának a tereit. Milyen változások történtek a színház alakításakor?

Koncertteremnek készült ez a tér, nem is gondoltak arra, hogy valaha színház vagy mozi lesz, és nagyon kevés öltöző volt, talán kettő összesen: a karmesternek meg a szólistának, hogy ott átöltözhessen. A későbbi időkben sokat alakítottak: az öltözőket kibővítették, mert alul is csináltak öltözőt. Eltakarták az orgonát, és a háta mögött beépítettek öltözőket.

Úgy tudom, hogy ez egy rossz akusztikájú terem volt, színháznak nem alkalmas – hogy lehetett rossz akusztikája egy hangversenyteremnek?

Nem tudom – az átépítések, a javítások és a bársonyszékek nagyon sokat rontottak a teremnek az akusztikáján. Oldalra húzták a függönyt, amikor játszottak, és a két bársony függönyszárny sokat rontott az akusztikán.

Csoportkép a Cigánybáró (1936) előadóival.

Miután édesapád elment a színháztól, kik zenéltek tovább?

Csak annyit tudok, hogy toborozták a zenészeket. Alkalmazott zenésze nem volt, akkor még nem volt Filharmónia. Hanem a zenét ismerő és jól ismerő hangszereseket szedték össze, néha Kolozsvárról is. Gerzon Béla volt a koncertmester, nagy viccmester volt. Aztán a kolozsvári magyar operának lett az első hegedűse. Vendégek jöttek, akik egy darabig itt laktak. Tudom Szalkay Tibor bácsit, aki a csellista volt, Müller Ferenc bácsi, aki hegedűs és brácsás volt. Seprődi Ilona volt a zongorista. Kis formátumú zenekarokkal tudták megoldani ezeket az előadásokat, mert nem volt rá ember, de tudom, hogy cigányzenészek is besegítettek akkor. Azt hiszem, hogy a Rózsa vagy a Bámbó családból is játszottak.

Később énektanárként te miben hasznosítottad azt, amit a Székely Színház környezetében tanultál?

Hát belenőttem. A génjeimben hoztam magammal olyan dolgokat, amiről nem is tudom, hogy hol tanultam, de tudtam. Az egyik dolog az, hogy megtanultam az anyagválasztásnak a lényegét. Hogy hogy választom az anyagot ahhoz, hogy hangilag is, és érzelmileg is be tudjam a növendéket inkadrálni. Legyen egy kiindulópontja, ne legyen számára a zenei támasz idegen.

Tegyük hozzá azt, hogy 1989 után nyugdíjazásodig a Színművészeti Egyetemen is tanítottál éneket.

Én mindenhol tanítottam éneket. Pedagógiai iskolában, tanítóképzőben… Amikor idekerültem, akkor óriási káderhiány volt Vásárhelyen. Ketten jöttünk ide, Sőtér Ilonával, aki a főiskolára ment, én mentem a Népművészeti Iskolába, ahol mindig nagyon jó osztályaim voltak. Éppen most, ahogy keresgéltem itt, látom, hogy a Metropolitanból küldi nekem a fényképet Zsellér Éva, amikor Rozinát énekelte, és írja, hogy milyen hálás, hogy foglalkoztunk vele. Hát nem kis dolog eljutni Japánba, és megnyerni a Madame Butterfly verseny első díját. Farkas Andrisról hallottál? Ő is a növendékem volt, mindenhonnan küldte a képeslapot, Farkas András Bobó, „a korondi világjáró” néven. Énekelt az együttesben, és aztán végigjárta a világot. Ő is a növendékem volt. Vagy ott van Szerekován János, aki gyakran jár haza, és most már a Nemzeti Operaházban is énekel Budapesten. És még vannak, akik híresek lettek. Jól irányítottam őket, mert én édesapámtól örököltem a jó pedagógiai érzékem, tudtam bánni az emberekkel. És hidd el, hogy minden sikeres tanári pályának az a titka, hogy tudjál bánni azzal, akivel foglalkozol. Imádtam tanítani. Sose mentem be úgy az iskolába vagy az egyetemre, hogy fáradt vagyok, vagy nincs kedvem. Nekem felüdülés volt a tanítás, álmomban most is sokszor tanítok.


[1]Tóth Sándor (1903, Battonya – 1972, Marosvásárhely) kántor-karnagy, a Katolikus Dalárda vezetője, a Székely Színház első karnagya, a háború előtti és alatti időszak vásárhelyi műkedvelő életének legtevékenyebb zenei vezetője, számos operettet tanított be és vezényelt. 1948-tól tanár, majd 1958-tól 66-ig az Állami Népi Együttes karmestere. Több mint húsz operettet tanított be és vezényelt a Katolikus Dalárda tagjaival, illetve munkáskórusokkal, majd 1946 után 14 operettet és zenés darabot vezényelt a Székely Színháznál.

[2]Máthé Margit (1905, Marosvásárhely – 1987, Marosvásárhely) műkedvelő énekesnő, a marosvásárhelyi katolikus zárdába járt, Bedő Emma zenetanár tanítványa, 1945 előtt a Katolikus Dalárda operett-előadásainak kitűnő hangú főszereplője. A Székely Színház alapításakor szólóénekesnek alkalmazták.

[3]Az 1860-ban alapított iași-i egyetem a háború előtt a Szépművészeti Iskola, majd Szépművészeti Akadémia neveket viselte.

[4]1927: Cornevillei harangok; 1928: Rip van Winkle; 1929: Koldusdiák; 1930: Leányvásár, Bolond Istók; 1931: Madarász; 1932: Rózsa álmok; 1933: A mosoly országa, Nagymama; 1933: Koldusdiák; 1934: Leányvásár; 1936: Cigánybáró; 1937: Boszorkányvár, Aranyvirág; 1938: Legyen a férjem (Tóth Sándor saját szerzeménye); 1939: Cigánybáró, Gésák; 1940: Gül Baba, Sztambul rózsája; 1943: Cigánybáró. (A lista nem teljes – szerk. megj. Ungvári Zrínyi I.)

[5]Operettet korábban is játszottak a vándortársulatok, de helybéliek nem adtak elő operettet (szerk. megj. Ungvári Zrínyi I.)

[6]A Székely Színház adattára szerint Tóth Sándorné 1947-ben játszotta Szaffit a Cigánybáróban, de ekkor már nem volt alkalmazásban, hanem vendégként lépett fel. A helyi sajtó is így ír róla, és beszámol énektudásáról, remek hanganyagáról, a bemutatkozás sikeréről. (Szerk. megj., lásd: Szabad Szó, 1947. december 12.)

[7]Horváth Bea: A Marosvásárhelyi Székely Színházban bemutatott darabok előadástörténetének legfontosabb adatai. 1946–1961. A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely, 2006.

[8]Metz István darabját Szabó Ernő rendezte 1949-ben.