Jankó Szép Yvette: Emberfarm, avagy a színházi állatokról

Jankó Szép Yvette: Emberfarm, avagy a színházi állatokról

Állatfarm. Kolozsvári Állami Magyar Színház
A Játéktér 2021/2. számából

Fotók: Biró István

„Úgyis csak a szamárnak volt értelme…”

Amikor az ember egy átmeneti pandémiás elvadulás majd másfél éve után visszaszelídül a kőszínházba, és meglátja a gazdátlan ruhatárat egy nagytermi előadásra érkezve, joggal érzi-e úgy, hogy valami nagyon megváltozott?” – teszi fel magának a kérdést a színházi állat, miközben félig megszokásból, félig tüntetésképpen felbiggyeszti az akasztásra aligha méltó, semmi esőkabátját a fogasra a félhomályban, átlépve ezzel a színházi ruhatári konvenció határát.

– Miféle határátlépések jöhetnek még?

Színházi állat alatt itt most az emberalkatúaknak azt a viszonylag ártalmatlan csoportját értjük, amelynek egyedei alapvető létfeltételként gondolnak a színházba járásra, az intézményesített alakoskodás e legjátékosabb formáját tehát az alakoskodókkal egy (fokozottan fertőzésveszélyes) légtérben szeretik nyomon követni. Az utóbbi hónapok – lassanként évek – történései kétségtelenül felgyorsították a virtuálszínházi mutáció terjedését, de a régi vágású színházi állat (és tekintsünk most el e jelzős szerkezet nyugtalanító felhangjaitól) örömmel tódul ismét színházba… azaz tódulgat meg-megállva, röplázmérésre várva, az újranyitás szelíden távolságtartó eufóriájától hajtva. Maszkot ölt, levedli, és maga akasztja szegre utcai bőrét, hogy az álarcok, jelmezek, világot jelentő deszkák terébe helyezkedve a nálánál kevésbé maszkos színházi állatok játékát figyelje.

A színházi állatság fogalma tovább bonyolódik tehát. A módosult jelentésű „állat” szó immár nem csupán a színházkedvelők, mi több, színházbolondok együttérzően ironikus megnevezésére szolgál, hanem egyfajta alkalmi emberdefiníció: az ember az a különös állat, amely – a tagolt beszéd, a ruhaviselés, a kereskedés, a munka és egyebek, például a saját fajtársai és más állatfajok tömeges pusztítására alkalmas technológiai, ideológiai és intézményi háttér létrehozása mellett – arról ismerszik meg, hogy komplex színházi jellegű tevékenységet folytat: az illúziógyártást és alakoskodást feszültségoldó, sőt szórakoztató, kvázi rituális közösségi időtöltéssé alakítja, illetve a fenti gondolatjelek közötti, korántsem kimerítő jellegű felsorolás, a különösen emberi viselkedésformák sorából jó néhányat becsatornáz ebbe. Az ember színházi állatként továbbá, teátrumi élőhelyétől függően, külön színpadi és nézőtéri alfajokra oszlik. A kettő között húzódó konvencionális határvonal fenntartása, átlépése, megkérdőjelezése, esetleges eltörlése pedig kiemelt szimbolikus jelentőséggel bír, a mesterséges (vagy nagyon ritkán talált, természetes) élőhely kialakítását is meghatározza. A színpad és nézőtér oppozícióját már az átlageurópai kőszínházak előtere is leképezi valamiképp: a néző bóklászócsarnoka és a ruhatár elválasztásával. Ez a határ látszott sokat ígérően felszámolódni a kolozsvári színházi nyitáskor önkabátaggatóvá avanzsált/vedlett(?), újra színházban lubickoló élőlények számára.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház történetesen épp az Állatfarm című zenés produkcióval készült a vészévad végi évadkezdésre. Nem csoda hát, ha az állati asszociációk efféle burjánzásba kezdtek a hosszú elvonás után újra színházba szabadult néző elméjében. Joggal merült fel talán az a kérdés is, hogy hoz-e újat a járványutániság színháza? Lehet-e benne más az Állatfarm, mint emberpolitikai allegória?

George Orwell szatirikus, allegorikus kisregényét a diktatúrák újratermelődésének dialektikájáról nem először dramatizálták, készült már belőle rajzfilm, élő szereplős, digitálisan animált film és számtalan színházi adaptáció. A kolozsvári színpadi változat újdonsága, amiért ősbemutatóként hivatkozhatunk rá, a zenedrámai adaptálás. Az Állatfarmból Klemm Dávid és Erős Ervin zeneszerző, illetve Lénárd Róbert (át)író, dalszövegszerző közreműködésével musicalelemekkel tarkított rockopera lett. Vagy keményebb, rockos hangzással fajsúlyosított zenés mese? Nehéz eldönteni, a komolykodó vagy a játékos elemek uralkodnak-e. Valamiféle köztes műfaj ez az orwelli Állatfarm szellemében, ami szokatlan terjedelművé tágított fabula, de azért fabula a javából, a műfaj minden sajátságával: beépített borúlátásával, fanyar társadalomábrázolásával, sztereotip alakrajzaival és implicit tanulságosságával; a szerző műfajmegjelölése szerint viszont tündérmese, „a Fairy Story”, annak ellenére, hogy a méltó büntetések és jutalmak osztogatása hangsúlyosan elmarad a végén.

Paradox módon, aligha létezik az állatmesénél állatidegenebb műfaj. A fabuláló ember mintha épp azokat a tulajdonságait igyekezne benne állatokra oktrojálni, amelyekre hivatkozva megkülönbözteti magát (vagy még inkább bírálatra érdemesített embertársait) tőlük: az embert jelentő állatok beszélnek, írnak, sőt, szavaikkal manipulálnak; csalnak, hazudnak, tömeggyilkolnak vagy csak mindezekhez vezető ideológiákat gyártanak. A tündérmeseség pedig aligha több ez esetben a fikciós konvenciót felállító kitételnél, miszerint „bármely hasonlóság valós eseményekkel stb. a véletlen műve”, ami természetesen a szokásos fordított pszichológiai hatást éri el: épp ellenkező, történelmi analógiákat kereső értelmezésre provokál. Orwell csöppet sem tündéri meséjét pedig köztudottan a sztálini diktatúra, azaz az állami terrorrá korcsosult/konszolidálódott(?) szocialista forradalom története ihlette. A gigantikus emberállatkísérleté, mely a munkaalapú társadalom mesterséges közegében az emberi evolúció csúcsára a sztahanovista állatot (ld. az Állatfarm Bandi nevű lovát) helyezte. De az „egyenlőbbek” elnyomása alatt szocializálódott egyenlők kelet-európai társadalmai a maguk ellenkultúráját is kialakították – hogy a performatív közegnél maradjunk –, a kettős beszéd és cinkos összekacsintás színházát.

Az Orwell nagyfabuláját hűségesen újramesélő kolozsvári ősbemutató így sok szempontból folytatás: egyaránt illeszkedik a rendező, Puskás Zoltán kolozsvári rendezéseinek sorába (a hasonlóképp sötétre hangolt, az állatjelmezes meseillúzió-keltéstől tartózkodó Óz, a nagy varázsló és A dzsungel könyve után), valamint a színház zenei irányba nagy tehetséggel nyitó prózai társulatának profiljába. Ugyanakkor pedig mintha az „aranykori” kettős beszéd színházának ifjúságivá, edukatívvá átmentett, kísérteties terméke lenne. Afféle populáris igényeknek is megfelelő, a különböző generációkat nagy, közös, családi elégedetlenkedésre és kis féltitkos slágerdudorászásra csábító keverékműfaj: kissé túl dalos-táncos és biztos receptre készült ahhoz, hogy komolyan elgondolkodtató társadalomkritikát fogalmazzon meg, sőt kritikára mozgósítson; illetve kissé túl komor és didaktikus ahhoz, hogy elégedetten belefeledkezhessen a család egyet soha nem értő apraja-nagyja. Visszás módon azonban talán épp ez a köztesség, ez a bosszankodásra csábítás az, ami igazi kisebbségi és magyar zsánerré teszi ezt a különös öszvérműfajt. Az összetett önreflexió, a következetes kritika, a provokatív aktualizálás vagy az egyértelműen súlytalan szórakoztatás egyaránt veszélyesen megosztó lenne tán egy szűk kisebbségi közösség/közönség színháza számára. Ebben a súlyos témát könnyeden feldolgozó műfajban viszont jól összefér a letűnt (vagy csak egy-két határral odábbi?) diktatúra karikatúrája „az asszonynak kuss” kicsengésű örökzöld poénokkal, a békebeli összekacsintósdi a veszélytelenségérzettel.

Veszélytelen színház ez, a szó szoros és átvitt értelmében. A színházi konvenciók az eddigieknél is erősebben védenek és korlátoznak. A közönség tagjai egymástól és a játszóktól biztonságosnak ítélt távolságban, védőmaszkban ülnek, a szereplők pedig kizárólag a játékterüket kerítő fekete rácsok korlátai között mozognak. A rendező által jegyzett díszlet egyébként szuggesztíven minimalista, rácsaival és a közállatok játéktere fölé emelt átlátszó házzal, a Viola Gábor alakította Napóleon fődisznó hatalomátvételének és színeváltozásának helyszínével. A nézőtér közepén hátrafutó keskeny járást is ugyanaz a fekete rács szegélyezi. Ezen közelebb merészkedik több szereplő is a közönséghez: pl. Bandi, a ló (Szűcs Ervin) robotolás és Cica óltárs (Pethő Anikó) feleselés, rappelve lázadás közben, Mózes, a színházi változatban a farmon ragadt, megfélemlített médiamunkássá vedlett holló (Albert Csilla); ám a szimbolikus határ játék- és nézőtér, időtlen képes beszéd és az itt és most között érintetlen marad. Sőt a határok a két térfél között hangsúlyosabbak, mint valaha.

Az előcsarnokban fejébe szállt szabadságérzet és várakozás ebben a szigorúan tagolt térben hamar elpárolog az egyszeri nézőből. Az előadásban töviről hegyire újramesélt klasszikus sztori a rock-, rap- és édeskésebb musicalhangzásokba, halványan ismerős csengésű, áthangszerelt indulókba oltva is a jól megszokott, menthetetlenül emberközpontú, emberszempontú orwelli allegória marad. A Ledenják Andrea tervezte, állatokra alig-alig hajazó jelmezek és a színészek játékát jellemző viszonylagos lecsupaszítottság kompromisszumosan jelzi ugyan ezt a nyilvánvaló tényt, de a kettős beszédre érzékeny nézői fület simogató áthallásokon, az enyhén elállatiasított politikai szlogeneken (mint hogy „Az Állatfarm jobban teljesít”), illetve az előadás végén váratlanul előlépő védőmaszkos fiatalemberen kívül nemigen van következménye annak a belátásnak, hogy a címbéli farmon zajló események sajnos csupán az önző emberállatról szólnak.

A nézőtéri színházi állat az ember játszotta, embert jelentő színpadi állatban mindenképp csak magát látja, azaz saját faját. Az állat üres jel, mi szükség hát közbeiktatni? Az ember, e csak magára kíváncsi nárcisztikus állat miért nem képes mást, mint eszközt – munka- vagy épp stíluseszközt – látni más állatokban?

Mi lenne, ha a színházunkat végre nem csupán metaforikus fauna népesítené be? Mi lenne, ha a színházba betévedő kezdő színházlátogató nem csak a politikai allegória sorai közt tanulna meg olvasni szamárvezetővel (elvont, képletessel vagy állat formájúval, mint az Állatfarm Benjáminja, akinek eleve kiábrándult alakja azért csábít picit a vele való azonosulásra)? Ha nem csupán a darab végén az emberállatok közül elősétáló fehér maszkos emberben ismerhetne magára.

Utóhang (egy hazafelé battyogóban elcsípett beszélgetés foszlány):
– A maszkos srác milyen állat volt a végén…
– Ezt most mondod vagy kérded?
– Kérdem. Mi volt?
– Nemtom. A tanulság.
– Aha! De amúgy tök állat.
– Ja. Úgyis csak a szamárnak volt értelme az egészből. Az legalább nem játszotta az állatot.


Állatfarm. Bemutató dátuma: 2021. május 21.; Kolozsvári Állami Magyar Színház; rendező: Puskás Zoltán; író, dalszövegek: Lénárd Róbert; zeneszerző: Klemm Dávid, Erős Ervin; koreográfia: Jakab Melinda; jelmeztervező: Ledenják Andrea; díszlet: Puskás Zoltán; fényterv: Majoros Róbert; szereplők: Fogarasi Alpár, Viola Gábor, Farkas Loránd, Buzási András, Albert Csilla, Szűcs Ervin, Kicsid Gizella, Vindis Andrea, Balla Szabolcs, Pethő Anikó, Gedő Zsolt, Kiss Tamás, Laczkó Vass Róbert, Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa, Román Eszter, Imre Éva, Varga Csilla, Marosán Csaba, Kali Andrea, Balázs Ádám, Ferencz Ádám, Gáspár-Barra Szilárd, Kerekes Ákos, Sárosi Áron, Lőrincz-Szabó Venczel, Magyari Gusztáv-Tivadar, ifj. Csiszér József, Dubovan Viktor, Nagy János, Szallos Norbert, Szőcs Szilárd.