Kövesdi Krisztina: Játék azzal, ami nem játék

Cím nélkül, hajlék-kaland-játék. Mentőcsónak Egység – STEREO Akt
Fotók: Ecsetgyár (Fabrica de Pensule), Caius

A kolozsvári Ecsetgyár a fennállása tizenhárom évében sok jelentős független színházi előadást látott vendégül Budapestről. Így 2019 őszén ott nézhettük meg a STEREO Akt és a Mentőcsónak Egység közös projektjét, a Cím nélkül-t, amely az alcíme szerint egy „hajlék-kaland-játék”. Már ez is sejttette, hogy valami nem hétköznapit láthatunk, és csakugyan egészen különleges volt mindaz, amit az előadás nyújtott a nézőknek. A dráma és a társasjáték ötvözéséből született előadás egy egészen új műfajt, az interaktív színházi társasjátékot ismertette meg a nézőkkel – azaz résztvevőkkel.

Az előadásban a közönségen kívül négy szereplő vett részt: két színész (Kőszegi Mária, Szabó Zola), egy hajléktalan aktivista (Balog Gyula) és egy szociális munkás (Szenográdi Réka), aki mint szakértő segítette a játékot. A játék előtt a szereplők nem csak a karaktereiket mutatták be, hanem civil énjüket is. Ekkor vált világossá, hogy a Józsefet megformáló Balog Gyula nem csak a szerepét tekintve, de a való életben is fedél nélküli. Mi is adhatna az egész témának nagyobb nyomatékot, mint ha az beszél a problémáról, aki maga is érintett? Erős feszültség kerített hatalmába. Hiszen mi itt játszunk, de ez sokaknak valóban élet-halál harc. Ha ezt bárki el szerette volna felejteni, Balog Gyula jelenléte bizonyíték volt rá.

A nézőtér három különálló részre volt osztva, így a közönség tagjai aszerint alkották a három csapatot, hogy hol ültek. Mindegyik csapat kapott egy-egy karaktert, akinek a sorsáért a továbbiakban felelt. A karaktert a színész mellett egy bábu testesítette meg. Az utcán gyakran látott gurulós, kézi bevásárló táska vázából, bevásárlókosárból és fogasra akasztott, a karakterre jellemző ruhadarabokból összerakott tákolmány már önmagában is szívszorító látvány volt; hiszen azonnal az összes tulajdonát, nagy motyóját maga után húzó, az utcán élő emberre asszociálhatott a néző-résztvevő. De emellett a karakter hátralévő életéveit is ez a bábu mutatta, ez a szám pedig a döntéseink és a karakterrel történő események hatására folyamatosan változott, általában csökkent.

Az előadás előtt nem voltam teljesen tisztában azzal, hogyan is fog zajlani ez a „színházi társas”; de ahogy szembekerültem a bábukkal, kezembe kaptam a füzetet, amely a következő körökhöz tartozó választási lehetőségeinket tartalmazta, és vázolták a helyzetet, miszerint innentől kezdve a többiekkel együtt nekem kell döntenem a kapott karakter sorsáról, a szorongás egyre nőtt bennem. 

Ugyanis a feladat korántsem volt egyszerű: éljünk túl fél évet az utcán úgy, hogy közben összegyűjtünk 100.000 forintot egy lakáspályázatra, valamint az életerőnk is az elfogadható zónában marad. A folyamatos döntéshelyzetek nem engedték egy pillanatra sem, hogy oldódjon a feszültségünk. Minden hónap elején választanunk kellett az utcán alvásból, az éjjeli menedékhelyből (úgynevezett fapadból) és az átmeneti szállóból álló lehetőségeink közül. Ez utóbbi sok pénzt emésztett fel, viszont, ha emellett döntöttünk, nem kellett aggódni az életerő csökkenése miatt. Folyamatosan lavírozni a spórolás és az egészség megőrzése között gyakorlatilag lehetetlen feladatnak bizonyult. Egyik hónapban igyekeztük a pénzszerzésre helyezni a hangsúlyt, ám a legnagyobb pofára esés ekkor következett: dönthetünk így vagy úgy, jelentős mértékben a szerencse alakítja a sorsunkat. 

A választásaink után a szereplők eljátszották a következő jelenetet, amelyben a karakternek vagy szerencséje volt, vagy nem. Vállaltunk munkát, átvertek. Követeltük a nekünk járó teljes összeget, kidobtak a felkínált kevesebb pénz nélkül. Megbíztunk egy idegenben, hiba volt. A végtelen kiszolgáltatottság pedig súlyos veszteségeket jelentett az életerő terén. Úgyhogy a következő hónapban igyekeztünk vigyázni az egészségünkre, viszont elfogyott a pénzünk. Szívszorító volt a foggal-körömmel zajló küzdelem, amelynek hatására mégis egyre súlyosabb helyzetben találtuk magunkat. 

A játék-előadás másik nagy leckéjét a teljes elszigetelődés jelentette. A három karakter élete nem keresztezte egymást. Mindegyik szereplő, amelyikkel a karakter találkozott, csak ideiglenesen volt jelen az életében, nem volt lehetőség a kapcsolatok elmélyítésére. Hőseinknek egyedül kellett megoldást találniuk a problémáikra. Bár volt szó arról is, hogyan működhet egy párkapcsolat két otthontalan ember között, ez a szál is csak arra volt bizonyíték, hogy valójában ebben a helyzetben is mindenkinek a saját sorsáért kell megharcolnia.

Keserű tanulság volt az is, hogy számos helyzetben az egyetlen megoldást az emberségünk és a saját személyiségünk feladása jelentette. Elfogadtuk az „alamizsnát” a volt anyósunktól, félretettük a büszkeségünket, és boldogultunk, ahogy tudtunk. Mindenki olyan jól tudja, hogy mit tenne, ha ő kerülne szorult helyzetbe, illetve hogyan döntene a kérdéses körülmények között. A Cím nélkül bebizonyítja, hogy csak addig a pontig lehetsz biztos a válaszaidban, amíg ténylegesen bele nem kényszerülsz ezekbe a döntéshelyzetekbe. Ez az interaktív színházi keret különleges mód arra, hogy ne csak elmondjanak nekünk valamit a társadalomról, hanem érdemben közvetítsék számunkra a problémát. 

Nagy hatással volt a játékra a szociális munkás részvétele. Ő valóban mint szakértő és segítő vett részt az előadásban. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az élvezetes játékon túlmenően arra is figyeljünk, milyen témáról is van szó valójában. Moderálta a játékot, azon felül pedig hozzátette a történethez a saját tapasztalatait. Tényekkel, megtörtént esetekkel tette igazivá és kézzelfoghatóvá az egészet.

Kiemelném az általa felolvasott levelet, amely egy önkormányzathoz beérkezett panasz volt egy játszótérre járó szülőcsoporttól. A szülők sérelmezték, hogy egy utcán élő ember gyakran tölti az idejét a játszótéren. A gond ismerős lehet a városban lakó családoknak, hiszen szülőként mindenki szeretné, hogy a gyermeke rendezett környezetben tudjon játszani. A levél azonban nem törekedett megoldásra, inkább hatott támadásnak és kegyetlenségnek. Az előadás a maga eszközeivel világított rá az előítéletekre, amelyeknek kizárólag káros következményei lehetnek.

Abban egyetérthetünk, hogy a társasozásnak általában az a célja, hogy jól érezzünk magunkat, hogy öröm legyen a játék. Ez az interaktív színház-társas, a téma komolysága mellett is, egyértelműen megadja résztvevőknek a felszabadult játékélményt: izgalmas fordulatokkal, nagy nevetésekkel, csapaton belüli taktikázással telik az idő.

Viszont nyerni valami egészen mást is jelent azon kívül, amit a hagyományos értelmében vett játék esetében jelenthet. Hiszen egy emberi életért felelünk, választásaink az ő sorsáról döntenek. Nem hétköznapi nézőpontból veszünk górcső alá egy súlyos problémát, amely a társadalom egészét érinti. Ez a különleges szemszög pedig nem engedi, hogy szenvtelenül és közömbösen távozzunk, rákényszerít, hogy felismerjük: nekünk is közünk van ahhoz, amit látunk. Azaz amiben nap mint nap részt veszünk.

Cím nélkül. Mentőcsónak Egység – STEREO Akt. A bemutató dátuma: 2016. november 23., MU Színház, Budapest. Rendező: Boross Martin; Szerző: Fábián Gábor és a stáb; Dramaturg: Ivanyos Ambrus; Zenei vezető: Rimóczi István; Látvány: Schnábel Zita; Grafika: Szabados Luca; Játékfejlesztők: Tar Ágnes, Bass László, Csató Bálint, Gosztonyi Márton, Jakus Róbert; Konzultáns: Bass László; Produkciós asszisztens: Török Tímea, Balogh Zsuzsanna; Produkciós vezető: Trifonov Dóra, Mayer Dániel; Játékvezető-szakértő: Szenográdi Réka; Szereplők: Balog Gyula, Kőszegi Mária, Szabó Zola.

Az előadásban részleteket használnak fel a Fedél Nélkül c. kiadványból, a HajléktaLand c. könyvből, Misetics Bálint „Gátak építése helyett” c. tanulmányából, valamint idéznek hajléktalan emberek műveiből és valós történeteiből.