Kövesdi Krisztina: Szürke városkáink

Domeniul luptei, Teatrul Unteatru, Bukarest
Fotók: Stan Eugen Daniel

2021. november 3. és 7. között rendezték meg online az Independent Exterior elnevezésű román független színházi showcase-t. Ez volt az első alkalom, hogy sor került erre az egyedülálló eseményre, de a szervezők remélik, hogy hagyománnyá válik majd. A tizenöt produkciót akár angol felirattal is megtekinthették a résztvevők. Az én választásom a bukaresti Unteatru Színház alkotására, a Domeniul luptei (The Field of Struggle) című előadásra esett, és nem bántam meg.

A nézők Sushan történetét követhetik végig benne, egy fiatal nepáli férfiét, aki a könnyebb boldogulás érdekében érkezik Európába. Nem tervezi, hogy itt marad, nem hozta magával a családját sem. Szereti a saját otthonát, az otthoni levegőt, a tájat, az embereket. De hiába, menni kell az ismeretlen felé, hogy a családjával lehetőségük legyen a földrengés által lerombolt házukat, a jövőjüket újjáépíteni.

Az előadás dúdolással, énekléssel kezdődik, de nem vetít előre sok jót: a dal olyan világról szól, ahol a piaci verseny áll a középpontban. Közben egy sárga és fekete színek által dominált színpad jelenik meg előttünk: a jelzőszalagok szokásos színei köszönnek vissza nemcsak a díszletben, de az öt színész egyenpólóin is – amelyekre ők időnként rávesznek egy zakót vagy amit az adott szerep megkíván. A sárga és a fekete kombinációja, melynek a hétköznapokban is a figyelemfelkeltés a célja, ebben az esetben is erősen vonzza a tekintetet.

A minimális díszlet éppen elég ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk az előadás által megidézett világhoz. A tárgyak minden helyszínen használhatóak, alapkellékek, amik tökéletesen illenek ehhez a jelzőszalagvilághoz: létra, állványzat, munkavédelmi sisakok. Ezeket a hétköznapi eszközöket a játékos használatuk változtatja különlegessé. A létra például igen sok szerepben megmutatkozik: jól funkcionál gyári varrógépként, berendezési tárgyként, fúrógépként és gyorséttermi pultként is.

Először egy céget látunk Európában, ahol „a csapat érdekeit szem előtt tartó” alkalmazottakra volna szükség. Úgy gondolják, a jelenlegieknél produktívabb dolgozókat találnának a jobb élet reményében bevándorolt munkások személyében. Így kerül hát Sushan a textilgyárba, ahol a varrógéppel dolgozik. 596 napja van már ott: tisztában van a pontos számmal, mintha a strigulákat húzná. (Összeszorult a szívem, mikor összehasonlításként eszembe jutott, hogy 35 napot nehezen töltök el az otthonomtól távol, ráadásul én egy olyan helyen, ahol örömmel vagyok.) Sushant továbbra is kizárólag a munka és a pénzszerzés köti ehhez a kelet-európai „szürke” városhoz, ahol úgy él túl, hogy hazaképzeli magát.

A lélektelen gyárban nem lehet örökké bírni. Sushan a textilipar után egy építkezésre kerül, aztán pedig egy gyorsétterembe. Az összes munkahelyén helytáll, megtesz minden tőle telhetőt, és mérhetetlen kitartással néz szembe az akadályokkal. Egész idő alatt bízik abban, hogyha lelkiismeretesen elvégzi a feladatát, akkor a végén megtérül majd a rengeteg áldozat, amit ő és a családja hozott. Az élet persze nem ilyen egyszerű, gondok adódnak otthon is, és a megoldásukat nem teszi könnyebbé az ő távolléte. Folyton elképzeli a hazatérését, de mindig tovább marad, mint ahogy tervezi.

Ebben a világban nem csak az emberek harcolnak a túlélésért: lehetsz tigris, bivaly vagy bárány, az élet kiszámíthatatlan marad. A „field of struggle” olyan hely, ahol felváltva keverednek a képzelet és a valóság különleges, de sokszor kegyetlen elemei. Az egyik jelenetben a főszereplő, aki eddig valamiféle szelíd beletörődéssel sodródott az eseményekkel, a szemünk láttára változik tigrissé. A többször is visszatérő mesés réteg segít abban, hogy elszakadjunk a valóság kínzó tényszerűségétől, és lehetőséget nyújt változatos narratívák megmutatására is. Az előadás ugyanis igyekszik minél több nézőpontot elénk tárni, számos oldalát felmutatni a vizsgált kérdéseknek.

Gazdag színészi eszközkészlet teszi lehetővé a gyors váltásokat a történet különböző rétegei között: a szereplők játékosan, egyedi gesztusokkal alakulnak át egyik karakterből a másikba. Változatos fizikai jelenlétük, illetve az előadás dinamikus mozgásvilága is segít abban, hogy nézőként könnyedén kapcsolódni tudjunk az új jelenetekhez.

Mindarra a sok nehézségre, amely az embert fogadja az otthonától távol egy idegen világban, rátesz még egy lapáttal, hogy az új társadalom tagjai közül sokan különbséget tesznek ember és ember között. Lehetsz bármilyen lelkiismeretes munkás, bármilyen nyitott és tiszta lelkű, akkor is kapni fogsz ferde pillantásokat, ha más színű a hajad, vagy máshogy ragozod a szavakat.

Ez a történet persze nem csak Sushané: egy olyan korban élünk, ahol a lehetőségek enyhén szólva sem kiegyenlítettek. Sokaknak muszáj összeszorított foggal elindulniuk otthonról, hogy boldogulni tudjanak. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az elmúlt hetek eseményeinek tükrében számunkra is kapott a többletjelentést a történet, a probléma hozzánk, kelet-európaiakhoz is váratlanul közel került.

Jó lenne, ha ez a történet a megértésről szólhatna. Arról, hogy tisztában vagyunk vele, milyen kivételezett helyzetben vagyunk a „szürke” városkáinkban; és tudjuk, hogy rengeteg ember csak akkor számíthat a miénkhez hasonló életre, ha foggal-körömmel harcol érte. Hajlamosak vagyunk ezeket inkább elfelejteni, és félrenézni. Születniük kell ilyen előadásoknak, hogy emlékeztessenek minket azokra a küzdelmekre, amiken emberek tömegei mennek keresztül nap mint nap. Emlékeztessenek az emberi sebezhetőség olyan mélységeire, amiket olyan nehéz befogadni, hogy inkább eltakarjuk a szemünket.

Domeniul luptei (The Field of Struggle). Teatrul Unteatru, Bukarest. A bemutató dátuma: 2020. július 25.; író és rendező: Catinca Drăgănescu; díszlettervező: Arh Gabi Albu; zeneszerző: Cezar Antal; fény és hang design: Alexandru Marios, Dragoș Mărgineanu; videóközvetítés: Marius Beșu, Daniel Alexandru Ioniță, Marius Paica, Adrian Pîrcălabu, Alin Zăbrăuțeanu; szereplők: Cezar Antal, Nicoleta Lefter, Alex Popa, Alex Ștefănescu, Valentina Zaharia.