Körkérdés mesterekről – Györgyjakab Enikő és Mátray László válaszol / II. rész

A Játéktér 2021/2. számából
Borítókép: Barabás Zsolt, Biró István

Hogyan gondolkodnak romániai magyar színészek a mester-tanítvány viszonyról? Kínál-e ez megkülönböztetett tudást a tanár-diák viszonyhoz képest? Hogyan látják a saját tapasztalataik alapján a generációk közti kapcsolódást, tudásátadást? Kiket tekintenek meghatározó példaképeiknek: tőlük hogyan és mit tanultak? Körkérdésünkre írásban és szóban B. Fülöp Erzsébet, Berekméri Katalin, Csatlós Lóránt, Dálnoky Csilla, Fincziski Andrea, Györgyjakab Enikő, Mátray László és Sinkó Ferenc válaszolt.

GYÖRGYJAKAB ENIKŐ, Kolozsvári Állami Magyar Színház / Shoshin Theatre Association

Amikor a mester szót hallom, először mindig Jézus jut eszembe és a tanítványok. Azután eszembe jut az asztalosmester vagy más olyan szakember, akinek a munkája gyakorlati jellegű, és a tudását sok tapasztalaton keresztül szerezte meg. Ebben az esetben a tanítvány általában az inas, aki vállalja, hogy a mester mellett eltölt valamennyi időt, hogy a munkáját figyelve és emellett dolgozva elsajátítsa a mesterséget. A mester egy adott területen nagyon magas fokú tudásnak van birtokában, amelyet a tanítvány talán megfigyelés útján sajátít el. Ezt a tudást a tanítvány nem kérdőjelezi meg, hanem mondhatni „hisz” benne, (vakon) követi, esetleg egy adott ponton megtagadja. A mester általában karizmatikus jelenség, ami könnyen lehetővé teszi a követését.

A tanár-diák viszony esetében is beszélhetünk tudásszintbeli különbségről, de a tanár az adott területen nem rendelkezik a lehető legtöbb tudással, hanem csak elégségessel ahhoz, hogy másokat elindítson a tudás felé vezető úton. Szerintem a tanár-diák viszonyban nagyobb hangsúly és figyelem esik a diákra és arra, hogy hogyan tudja átadni a diáknak a tudást, vagy hogyan tudja úgy vezetni a diákot, hogy az rájöjjön dolgokra, felfedezzen, megtapasztaljon és a végső soron a tudás birtokába jusson. Azt hiszem, a metodológiára gondolok.

Valamiért a mester-tanítvány viszonynak magasabb a rangja a mi társadalmunkban, mint a tanár-diákénak. Ez amiatt lehet, hogy a mester ritka példány, tanárból meg rengeteg van, vagy mert társadalmunkban a tanárok szerepe alá van becsülve, vagy valami más okból.

Kérdés számomra, hogy kínál-e megkülönböztetett tudást a mester-tanítvány viszony. Ha igen, akkor a mesternek az adott témában eltöltött sok-sok évnyi gyakorlatát, vizsgálódását, megfigyelését, tapasztalatát és mindemellett tisztánlátását.

Szerintem a mester-tanítvány viszonyról csak akkor beszélhetünk, ha megtörténik a tényleges személyes találkozás, és számottevő az egymás (vagyis a mester) mellett eltöltött idő. Ha valakinek a munkáját vagy akár csak a létezésmódját nagyra tartom, akkor bizonyos értékeket azonosítok be, amelyek számomra – valamilyen okból kifolyólag – fontosak, és megpróbálom azokat az értékeket a saját életembe bevinni. De az ő lényével én nem fogok konfrontálódni, mert csak egy róla kialakított kép vezet engem, nem ő maga. Akit nem ismerünk, soha nem fog kijavítani, helyreigazítani, más útra terelni.

Én valójában nem szeretem a mester-tanítvány viszonyt, azt hiszem, képtelen lennék ilyet felvállalni. Szeretek másoktól tanulni, tisztelem mások tudását, munkáját, lenyűgöz, ha valaki képes sokáig kutatni valamit, és egy adott tárgyban magas fokú tudást szerezni, legyen szó bármilyen szakterületről. Az utóbbi időben azt is elkezdtem tisztelni, ha valaki olyan területre merészkedik, amihez nem feltétlenül ért, de ott képes kérdéseket megfogalmazni. Mindenkinek más az útja. Persze állandóan vannak emberek, akik hatnak rám. Ez nem is lehetne másként. A szakmai fejlődésemben nagyon sok alkotó segített. Minden újabb produkció egy alkalom volt arra, hogy a szakmát jobban megtanuljam. De a pályám elején túlságosan el voltam foglalva a megfeleléssel. Ott voltak előttem-mellettem, akik tudták hogyan kell csinálni, és megpróbáltam én is esetről esetre jól csinálni. De azt hiszem, valami nagyon fontos kimaradt a dologból, éspedig az, hogy időről időre megkérdezzem, hogy ebben az egészben én mit tartok izgalmasnak, vagy mi érdekel, vagy hogy én hogyan csinálnám. Ehhez a fázishoz nem az erdélyi színház juttatott el, hanem olyan színházi formák, amelyekkel itthon soha nem találkozhattam, és amelyekkel kapcsolatba kerülve megdöbbentem. Nem csak azért, mert olyan jók voltak, hanem mert annyira másak.

Az avignoni fesztiválon láttam Anne Teresa de Keersmaeker Partita2 című előadását, amelyik úgy kezdődött, hogy a pápai palota hatalmas terébe bejött egy zenész, és teljes sötétségben hegedült 15 percet. Lehet, nem volt éppen ennyi, de én nagyon hosszú időnek éreztem. Nem értettem, hogy történhet meg ez egy táncelőadásban – hiszen nem koncertre mentünk, ugyebár. Majd ugyancsak Avignonban láttam egy Jan Fabre-előadást (The Power of Theatrical Madness), amelyben a színészek konkrétan fizikailag bántalmazták egymást az egyik jelenetben. Emlékszem, nagyon nehéz volt a székben maradni. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne menjek oda hozzájuk, és mondjam, hogy ezt nem tehetik. Persze tudtam, hogy előadáson vagyok, de a rúgások igaziak voltak. Teljesen zavarban voltam. Vagy ugyanebben az előadásban az előadók 20 percen keresztül szaladtak helyben a színpadon. Addig számomra elképzelhetetlen volt, hogy ez is lehet színház. Tudom, hogy Fabre személye körül vannak viták, de többévnyi színházi munka alatt nem fogalmazódott meg bennem annyi kérdés, mint Fabre előadása közben és után. De ugyanilyen módon hatott rám a Needcompany The blind poet előadása vagy Jérôme Bel gondolkodása a táncról és színházról. Még sokan lennének a sorban, de talán itt megállok.

A pályám során magam is kerültem tanárszerepbe: diákokkal működtem együtt egyetemi keretek között, akiknek megpróbáltam néhány konkrét mozgásformát megtanítani, amelyek szerintem segítenek a testtudatosság fejlesztésében, illetve vezettem olyan mozgásgyakorlatokat, amelyekben ők felfedezhették, hogy szűk formai keretek között is milyen sok szabadság adódik az alkotásra.

Szerettem a tanítást, néha meg nagyon elfárasztott: állandó figyelem sok emberre. Amit a tanításon keresztül én magam megtanultam, az a dolgok figyelése. Hátralépés, csendben maradás, a másik meghallgatása. Hagyni, hogy teljen az idő, amíg meg lehet szólalni, és csak akkor megszólalni, és lehetőleg olyat mondani, ami a diákot előre viszi. Én egy proaktív ember vagyok, sokszor pörgök, gyorsan megoldok dolgokat, sok variánst ajánlok helyzetekre, és általában a színpadi munkában ezzel az aktív állapottal vagyok jelen. Ehhez képest fantasztikus volt megtapasztalni ezt a megfigyelő szerepet, amely mintha kitágította volna az időt. Amióta belekóstoltam a pedagógiai munkába, megváltozott a tanárokról kialakított képem. Szembesültem azzal, hogy milyen sok energiát igényel előkészíteni egy órát, felépíteni egy félév anyagát. És persze a tervekhez képest mindig csak kevesebbet lehet elérni, kis lépésekben lehet haladni. Sok türelem és alázat kell hozzá. Ugyanakkor nagyszerű érzés tudni, hogy a figyelmeddel, tudásoddal tudsz támogatni valakit abban, hogy a saját útján merjen menni.

MÁTRAY LÁSZLÓ, Tamási Áron Színház

Számomra a tanár elsősorban funkciót, szakmát jelent, ebben az értelemben inkább a tanítót használnám. A mester és a tanítvány szavakban az a különös, hogy ma már szinte ódivatúnak tűnnek. Egyrészt a mester szónak – ha a bibliai mester-tanítvány viszonyra gondolok – van valamiféle metafizikai töltete. Másrészt nekem a mesterségét nagyon jól tudó és művelő szakembert jelenti: aki tudja, minek hol a helye. Ez a fajta tudás hosszú évek tapasztalatából, a dolgok gyakorlati megismeréséből adódik. A mester tehát a szakmája csínját-bínját ismerő ember, aki ráadásul mindezt át is tudja adni.

Számomra Lohinszky Loránd egy meghatározó személyiség, aki az osztályvezető tanárom volt. Ő valóban mester volt, a szó jelentésének minden értelmében. A-tól Z-ig tudta a szakmát, de tisztában volt a saját korlátaival is. Előfordult, hogy vittünk neki kortárs szövegeket, amelyekről úgy gondoltunk, hogy érdemes velük foglalkozni, de azt mondta, ehhez ő már nem ért. Őszintén felvállalta, hogy a nagyon modern szövegek nem inspirálják; ennek ellenére láttam olyan vizsgáját, ami kortárs dráma alapján készült, és egyáltalán nem sikerült rosszul. Tehát mesterélményem nekem vele kapcsolatban volt, és ezzel járt egyfajta tisztelet felé, miközben ő nem az a típus volt, aki ezt kitüntetésként hordta, viselte volna.

Törőcsik Marival volt hasonló élményem, belőle is sugárzott a teljes szakmai tudás. Volt szerencsém dolgozni vele, és bár a munka nem volt annyira hosszú, amit ő ott és akkor sugárzott, megérintett. A Zsótér rendezte előadásban, miközben a jelenetet vártuk, sokat mesélt, ami nagy dolog volt nekem. Akkor éreztem meg, hogy Erdélyben, a mi berkeinkben ritkák azok az emberek, akik a pályát és az életet a vállukon hordozzák.

Színészként nálunk Nemes Levente ilyen személyiség. Őt mondhatom mester jellegűnek, és azt hiszem, ezt a társulat minden tagja így érzi. Nem szólítjuk mesternek, bár időnként poénkodtunk vele, mert valóban mester. Nyilván érzi, hogy tiszteletnek örvend. Leventében az az érdekes, hogy egy-egy meglátásával kedélyeket borzol, de az egyensúlyt is helyre tudja billenteni. Azért, mert olyasmit élt meg, amit mi nem: a történelmi tapasztalatra gondolok, azokra a társadalmi-politikai szempontból is nehéz időkre, amelyekkel a mi szeleburdi, kilencvenes évek után felnőtt generációnk nem találkozott. Ebben a vadkapitalista világban, amiben néha azt se tudjuk, milyen irányt kövessünk, az ő megszólalása az ő múltjával sokszor – mint mikor a darts telibe megy – betalál. Én érzékeny vagyok az ő megérzéseire, bár nem mindig értek vele egyet. De őt merem egyfajta mesteremnek tartani azért, ahogyan létezik, ahogy nem adja fel, nem táncol vissza, és ha valami nem megy, vállalja a saját kudarcát.

Egyébként a lelki habitusnak is passzolnia kell ahhoz, hogy valakit mesterként elismerj, mert biztosan vannak még ilyen emberek, de hozzájuk nem kerültem ennyire közel: vagy mert nem engedtek, vagy mert én nem voltam olyan helyzetben. Ezért is érdekes, hogy Törőcsik Marival rövid idő alatt kialakult ez az érzés, hogy át mered adni magad, hogy nem vesz villára – csak elnémulsz, és hallgatod, nézed, ahogy mesél. Ezek a találkozások rám mélyen hatottak, mint ahogy bizonyos dolgok, amiket Lohinszky mondott, beégtek és bennem vannak a mai napig. Ezeket nem tudja kitörölni semmilyen új hullám és új generáció. Főként ezek maradtak meg, nem a bölcs mondatok vagy tanítások. De az is fontos, mert elég két mondat, egy észrevétel és az ember egyből a helyére kerül.

Megér egy misét, hogy van ez a rendezőkkel. A szentgyörgyi színház struktúráját erősen meghatározza a vezető-rendező Bocsárdi László személye, akihez mindannyian kapcsolódunk. Sokáig úgy működtünk, hogy ő jégtörőként meghatározta az irányt, a társulat meg, mint egy uszály, ment utána, ami a maga idejében rendben volt. Mostanra lazább lett ez a rendszer, teljesen más irányok is teret kapnak a színházban, a mi munkakapcsolatunk is sokat változott az évek során. Nem dolgoztam sok rendezővel, de Zsótért mondhatnám, mint ilyen értelemben meghatározó személyt. De ez egyszeri élmény szinten maradt: nem ismertem meg. Márpedig a mester és tanítvány feltételez egy hosszabb úton levést, hogy különböző munkákban együtt legyenek.

A mester és tanítvány viszonyt illetően: nemrég megnéztük Törőcsikre emlékezve a Naphosszat című filmet, ami a Vaszilijevvel közös, kaposvári munkájáról szól. Marinak ez gyakorlatilag visszatérés volt a színpadra, az életbe, míg Vaszilijev épp akkoriban száműzte magát az orosz színházi életből, és az általa alapított Drámai Művészet Iskolája nevű színház éléről. Az volt az érdekes, hogy a filmben megjelent az őt követő igazgató, egy fiatal rendező, aki korábban a tanítványa volt, és bár úgy tűnt, hogy mesteréhez hasonló elveket vall, érződött, hogy már megalkuvásra, kompromisszumokra képes a színház működése érdekében, viszont ezáltal pont a vaszilijevi tanítás lényegét árulja el.

Nekem erős indítás volt, hogy Lohinszky osztályból kerültem ki. Ő a négy évet nem engedte ki a keze közül, az alázattól, odafigyeléstől kezdve egészen addig, hogy hogyan figyeljünk a kellékekre, a jelmezeinkre, mindet belénk sulykolta. Viszont azzal a tudással, ami valahogy rám ragadt, nem nagyon volt mit kezdjek Sepsin. A vásárhelyi oktatás akkoriban még nagyon a klasszikus, konzervatív színházi irányt követte, a szentgyörgyi sokkal kísérletezőbb volt. Ez is egy iskola, és végül is Laci szinte átnevelt minket – nem átnevelt, de érzékenyített bennünket a saját színházi stílusára, látásmódjára.

Ez az egyik oldala. Közben meg tanulod a szakmát. Igyekszel. Komolyan kell vedd, fel kell fogni, hogy színész vagy. Az adottságok megvannak, rendben, de ezeket nem elég megtartani, tovább kell csiszolni. Lopni is kell, mert nem nagyon árulják el a csínját-bínját. Na, most a mester, úgy gondolom, odajön és nyíltan megmondja, hogy valami miért rossz, és nem csak mondja, de megoldást is ajánl. Mert fikázni tudjuk, hogy könnyű. De megoldást ajánlani, amit ha te megértesz, bátran kipróbálsz és működik, az hihetetlen érzés. Az első ilyen emlékem, Isten nyugtassa, Zsoldos Árpádhoz kötődik, aki Sepsiszentgyörgyön volt színész. A Szeget szeggel volt az első munkám Bocsárdival, Claudiót játszottam. Táti, mert így szólították, ott bolyongott, Laci valahogy odavette rendezőasszisztensnek. És mocorgott, mocorgott a próbákon… Az előadásban Claudiót bilincsbe verve vitték el, és Táti meg mutatta nekem a csuklóját összetéve, hogy „ez van benne”, így kéne menni, büszkén, méltósággal. Én a szorongó, halálfélelmet érző fiatalt játszottam, nyilván mert Lacival ebbe az irányba keresgéltünk. Táti mint rendezőasszisztens nem mert konfrontálódni, de közben próba után megkeresett, és magyarázott, magyarázott: „Érted? Érteed?” És egyszer csak legyintett, hogy: „Áhh! Nem… Érzeeeeed?!” Ez egy életre megmaradt, hogy „igen, értem” – de a lényeg, hogy érezzem, amit ő át akar adni. Ő is egy jelenség volt, lehetett volna mester, csak kár, hogy az alkohol teljesen kiszámíthatatlanná tette. Ezek az emberek, akik a szakmát anno tényleg úgy művelték, hogy szétszedtek mindent, kerestek, kutattak, sajnos kevesen maradtak. Ilyen értelemben van egy hatalmas űr. Ezt a hiányt pótolják bennem ezek az emlékek.

Én még mindig szeretnék olyan közegben lenni szakmailag, ahol tanulhatok. Néha szeretném, ha azt mondanák: „Tudja meg, hogyha ezt így próbálná ki, így csinálná, kicsit meg úgy, akkor működni fog.” Tehát a mesterek, akik a kis fortélyokat megmutatják. De ez megint csak alkat kérdése, mert van olyan színész, akiben az van, hogy: „Ne-ne, hagyj engem, jó? Én akarom megtalálni.” Én hiszek abban, hogy az ilyen jellegű segítséget be kell tudni engedni; nyilván ehhez hitelesnek, önazonosnak kell lenni annak, aki mondja.

Hirtelen Illyés Kinga jutott eszembe a versmondás kapcsán. Ő nem tanított engem az egyetemen, viszont volt egy Petri-estem, kötelező feladat, és bekattant, hogy nem a kiállós, vizsgaszerű módon fogom megcsinálni, hanem levittem a pincébe, és ott találtam ki valamit. És Kinga azt mondta, hogy végre a főiskolán találkozott valaki Petrivel, vagy Petri valakivel. Ez nagy dolog volt nekem az egyik legnagyobb előadóművészünktől.

De ma valahogy a kínlódás sem divat. Hogy elmenjen, elzarándokoljon az ember valakihez:

„Tudja, az a bajom, hogy ezt nem tudom megoldani.” És akkor leülünk, kávézunk vagy sörözünk és beszélgetünk. Ez romantikus már. Felgyorsultak a dolgok. Én időt érzek a mester habitusú emberek mögé, úgy érzem, időbe telik megérteni a másikat, mert gyors tanácsok, gyors munkák, azok vannak. Közben azzal is nehéz vitatkozni, hogy ne így legyen, mert valami másnak kellene lennie. Én egy váltógeneráció tagja vagyok, aki ezekre a dolgokra még érzékeny, rám nagyon hatottak ezek az emberek. Nyilván a hozzám közel állókat említettem, de ebben a korszakban még ott lebegett az egyetemen Kovács György szelleme is, aki viszont viselte, hogy ő egy, ő „a” mester. Ez viszont szorongást, zavart okoz egy diákban. Féltünk ezektől, úgy szorongott az ember! Hogy Úristen, kiderül, most lelepleződök, egy nulla vagyok, semmi nem vagyok…

Kérdés, hogy mi az, amit az ember át tud adni? Tart-e ott egyáltalán, hogy valamicskét átadjon? Hogy amit magadnak megtaláltál, kibányásztál, benned van, átadható-e egyáltalán? Kell-e valaki másnak? Vagy maradjon ez a megfoghatatlanság az eszköztárad része? De nem arról van szó, hogy az ember nem akar segíteni. Én mindig nehezen fogadtam el segítséget azoktól, akik úgymond segíteni „akartak”, mert bennük mindig volt egy kis harcosság… És ezek a harcok kizárják a mester-tanítvány viszonyt. De lehet, hogy nincs igazam, és az is lehet jó, ha valaki elöl megy, a másik meg úgy tart a nyomában, hogy azt érzed, ezek ketten szétszedik egymást, viszont ami a dolgok mélyén zajlik köztük tulajdonképpen helyénvaló, de csak később térül meg. Nem tudom…

Valaki megkérdezte egyszer, gondolkodom-e tanításban. Sokan az egyetem vagy főiskola elvégzése után már tanítottak, viszont ha tényleg a mesterséget szeretném tanítani, úgy éreztem, nem tudnám így. Mert ha te magad nem mentél át mindenen, hogyan tanítod? Könyvből? Vagy megragadod más emberek módszerét, tapasztalatát, és azt tálalod másképp? Nyilván szükség van arra, hogy valakik tanítsanak, szóval ez egy kompromisszumos helyzet. Ebből indultam ki, és mondtam, hogy én még nem húztam le annyi évet.

Az, hogy a mester-tanítvány viszonyban vagy a generációk közti kapcsolódásban mi a különbség Magyarország és Erdély között, igencsak színházfüggő. Magyarországon nagyon erős irányok voltak: Kaposvár vagy a Katona… Szentgyörgy azért volt erős, mert volt egy markáns művészeti elképzelés, ami Erdélyben akkoriban nem nagyon volt jellemző. Magyarországon erősebbnek érzem a mesterkultuszt. A fiatalok, de a korábban végzettek is folyamatosan beszélnek nagy színész elődökről, és ez meglepő. Itthon nem hallok neveket említeni, ami valószínűleg összefügg azzal, hogy ifjabb tanítók vannak, akikre egyelőre nehéz mesterként tekinteni, az új generáció tanítási ciklusa még nem olyan régi.

Az én értékrendem valamiként a Lohinszky-féle szellemiségből fakad. Amikor másodévesek voltunk, csinált velünk egy Üvegcipő vizsgát, amiben Sipost kellett játszanom. Na, ez a szakmáját betéve ismerő ember a diákjait is pontosan instruálta: „maga ezt így fogja, így járjon, így mondja, itt szünetet tart” – mindent tudott. Rettenetes két hónapom volt, őrjöngtem, és éreztem, hogy kész, vége. Aztán a vizsga frenetikus lett, akkor volt az első olyan élményem, hogy elfogadtak: „jól van, ez a langaléta is valamit fog itten mutatni nekünk”. Ezt Lohinszky hozta ki belőlem, aki hónapokig hajtott, gyakoroltatott. De ez a Sipos annyira beült mint irány, hogy amikor Afrimmal elkezdtük a Kék háttér előtt című ügyet, akkor… A színház az Üvegcipőt ajánlotta neki, őt meg a szoros értelemben vett anyag nem izgatta, tudta, hogy ebből úgyis mást csinál. De én kezembe kaptam az Üvegcipőt, ezt a Sipost: nagyon akartam, de nem tudtam kilépni abból, amit korábban jelentett nekem. Magyaráztam, hogy higgye el, hogy a Sipos… Ő meg úgy gondolta, a színésznek itt valami mást kell csinálnia. Abból az előadásból lett egy olyan dolog, hogy az Üvegcipő ott van, de nincs, van benne egy kis Molnár is, de igazából nincs. Mindezt arra mondom példaként, hogy bizonyos elvek vagy formák akadályozhatnak, ha makacsul ragaszkodsz hozzájuk egy másfajta művészi koncepcióban. De nekem úgy fájt, hogy Molnár Ferencet szétcincálja, hogy bolondultam meg! És elbukik az ember ilyenkor, mert elbukik, de közben az érzés, hogy mintha megvédtem volna, megnyugtatott.

Még van addig, hogy én tanítsak. Az ember tanítsa előbb a saját porontyát – akkor érzed, milyen az igazi tanítás. Idegen tőlem az a struktúra, ami most van, irtózom ettől a tanár-diák dologtól, ezért is mondtam rá, hogy funkció. Másrészt a tanítás óriási lemondással is jár, és én úgy érzem, még harcokat akarok vívni, valamilyen szélmalmokat még érzek.

Szerkesztette: Biró Réka, Kovács Bea és Varga Anikó

Ugyanebben a témában még:
Körkérdés mesterekről:
I. rész: B. Fülöp Erzsébet, Berekméri Katalin és Csatlós Lóránt válaszai
III. rész: Dálnoky Csilla, Fincziski Andrea és Sinkó Ferenc válaszai
A mester mint szülést kísérő bába – Kárpáti Péterrel, Tompa Andreával és Visky Andrással Proics Lilla beszélgetett
Kovács Bea: Ó, kapitány, kapitányom? Fiatal színházcsinálók és mestereik: riport a vanról, a nincsről és arról, ami köztes