Meglátni a gyermeket a másikban – Kovács Nikoletttel Frumen Gergő beszélgetett
Borítókép: Kovács Nikolett, Illúziók Stand-up, 2022. Fotó: Jäger Tibor
Kovács Nikolett 1987-ben született Körmenden. Gyermekéveit a Zala megyei Lentiben tölti, de már Zalaegerszegen érettségizik, majd három évig az egerszegi Nádasdy Kálmán Színészképző Stúdió diákja. Rövid ideig külső munkatársként dolgozik a Hevesi Sándor Színházban, ahol szerződést ajánlanak neki, ám ő úgy dönt, szeretné továbbképezni magát. A következő állomás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. 2013-tól a szatmárnémeti Harag György Társulat tagja, ahol az elmúlt évek során a legkülönbözőbb szerepkörökben mutatkozhatott meg a közönség előtt. Legyen szó zenés vagy prózai feladatról, tragédiáról, vígjátékról vagy középfajú drámáról, mindig igyekszik új szakmai kihívásokat találni az adott munkafolyamatban.
Nikivel kollégák és barátok vagyunk, így nem volt nehéz időpontot és helyszínt találnunk ehhez az interjúhoz. Szatmárnémeti központjában, egy kellemes kávéházi környezetben beszélgettünk.
Hogy vagy?
Most jól, mert végül a gyermekemet el tudtam vinni az óvodába, és ez most nagy megkönnyebbülés.
Mert meg volt fázva.
Igen. Hát, jött ez az első tizenplusz fok, kivittem játszóterezni, megizzadt, „ráhűlt a ruha”, és hétvégén egy kicsit legyengült. De három nap alatt túlvoltunk rajta, úgyhogy ment az oviba. Erős, stramm csajom van.
Akkor viszont apropózzunk. Majdnem két éve jöttél vissza a szülési szabadságról.
Igen, csak közben jött a Covid. Tehát gyakorlatilag lassan csúsztam vissza, mert hol dolgoztunk, hol nem, hol játszottunk, hol nem… Két évet otthon voltam a gyerekkel, úgyhogy izgultam, hogy mi lesz, amikor vissza kell majd jönni, de mégiscsak szerencsésen alakult, mert így, hogy nem rögtön zúdult rám a színház, fokozatosan tudtuk leválasztani Annát.
Miért izgultál?
Azért, hogy ő majd hogy viseli. Meg persze én is. Mert megszakad egy rendszer, egy rutin, amibe beleszoktunk. A színház egy újfajta logisztikát követel, amibe megint bele kell szokni. Tartottam attól is, hogy ezt érzelmileg hogy tudjuk feldolgozni, és így tovább. Lehet, hogy más lett volna, ha olyan munkám van, ahol napi nyolc órát dolgozom és négytől szabad vagyok. A színházi beosztás viszont ehhez képest kevésbé kínál kiszámíthatóságot, például a gyerekneveléshez.
Szakmailag milyen változásokat hozott ez az új helyzet?
Nem idegesítenek olyan dolgok, amik régen igen.
Például?
Türelmesebb vagyok emberekkel. A gyerek kiköveteli a türelmet, ha az nincs, romba dől minden. Ez annyira belém ivódott, hogy a munkámban is sokkal türelmesebb lettem. Például a kollégákban is könnyebb meglátnom a gyereket, ha valakinek rossz napja van, vagy éppen nehezebb periódust él meg.
A másik, hogy rengeteget tanulok abból, ahogy a gyereket nézem, miközben játszik. Így lenne érdemes nekünk is a színpadon hozzáállni a munkához. Sokszor persze még mindig túlagyalom a dolgokat, de megpróbálok arra koncentrálni, ahogyan Anna az építőkockákkal vagy a bábokkal játszik. Zseniális, hogy számára élő a báb. Hogy amit elképzel, „az van”. Azt hiszem, a mi munkánkban is ez a kulcs: egyszerűen csak el kell hinnünk, hogy „az van”. Persze ez nagyon nehéz, és nekem se sikerül, de valahol az a cél, hogy olyan igazul tudjak játszani, ahogy a gyerekem a macijával.
És máshová kerültek a prioritások, ami nem azt jelenti, hogy kevésbé fontos a munkám, de azon belül kevésbé fontos a hiszti vagy az önsajnálat, az önostorozás. A továbblendülés lett a fontosabb, hogy ne süppedjünk bele egy pillanatnyi problémába, ne ragadjunk le apróságokon, hanem „oké, értem a problémát, oldjuk meg, és lépjünk tovább”. Akárcsak a magánéletben: a családot is az viszi előre, hogy keressük a megoldásokat. És attól, hogy a színház – jó értelemben – a megfelelő helyre került az életemben, azt hiszem, nyitottabb is lettem. Eddig csak színház volt, mindenáron. Az egész életem a színházról szólt, most viszont, hogy van valami, ami még a színháznál is fontosabb, a munkám a helyére került. És ahogy a túlzott ragaszkodást elengedtem, sokkal szabadabb is lettem.
Volt-e kihívás, amivel a visszatéréskor meg kellett birkóznod?
Újra meg kellett találnom a kezemet, a lábamat. Az volt az érzésem, hogy mindent elfelejtettem, hogy most állok először színpadon. Nagyon izgultam. Visszamentem tinédzserbe. Emlékszem például, ahogy ott ülünk A 0. kilométerkőnél[1] castingján Andi Gherghével, olvasom a szöveget, és nem jó helyre teszem a hangsúlyt, túldolgozom magam az asztalnál. És amikor ezeket észrevettem, akkor meg nem mertem játszani. Abban a pillanatban tele lettem gátlásokkal amiatt, hogy kiesett két év. Nem is kerültem bele az előadásba, viszont nem éltem meg drámaian, hanem tudtam kacagni magamon, hogy „úristen, mit csináltam”…
Aztán a Márkó Eszter rendezte Illatszertár[2] lett az első nagyszínpadi produkció, amibe vissza tudtam jönni. Abban pont egy olyan kicsi feladatot kaptam, amivel még meg tudtam birkózni. Van egy szép kis dalom, van egy szép szálam benne, de nem vagyok színpadon az elejétől a végéig. Ez valahol tudatos is volt a vezetőség részéről, hogy fokozatosan terheljenek, amiért hálás is vagyok. Igen, kihívás volt megtalálni agyban magamat, megtalálni fizikálisan magamat, a hangomat, az energiáimat.
Mi az, ami most érdekel a színházban?
Most számomra az a fontos, hogy a nézőkkel hogyan kommunikálunk. Lehet, hogy azért is annyira erős ez bennem, mert az Illúziók Stand-up[3] – amit te rendeztél – próbafolyamataerről szólt, hogy hogyan tudunk a nézővel kapcsolódni, hogyan tud a néző a partnerünk lenni. És ebben érzem a hiányosságomat, ebben akarok fejlődni, hogy ez ugyanolyan játékos, könnyed és magabiztos legyen, mint amikor a nagyszínpadon, az úgynevezett láthatatlan, negyedik fal mögött játszom. Ez most nagyon izgat, hogy megtaláljam ebben a magabiztosságomat. És látom, hogy a nézőnek is jólesik, amikor a színész konkrétan vele „beszélget”. Ez a közvetlenség olyan nyelvezet, amiből valamilyen szinten egyre többet érzékelek a mai színházban, nagyszínpadon is. Ez szerintem jó út, mert újfajta kommunikáció jön létre a nézők és a színészek között. És úgy látom, erre ma mindkét oldalnak igénye van.
Mennyiben változott a színházzal kapcsolatos látásmódod ahhoz képest, amikor annak idején, tizennyolc évesen elkezdtél stúdiózni Zalaegerszegen?
Kevésbé érzem egoistának magam – szakmai szempontból. Akkoriban mindig befelé dolgoztam, befelé és belülről. Az elején még egy jó ideig az volt a fontos, amit én érzek, amit én csinálok, ami rólam szól, hogy a maximumot beleadjam… És ezzel nincs is probléma, de a buborékot egyszer csak ki kellett nyitnom. Rá kellett jönnöm arra, hogy ha egy üzenetet el szeretnék juttatni a másiknak, akkor először a partnerrel, aztán meg a nézővel is dolgoznom kell. Sok időbe telt, amíg rájöttem, hogy ha – annak ellenére, hogy ott a kollégám, a partnerem – egyedül dolgozom a színpadon, akkor az nem lesz jó.
És akkor felismertem a partnert. Mostanában pedig kezdtem a nézőt is felismerni. Ezzel együtt meg szép fokozatosan ismerem fel azt, hogy mi az a játékstílus, amit érvényesnek érzek, és ami jól is esik. Az utóbbi időben tehát ezek voltak számomra a felfedezések. Hogy mi lesz a következő, amire rácsodálkozom, ami fordulópontot hoz majd számomra, arra én is kíváncsi vagyok.
Hogy kerültél egyébként a színház közelébe, mennyire volt ez egy tudatos folyamat?
Érettségi előtt nem tudtam, merre induljak. Nem volt semmilyen irány, vagy szakma, amire azt mondtam volna, hogy „hú, ez nagyon megmozgat”. Kényszerválasztásaim lettek volna. Viszont azt sem tudtam, hogy színész akarok lenni. Ez soha nem fogalmazódott meg bennem. Illetve egy kapcsolódási pont mégiscsak volt: szavaltam. De azt sem azért, mert a színpadon akartam állni. Apai nagyapám irányított a versek irányába, az ő versszeretete ragadt rám. Vele jártam először szavalóversenyekre. Aztán volt egy kamaszkori nagy szerelmem, aki egyszer eljött az egyik ilyen versenyre, és akkor én nem a zsűrinek mondtam a verset, hanem annak a fiúnak a szemébe, aki ott ült a nézőtéren. Ott az egy szerelmi vallomás volt. Utána odajött hozzám az egyik zsűritag, és azt mondta, hogy ők most ezt nem tudják díjazni, mert nem a szavalóverseny szabályai szerint jártam el. Erre én csak megvontam a vállam, mert nekem úgysem az volt a fontos. De aztán megkérdezte, hogy gondolkoztam-e azon, hogy színész legyek. Na, akkor ez fejbe és mellbe vágott. Utána elkezdtem érdeklődni, hogy milyen lehetőségek vannak, aztán jelentkeztem a stúdióba, ami akkor még működött Egerszegen. A felvételi előtt azt sem tudtam, mi az a monológ. Merthogy monológot is kellett vinni a felvételire. Szóval először ki kellett keresnem, hogy egyáltalán mit is jelent ez a fogalom. Elmentem. Felvettek. Onnantól meg szerelem. Beszippantott teljesen.
Mi az, amit onnan magaddal vittél?
Az osztályvezető tanárunk, Farkas Ignác nagyon fókuszált arra, hogy a színház hierarchikus rendszerének az értéke belénk ivódjon. Ő még egy régebbi iskola tanítványaként képviselte ezt. Megtanultuk, hogy ki kell járni a ranglétrát, hogy előrejussunk, meg kell dolgozni érte. Rengeteg szorgalmat, alázatot tanított, és tiszteletet. Megkövetelte, hogy ugyanolyan tisztelettel figyeljünk a takarítószemélyzet munkájára, mint a művészszemélyzetére… Pontosságot tanultam. Ha a második figyelmeztető után két másodperccel érkeztünk a színpadra – egyszer fordult ez elő –, mentünk fel az igazgatóságra, és levontak a fizetésből egy bizonyos százalékot. Szigorú fegyelmet követelt. Plusz, ami nagyon nagy ajándék volt, hogy egyből bedobtak minket a mély vízbe. Az utcáról jöttünk, de már az elejétől a nagyszínpadon statisztálhattunk. Persze ehhez nagyon sok segítséget kaptunk. Bereményi Gézával meg Bagó Bercivel dolgozhattunk. Vagy Ruszt Józseffel… Olyan koponyákkal, akik értettek a fiatalokhoz, és akik a tömeget három mondattal tudták mozgatni. Tehát nem kellett külön ember hozzánk. Fantasztikus volt ott a statisztériához tartozni.
Emlékszem, már három éve ott voltam, amikor a Hair című musicalben kaptam egy háromsoros szóló részt. Azt akkora kitüntetésnek éreztem, hogy este a stúdiós társakkal meg is ünnepeltük. Sírtam, annyira boldog voltam! Tehát megtanultam értékelni a feladatot, emellett nagyon jó – lényegében az egyetemi alapképzésnek megfelelő – tudást kaptunk. Hosszú ideig a stúdiórendszer által kibocsátott diplomát az egyetemi vagy a főiskolai képzéssel hasonlóként, egyenértékűként fogadták el. Aztán ezek szétváltak egymástól, majd szépen lassan el is tünedezett a stúdiórendszer…
Ezért jelentkeztél a marosvásárhelyi egyetemre?
Ezért is.
Végül is majdhogynem pályakezdő színészként érkeztél Vásárhelyre.
Többé-kevésbé, mert Egerszegen – a vizsgákon kívül – nagyszínpadon olyan konkrét feladatot, olyan szerepet, amit fel kellett volna építeni, nem kaptam. Tehát ez hiányzott a gyakorlatból. Szerződésajánlatot kaptam, de az volt az érzésem, hogy ha ott maradok, akkor betesznek egy kategóriába, amiből nem biztos, hogy ki tudok majd törni. Aztán meg fiatal is voltam és kalandvágyó. Tanulni akartam. Látni, hogy mit tudnak mások. Hogy máshol mi a jó színház, mert én csak azt a színházat ismertem. Jártunk, persze, Kaposvárra, Pestre, Veszprémbe és más helyekre is előadást nézni, játszottunk is, de az mégiscsak egyfajta látásmód.
Miben látod a különbséget a romániai magyar színház és a magyarországi között?
Nehéz kérdés, mert Magyarországon már régen nem néztem színházat. Az akkori színházban – elsősorban a zalaegerszegiről tudok beszélni – nagyon erős volt a kategorizálás. Ha például jó voltál szubrettként, akkor szubrett voltál egész életedben. Ha pedig primadonnaként voltál jó, akkor az voltál. Vagy ha drámai színészként, akkor az… Tehát kaptál egy kategóriát. Nem igazán próbálták ki az embereket másban, mint amiben egyszer beváltak. Viszont ha valakinek ez működött, akkor ki tudott benne teljesedni, zseniális lehetett. Például Foki Veronika primadonnaként most már musicalsztár Pesten. Szóval, akiket odatettek, azok tényleg profik voltak a saját kategóriájukban. Én viszont nem tudtam, mit keresek ott, mert sem hangképzésben, sem drámai szinten nem voltam annyira tapasztalt és képzett, hogy kimagasló tudtam volna lenni. Be kellett vallanom magamnak, hogy még nagyon sokat kell fejlődnöm. Akár ahhoz is, hogy egy kategóriában jó legyek. Később rájöttem arra, hogy nem is akarok kategóriához tartozni. Most hálás vagyok azért, hogy ennél a színháznál nagy színskálában mozgatnak.
Az egerszegi stúdiós évek után mennyire érezted, hogy újrakezdesz valamit a vásárhelyi egyetemen?
Ó, igen, teljesen azt éreztem. És az nagyon jót is tett. Zalányi Gyula, aki indította az osztályunkat, ismert engem Zalaegerszegről, mert egyszerre jöttünk el onnan. Emiatt, gondolom, tisztában volt azzal, milyen képességeim vannak. Bár nem tagadtuk, hogy ismerjük egymást, mindketten ki akartuk küszöbölni még a látszatát is annak, hogy azért vegyen fel engem az egyetemre, mert ismer. Egyszóval megizzasztott. Mások fél óra alatt lejártak az impró-szakaszban, engem másfél órán át dolgoztatott a stúdiószínpadon. Azért, hogy bebizonyítsa, van helyem ott.
Utána pedig még tovább „nyesegetett”. Akkor nekem csak az volt a nyelvezetem, amit Zalaegerszegen megtanultam. Amit ott felvettem, az hol hasznos volt, hol nem, viszont Zalányi azt mondta: „Jó, akkor ezeket most mind eldobjuk és kezdjük elölről. Építsünk fel téged olyannak, amilyen te vagy.” Mert bár én tudatosan vagy tudattalanul ellestem ezt-azt, de az még nem színészet. Pontosabban nem az a színészet.
Meg kellett tanulnom, hogy nem csak az a színház, amikor „felvágom az ereimet”. Hogy többféle színházi nyelvezet van, nem csak az, amit Magyarországon láttam. Nem csak Sztanyiszlavszkij. Elkezdtem tanulni Brechtről és így tovább. És nagyon köszönöm Zalányinak, hogy azt a vázat, amit magammal hoztam, leépítettük.
Az osztályomat pedig imádtam, nagyon jó osztályunk volt. Megismerkedtem székely emberekkel, és az a fajta gondolkodás, az a szocializáció, amit ők hoztak, eltért attól, amiben nevelkedtem. Szóval különböző értékrendeket hoztunk, de amikor elkezdtük ezeket összecsiszolni, akkor már máshogy gondolkodtunk a világról, az emberi kapcsolatokról. Személy szerint én olyan értékeket kaptam az osztálytársaimtól, az itteni barátaimtól vagy akár csak ismerősöktől, amikkel Egerszegen (vagy egyáltalán Magyarországon) ritkábban találkoztam. Hogy valakinek szemtől szembe megmondd, amit gondolsz – és ez csak egy példa –, ezzel annak idején alig találkoztam. Otthon inkább a „politikusabb” közeledés volt a jellemző. Itt meg valahogy ember- és érzelemközpontúbb mikroközösségbe kerültem, ahol nem igazán tapasztaltam a könyöklős, a másik szemébe mosolygós, de a háta mögött kibeszélős hangulatot, és ez számomra emberileg felüdülés volt.
Mondhatjuk akkor, hogy a vásárhelyi egyetem számodra egy burok- és ölelésszerű közeg volt. Ehhez képest mit éreztél, amikor a Harag György Társulathoz kerültél?
Hogy tárt karokkal fogadnak. A kollégák kedvesek és nyitottak voltak. Nyilván később kibuktak apró sérelmek, ellentétek, mint bármelyik közösségben, de a fogadtatás alapvetően szeretetteljes és segítőkész volt. Szóval jól éreztem magam, amikor idejöttem. Persze azóta fejlődtem – emberileg is. Azt hiszem, akkoriban az egyetemről hoztam magammal egyfajta túlzott magabiztosságot, ami megalapozatlan volt.
Ez a fiatalos hévből fakadt?
Talán abból is. És az osztályunkból mintha mindenki ezt hozta volna. Lehet, hogy amiatt, hogy mi nehezebben jutottunk lehetőségekhez. Az egyetemen külső rendező nem dolgozott velünk. Mintha kicsit mindig le lettünk volna maradva. Szóval úgy éreztük, hogy mindenért tepernünk, bizonyítanunk kell. Meg kell mutatnunk, hogy igenis jók vagyunk.
Szó, mi szó, volt bennünk dacosság, túlzott erőlködés, ez végigkísérte az öt évünket. Ide is ezt hoztam magammal. Később aztán rájöttem, hogy nincs erre szükség. És meg kellett azt is értenem, hogy attól, hogy friss diplomásként idekerültem, még nincs egy fix pozícióm. Mert bárhová kerül az ember, igazából mindig elölről kell kezdenie. Be kell mutatkoznia, fel kell építenie a társulat bele vetett bizalmát. És ennek idő kell.
Mit látsz most: 2022, posztcovid, háború, klímaválság, és így tovább… Van jövője a színháznak?
Minden elpusztulhat, a színháznak akkor is muszáj megmaradnia. Mert a színház az egyetlen, ami a legpuritánabb módon közösségi élményt tud nyújtani. Már azzal, hogy összejön öt ember, és elkezd sztorizgatni, egyfajta színházi nyelv születik. Erre az embernek zsigerből igénye van mint szociális lénynek. Másrészt a színház attól is zseniális, hogy bár közösségben vagy, mégis az, amit te ott megélsz, teljesen személyes és igencsak intim. Erre semmi más nem képes. Naná, hogy van jövője a színháznak! Soha nem fog meghalni.
[1]A 0. kilométerkőnél. Rendezte: Andi Gherghe; Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat, 2020.
[2]Illatszertár. Rendezte: Márkó Eszter; Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat, 2020.
[3]Illúziók Stand-up. Rendezte: Frumen Gergő; Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat, 2022.