A színház jövője – ma? Körkérdés 2.

A Játéktér 2021/4. számából
Fotó: A 2019-es Broadwayen bemutatott és Ivo van Hove által rendezett West Side Story előadás plakátja.

Tavalyi körkérdésünkben azt vizsgáltuk, hogy miképpen hatott a pandémia a színháznézési szokásainkra. Az azóta eltelt egy év minden bizonnyal már jobban hozzászoktatott minket a kiszámíthatatlanság állapotához. Egyes jövőkutatók szerint a tulajdonképpeni XXI. század 2020-ban kezdődött a koronavírus okozta változásokkal. De kérdés, hogy milyen átalakulásokat hozhat az elmúlt pandémia időszaka, amely meghatározza a színház jövőjét? Milyen trendek hathatnak a színház jövőjére? Miképpen határozza meg a technológiai fejlődés, a jelenlegi finanszírozási rendszerek, irányvonalak (azok hiánya) vagy a közönség változása az előadóművészet elkövetkező 10 évét vagy éppen 50 évét? Milyen kívánt vagy éppen rettegett jövőképek gondolhatóak el? Esetleg milyen sci-fibe illő szcenáriót képzelhetünk el? Ezeket a kérdéseket tettük fel dramaturgoknak, színészeknek, színházi- és filmes szakembereknek és íróknak, hogy több perspektívából is átgondolhassuk ezt a kérdést.

Fábics Natália, filmtörténész

Két irányból is érdemes lenne megválaszolni a kérdést. Egyrészt a színháznak, legyen szó prózai vagy zenés színházról, kortárs táncról, új cirkuszról, egyre inkább el kell mozdulnia a hagyományos keretektől, ha meg akarja nyerni az új generációkat. És meg kell nyernie. A mostani negyvenes-ötvenes éveikben járók az utolsók, akiknek a kulturális szocializációjában a tradicionális színház kulcsfontosságú szerepet játszott. Folyamatosan ugyan, de elég gyorsan került előtérbe és domináns helyzetbe a film, majd a számítógépes játékok világa, az online tartalmak, míg eljutottunk odáig, hogy a jelen fiatal nemzedékei számára a színház gyakorlatilag „kimarad”. Ugyanakkor a vizuális és audiótartalmaknak olyan őrületes mennyisége és ereje lett az ingerküszöbük, melyet a hagyományos színház távolról sem tud megközelíteni. Rendre felmerül a kérdés, hogyan lehet új közönségbázist építeni. Hogyan lehet a fiatalokat bevonzani? Sőt, hogyan lehet a mozi és a streamingtartalom zuhatagában elvesztett középkorúakat visszacsalogatni (és rávenni őket, hogy gyermekeiket is vigyék el színházba)? Számos kezdeményezés van, sok izgalmas, valós lehetőséggel kecsegtető, bár véleményem szerint túl lassú és túl elszigetelt az elmozdulás új irányokba.

Az utóbbi években két olyan irányt érzékeltem, ami magával ragadott; mindkettőre egyértelműen azért kaptam fel a fejem, mert párhuzamosan azzal, hogy én is azok közé kerültem, akiknek elveszett a tinédzserkori rajongása a színház iránt, filmtörténészként, kultúrakutatóként megváltoztak az elvárásaim a kulturális termékekkel szemben.

Az egyik a videó, mozgóképes tartalmak, akár valós idejű beemelése a színpadi produkcióba. A leginkább lehengerlő és legprofibb megoldást szinte természetes, hogy a Broadwayn láttam. Azért „természetesen”, mert az igazán grandiózus és akár a tinédzsert is a Marvel-univerzumból kiemelni képes élmény őrülten költséges. A West Side Story 2019 elején bemutatott újragondolása volt az a színházi élmény, amire először mondtam azt, hogy ha ez az irány, akkor van remény. Nyilván jóval kevésbé költséges formákban is léteznek és lehetségesek hasonló, „okos” projektek.

A másik irány az immerzív színház, aminek alapja az a világszerte megfigyelhető törekvés, hogy az élménygazdaság égisze alatt olyan kulturális projekteket valósítsanak meg, melyek a különböző művészeti, kulturális területek hagyományos formáit feszegetik, azokon túllépnek. Általános cél a klasszikus formáktól – színház, múzeum, könyvtár, DVD stb. – eltérő, a kortárs világ igényrendszerének megfelelő projektek létrehozása, melyek megtartják a közönséget, de akár visszacsábítják azokat, akik megunva a hagyományos formákat, „elhagyták” azokat, illetve a fiatal generációkat is képesek megszólítani.

Az immerzív színház nyújtotta élmény alapja a közönség teljes szabadsága. A néző láthatatlan szereplőként kötöttségek nélkül mozoghat, bárkit és bármit megfigyelhet: mintha egy film világába lépve ő lenne a kamera. Ő maga rendező, operatőr, vágó egy személyben. Tehát egy olyan élményt képes nyújtani, mely nemcsak, hogy versenyezni képes a mozival és a számítógépes játékokkal, de sok szempontból túl is lép azokon. Az okosan és profin megvalósított immerzív színházi produkció olyan érzéki és tudati állapotba juttatja el a nézőt, ami egyedülálló a művészetek világában.

Számomra furcsa módon sok hagyományos színházat töretlenül kedvelő fintorog ezen irányokra, és rendíthetetlen hisz a teátrum „szent” mágiájának erejében, még akkor is, ha rendre tapasztalja a közönség öregedését.

Azzal kezdtem, hogy két irányból közelíteném meg a kérdést. Az eddigiekben a színház falain, de legalábbis keretein belül mutatható új irányokról írtam. A másik irány, ami azt gondolom, fontos aspektusa a kérdésnek, az a színháznak egy olyan jelenléte, mely a pandémia sújtotta világ lezárásai közepette is lehetséges. Ennek kapcsán azt gondolom, a színháznak lényegében meg kellene tanulnia a mozgóképkészítést, ugyanis az az alapja szinte minden, a színház falain/ keretein kívüli jelenlétnek. Sokszor tapasztalom, a színház azt gondolja, megtanult filmet készíteni, de ez tévedés. Jórészt színpadi produkciók, a legnagyobb jóindulattal is elavultnak nevezhető, évtizedes technológiai és esztétikai elvárások szerint forgatott „színházi közvetítéseit” láthattuk a lezárások idején. Azt gondolom, ez csak ideig-óráig lesz elég, meg kell tanulni valóban „filmet csinálni”, online tartalmat generálni.

Szerkesztette: Bakk Ágnes Karolina

Ugyanebben a témában:
A színház jövője – ma? Körkérdés 1.
A színház jövője – ma? Körkérdés 3.
A színház jövője – ma? Körkérdés 4.