A színház jövője – ma? Körkérdés 3.

A Játéktér 2021/4. számából
Fotó: Pillanatkép az Y című előadásból. Szigligeti Színház, Nagyvárad, 2019

Tavalyi körkérdésünkben azt vizsgáltuk, hogy miképpen hatott a pandémia a színháznézési szokásainkra. Az azóta eltelt egy év minden bizonnyal már jobban hozzászoktatott minket a kiszámíthatatlanság állapotához. Egyes jövőkutatók szerint a tulajdonképpeni XXI. század 2020-ban kezdődött a koronavírus okozta változásokkal. De kérdés, hogy milyen átalakulásokat hozhat az elmúlt pandémia időszaka, amely meghatározza a színház jövőjét? Milyen trendek hathatnak a színház jövőjére? Miképpen határozza meg a technológiai fejlődés, a jelenlegi finanszírozási rendszerek, irányvonalak (azok hiánya) vagy a közönség változása az előadóművészet elkövetkező 10 évét vagy éppen 50 évét? Milyen kívánt vagy éppen rettegett jövőképek gondolhatóak el? Esetleg milyen sci-fibe illő szcenáriót képzelhetünk el? Ezeket a kérdéseket tettük fel dramaturgoknak, színészeknek, színházi- és filmes szakembereknek és íróknak, hogy több perspektívából is átgondolhassuk ezt a kérdést.

Demény Péter, író

Ha őszinte akarok lenni, azt mondom: fogalmam sincs, de az biztos, hogy minden meg fog változni valamiképpen, hiszen máris megváltozott. Az iskola már nagyon nem ugyanaz, az egyetem is átalakult, már bevásárolni is másként vásárolunk be, mint a járvány előtt szoktunk.

Nem vagyok nagy fesztiváljáró, nem látom át, hogy mi történik a világban. Itthon gyakran történik az, hogy járt utakat nem hagynak el járatlanokért: amire van pénz és előzmény, azt járják be fáradhatatlanul. Az újítás is eljutott önnön határaihoz. A rendezők többsége önmagát másolja, és a másikkal versenyez.

Valamiféle falansztervilág kopogtat. Közismert a Bolojan-féle eljárás: leépítés a művészeti intézményekben, mert kevesebben is tudják csinálni, amit ott művelnek. Bolojan azonban egy mentalitást képvisel, azoknak az embereknek a mentalitását, akik a művészettől ugyanolyan jellegű eredményességet várnak el, mint egy csavargyártól. A színház is képviseli ezt, hiszen csak támogatástól függően és megszabott menetrend szerint képes dolgozni. Mi van, ha én egy életen át tervezek egy előadást, vívódom vele, tépelődöm, befejezem és újrakezdem? Nagyon elszánt és konok csapatra van szükségem, ha így működöm, s a mai világ nem támogatja a működésemet.

Senki nincs megóva a különféle trendektől, de kívül maradni vagy kívül kerülni a rendszeren, ez már maga a siker egyik záloga. A művészi sikeré, nem az elkelt jegyeké.

„Kizökkent az idő.” Sokáig közhely volt, de most tényleg kizökkent. Ki illeszti ezt a sort úgy egy előadásba, hogy hiteles legyen?

Dávid A. Péter, színész

Az elmúlt másfél év komolyan felforgatta a színházi világról alkotott képünket. Nem számítottam arra, hogy ennyi depressziós színházi alkotót látok keseregni az online térben.

A járvány előtt több mint húsz társulatnál dolgoztam mint szabadúszó színész, rendező, mozgástervező. Nem voltam intézményhez kötve, de a sok előadás kapcsán egy külső nézőpontból figyelhettem a magyar színjátszást határon innen és túlról. Már akkor azt éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, hogy az őszintétlenség és a színházi alkalmazottak kiszolgáltatottsága hamis színházképet festenek, miközben az előadás utáni beszélgetések nagyon sok sértettségről, tehetetlenségről és dühről árulkodnak. Az, hogy a korlátozások elsőként hatottak a színházi intézményekre, rögtön megfogalmazta a kérdést: Van-e szükség színházra, ha a társadalom ilyen könnyen lemond róla?

Szinte kivétel nélkül a nagy struktúrával rendelkező intézmények reagáltak a legrosszabbul a kialakult helyzetre. Érthető okok miatt képtelenek voltak érdemben folytatni az alkotói folyamatokat, képtelenek voltak a változásra. Nagyon sok kreatív ötletet láttam megvalósulni a kisebb társulatoknál, elkezdték feszegetni a színház határait. Ennek eredményeképpen a mostani korlátozások (Románia, 2021. október) nem sokkolták annyira a szakmát, inkább csak beletörődést és várakozó taktikákat látok. Nyitottság helyett zártságot. Kivárjuk, amíg elmúlik, aztán onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Megjósolható, hogy ez nem fog összejönni. Senki nem lesz kíváncsi arra, ami volt. Sok színház repertoárján van lepróbált és be nem mutatott vagy keveset játszott előadás. Ezeknek nagy része aktualitását veszti, mert rossz körülmények közt született, és rajta van a karantén lenyomata. Vagy azért nem érdekes, mert született még egy előadás az előadások tengerében, így csak egy statisztikai adat értékével vetekszik. Ezek azok az előadások, amelyek inkább termékek, mint művészi alkotások. Színházi berkekben csak muzeális értékkel bírnak, amelyeket tiszteletből vagy egyéb gazdasági okokból, akár több évtizedig repertoáron tartanak. A színház alapvető feladatainak nem tudott megfelelni: a jelenidejűség, hogy tükröket tartogasson, hogy kiutat találjon a hétköznapi banalitásokból, reményt adjon, reflektáljon a napi eseményekre, szórakoztasson, neveljen stb.

Ebből egyenesen következik, hogy a színház halott, de reményeim szerint újjászületik. Egy másik formában, mert erről kiderült, hogy zsákutcába torkollik. A színház alapja a játék volt, de egyre kevesebb a játékkedv, így a játék rutinná mérséklődik.

A mai, vagy inkább nevezzük tegnapi, magyar színházunk, „szovjet” alapokon nyugvó formában keresi létjogosultságát. Mind strukturálisan, mind elméletben a „szovjet mintát” veszi alapul.

Struktúrájában a hierarchikus kőszínházi formákat, amelyek száz év alatt alig változtak valamennyit. Gondolatiságában pedig a Sztanyiszlavszkij örökség hatja át. Sok lázadást láthattunk ez ellen, de ezek is csak Sztanyiszlavszkijhoz képest lázadtak, folyamatosan szem előtt tartva a realista színház tökéletlenségét.

Nem véletlen, hogy mostanában sokat beszélünk a film és színház harcáról. Mégpedig, hogy a film nemcsak a pillanat művészete, és előnye van a haldokló színházzal szemben. Tarkovszkij-filmeket néztünk diákokkal, számukra értékelhetetlen élményt nyújtott, de én is újranézve porosnak találtam. A régi filmremekművek, mai szemmel ósdinak hatnak. Ha Tarkovszkij ma forgatna, teljesen más filmek születnének, tehát arra a következtetésre jutok, hogy a film is ugyanolyan múlandó. Csakhogy a streamingszolgáltatók és a YouTube térhódításával meglépte azt a forradalmi áttörést, amely a mozi intézményét átköltöztette az otthonokba. Ha lesz 5G, akkor az audiovizuális művészetek szárnyalni fognak. Ehhez még hozzá adódhat a mesterséges intelligencia, ami határtalan lehetőségeket és veszélyeket rejthet a homo sapiens művészkedésében.

A színház újra megtalálja társadalmi, kulturális szerepét, amikor azok az alkotók, akik ma alkotnak, feladják a tegnapi beidegződéseket, mindazt ami a „szovjet mintához” kötődik, és elkezdenek a jelenből építkezni. Ehhez lehetségesnek tartom, hogy magyar területen szükség lesz egy egész generációváltásra, mert most csak görcsös ragaszkodást látok a biztos tegnaphoz.

Szerkesztette: Bakk Ágnes Karolina

Ugyanebben a témában:
A színház jövője – ma? Körkérdés 1.
A színház jövője – ma? Körkérdés 2.
A színház jövője – ma? Körkérdés 4.