Pálffy Zsófi: Attól, hogy nem mondjuk ki, még létezik

Nem történt semmi. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
Fotók: Bereczky Sándor

Rég kerültem ekkora bajba kritikusként, íróként, kultúrafogyasztóként, magánszemélyként, színházi emberként, volt diákként, az alkotókat személyesen is ismerő, távoli barátként (vagy ki tudja, ellenségként), mint most, a Nem történt semmi-hatkezes, Sebestyén Aba-rendezés kapcsán.

Az alkotókkal készült egyik hármas interjúban olvastam röviden a drámaírók, Dálnoky Réka, Székely Csaba és Elise Wilk által adott villámválaszokat a közösen írt Me Too-előadás kapcsán, ebben minhárman azt emlegetik, hogy Sebestyén Aba felkérésére, megadott témára fogtak neki a közös darabnak, és azt is egyöntetűen hangoztatják, hogy ez egy párbeszédindító alkotás lesz. A Nem történt semmi valóban párbeszédindítóra sikeredett, de ezzel nem biztos, hogy ugyanarra gondolok, mint az alkotók. Elég heves reakciót váltott ki belőlem, és néhány közeli, szintén a szakmához tartozó ismerősömből a darab előbemutatója, amellyel azóta sem tudok sok mindent kezdeni. A többeikhez hasonlóan, én is dühös vagyok és csalódott – azt hiszem, ezek a leginkább megfogalmazható érzéseim.

Most értettem meg igazán, hogy milyen nehéz kritikusnak lenni, és mennyire hálátlan feladat egy ilyen pici, belterjes terepen, mint az (erdélyi) magyar színházi közeg, véleményt megfogalmazni ismerősökről ismerősöknek. 

Most értettem meg, hogy milyen nehéz helyen élünk, ahol szinte magától értetődik, hogy megakad a flowja egy világméretű mozgalomnak, legyen szó a Weinstein-botránnyal dominó-effektusként beinduló Me Too-mozgalomról, vagy a Black Lives Matters-ről, amit a George Floyd-ügy robbantott ki.

Most értettem meg, hogy befogadóként nem tudok elvonatkoztatni saját, személyes, magánéleti tapasztalataimtól, és hogy mennyire el van rontva ez a világ, ha egy szakmai lapban egy olyan témáról, ami személyesen engem is érint, nem merek őszinte magánvéleményt megfogalmazni, hanem azzal lavírozgatok, hogy hogyan feleljek meg a kritikaiírás szakmai elvárásainak, és azon izguljak, hogy vajon megbántok-e majd valakit az írásommal, vagy sem? 

(Jöjjön itt egy kis személyes kitérő: nem csak kritikát írok, hanem áldozat is vagyok. Engem is ért abúzus, és én is, a Nem történt semmi egyik álláspontjával hasonló módon évekig legyintettem és bagatellizáltam a történeteimet, valószínűleg sok sorstársamhoz hasonló módon.

Talán nem véletlen egybeesés, hogy egy közeli dramaturg barátnőmmel vitáztunk telefonon a Me Too-ügyekről – annak kapcsán, hogy Sárosdi Lilla színésznő kirobbantotta a Marton László-botrányt és a Me Too-mozgalom végre elérte Magyarországot is. „Áh, ezek csak ilyen színésznői túlzások, biztos ő is okot adott arra, hogy Marton elővegye a f…át”, dobtam oda ítélkezve a felszínes véleményem a telefonos vitánkba, amikor a dramaturg barátnőm elég indulatosan visszakérdezett: „De hogy mondhatsz ilyet, tényleg nem tudsz együtt érezni? Vagy nem hiszed el, hogy igazat mond, akivel ez megtörtént?” Kis csend következett, majd valami isteni sugallatnak, vagy valódi színházi érzékenységének köszönhetően hozzátette: „Nem lehet, hogy veled is történt ilyesmi?” Csend. Hosszú csend. Még hosszabb csend. Eleredtek a könnyeim. Nem volt túl jó érzés rájönni, hogy én is egy vagyok a metoos csajszik közül. De legalább megkönnyebbültem.)

Azért tartom fontosnak leírni ezt a magánéleti dolgot, mert talán így a legérthetőbb, hogy miért mondom azt, hogy a Nem történt semmi számomra nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. Ebből a perspektívából egyensúlytalannak érzem, hogy a darab az áldozatokról és az agresszorokról egyformán, hasonló morális mércével beszél – írói, technikai bravúron kívül kevés legitimitását érzem ennek a megközelítésnek. 

Ortodoxnak hangzom, ha azt várom el a színháztól, hogy fontos társadalmi kérdésekben igenis vállaljon szerepet, hívja fel a figyelmet és érzékenyítsen? Hogy igenis foglaljon állást – először az áldozatok mellett –, hogy rántsa le a leplet a sejteinkig visszafojtott tabutémákról? Lehet, hogy ez itt, Erdélyben, egy kisvárosi kőszínházban túl utopisztikus elvárás? 

A Nem történt semmi  párbeszédet szeretne indítani, de ahhoz viszont nem nyúl elég bátran a Me Too témájához. Nem tudom meg például, hogy Dálnoky Réka, Székely Csaba, Elise Wilk vagy Sebestyén Aba kivel tart? Mennyire ásta az alkotók közül bárki is bele magát az áldozatok szerepébe? Hány Me Too túlélővel sikerült beszélni ahhoz, hogy az áldozatszerepek hiteles lélektanát megismerhessük? 

Az egyértelműen felismerhető Elise Wilk-monológon kívül, ami számomra leginkább közelít az áldozatok belső valóságához, az sem derül ki számomra, hogy bárki az alkotók közül esett-e abúzus áldozatául (az agresszorokról kevésbé tudom elképzelni, hogy felismerjék magukról, ezért ezt a lehetőséget ki is zárom).

Nem csak a fenti, be nem teljesült elvárások okozták a csalódást, hanem az is, hogy az alkotók készpénznek veszik, hogy a közönségből mindenki tisztában van a Me Too fogalmával, úgy, hogy nem is történt meg még Erdélyben/Romániában. (A Szamosközi-botrány is csak a kritika megírása közben robbant ki.) Emiatt is nagy kérdés számomra, hogy valójában kinek íródott ez a darab? A szakmának? Egy vékony értelmiségi rétegnek, aki teljesen körüljárta a Me Too-cikkeket, és már annyira kimerítette az áldozat-témát, hogy az agresszorokkal is képes együttérezni?

Az alkotók a híres Arthur Schnitzler-dráma, a Körtánc dramaturgiáját követő, 11 fejezetre osztott Me Too-balladában az egyik jelenetben agresszorként, a másikban áldozatként feltűnő szereplőkkel az abúzus kétarcúságát mutatják meg. Színházi rendező, papucsférfi, karrierista szerkesztőnő, macho sztárszínész, harcias újságírónő, rendezői kanapéra heverő színésznőcske: van itt minden, ami a színházi Me Too szeme-szájának ingere. A közhelyes figurákat felvonultató darab szövegének értelmezéséhez nem ad többlettartalmat a rendezői szerepválasztás: Sebestyén Aba a színészeket ugyanabban a karakter-szerepben képzeli el, amelyet alkatukból fakadóan könnyen eljátszhatnak. 

Nagy Dorottya a férfias, karrierista negyvenes szerkesztőnő, a manipulációs technikákkal zsonglőrködő agresszor és zsaroló, aki későbbi monológjában a többszörös molesztálás áldozatul esett lánnyá válik. A darab másik, hasonlóan sötét figurája a Henn János rendező-figurája, aki POV-felvételeken rögzíti a casting-áldozatokat. Sajnos nem tudnak meggyőzni az alkotók, amikor az anyakomplexusos áldozat-monológjában a figura másik oldalát szeretnék megmutatni ennek az agresszor-figurának.

Gecse Ramóna újból a szép naíva, akire a legexplicitebb áldozatszerep hárul. Ez annnyira hiteles a rendező-színésznő abúzusjelenetben, hogy el is gondolkodtat: vajon Gecse magánemberként, színészi pályafutása során milyen Me Too történeteket élhetett meg? El is játszom a gondolattal, hogy a társulat színészeinek saját történeteit-e, vagy van-e az íróknak vagy Sebestyén Aba rendezőnek olyan agresszor-áldozat története, amit legalább közvetett módon beépítettek az előadásba? 

Berekméri Katus, az otthon papucsférfit (Bálint Örs) nevelő igazságharcos újságírónő szerepében, hozza a megszokott, kissé maszkulin, harsány formáját. A zsarolás áldozatául eső macsót alakító Korpos Andrással jó duettjük van a hotel bárjában, és az utolsó, utopisztikus apprandi-jelenetben is. 

A Nem történt semmi az áldozat-agresszor szerepek váltakoztatásával mondani szeretne valamit, de sajnos a legfontosabb dolog mégsem derül ki, vagyis hogy melyik alkotó mit gondol a Me Too-mozgalomról. Végigvezetnek minket a Körtánchoz hasonló, kétarcú szereplők interakcióin, hogy a végkövetkeztetés az legyen: a Me Too-mozgalom legtapinthatóbban várható hatása az, hogy a jövőben a zaklatásokat és date-rapeket majd egy, a konszenzust biztosító, monitorizált telefonos safety-app-vel fogjuk elkerülni. Kicsit túl előreugrott a Nem történt semmi, azt hiszem.

Ahhoz, hogy ne legyen abúzus, és az áldozatokon kívül egy szép napon még az agresszorokkal is együtt tudjunk érezni, előbb meg kell történnie itt, Romániában is egy abúzus elleni Me Too-mozgalomnak.

Ahhoz, hogy az áldozat az áldozatszerepétől elbúcsúzhasson, először fel kell ismernie, hogy áldozat, aztán több lelki fázison keresztülmenve ki kell gyógyulnia. Efölött a Nem történt semmi alkotói látszólag teljes mértékben szemet hunynak, mindegyik szereplőt ugyanazzal morális mércével mérik, és senki sem hibás, nincs bűnös.

A darab a Me Too kapcsán látszólag a semlegesség mellett teszi le a voksát.

A Nem történt semmi alkotói látszólag nem akartak vagy nem mertek belemenni a tabudöntögetésbe. Marosvásárhelyen megszületett egy Me Too-előadás, amely akár kirobbanthatott volna egy helyi mozgalmat is, de nem akart.

Alkotóként nagyon fontos lenne erőből, bátran, konkrét vélemények megfogalmazásával beleállni egy akkora témába, mint a Me Too. A pártatlanság nem tud vitaindító lenni. Aki áldozatként kerül bele egy abúzustörténetbe, az tudja, hogy a kettős mérce nem segít, a trauma ettől még ott marad, és az eseményeket fel kell dolgozni.

Nem történt semmi / ballada a #metoo mozgalom témájára, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. A bemutató dátuma: 2021. október 31. Rendező: Sebestyén Aba. Írta: Dálnoky Réka–Székely Csaba–Elise Wilk. Díszlet: Sós Beáta. Jelmez: Oláh Réka. Zene: Cári Tibor. Operatőr: Sebesi Sándor. Ügyelő: Rigmányi Lehel. Rendezőasszisztens: Talán Vanda. Szereplők: Nagy Dorottya, Korpos András, Bálint Örs Hunor, Henn János, Gecse Ramóna, Berekméri Katalin.