Bartha Réka: A kakukkfészek fölé röpülés elengedhetetlen szükségszerűsége

Bartha Réka: A kakukkfészek fölé röpülés elengedhetetlen szükségszerűsége

Ken Kesey-Dale Wasserman: Száll a kakukk fészkére, Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház
Fotók: Kelemen Kinga

Amikor a történet végét ismerjük, sokkal könnyebb odafigyelnünk a részletekre. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadását nézve felötlött bennem például az, hogy Ken Kesey, a hippikorszakból kinővő beatnemzedék amerikai szerzője még a mozgalom fénykorában „megjósolja” a Száll a kakukk fészkére című regényében, hogy mi lesz az időszakra jellemző lázadás legfőbb hozadéka az emberiség történetében: erre lehet majd felépíteni egy új, időtállóbb szabadságeszmét. Enélkül az „áldozathozatal” nélkül mi ma sokkal kevesebbet tudnánk a szabadságról szerte a világon, de Székelyudvarhelyen is a 21. században, 60 évvel a regény megírása és közel ugyanennyivel a korszak vége után. 

Rács, zár, vaslakat. Három gúnár, egy csapat. Északra megy egyik gúnár, délre megy a másik gúnár, a harmadik kakukkfészek, kakukkfészek fölé száll” – ez a mondóka a regény és a színpadi történet kvintesszenciája, amely az említett lázadás lényegét és esélyeit is összefoglalja: két lehetséges alternatíva közül a harmadikat, a kakukkfészek fölé való repülést választani. Nem túl kényelmes választás, azonban szükségszerűsége az elmúlt hat évtizedben sem kopott meg. 

Nyilván, hogy a nézőtéren nemcsak én, hanem az idősebb székelyudvarhelyi nézők java is ismerhette már Randle Patrick McMurphy zsigeri lázadó és büntetett előéletű világfi tragikus és még mindig árnyaltan sokatmondó történetét: ép elmével és stratégiai megfontolásból elmegyógyintézetbe, nem pedig börtönbe záratja magát, mert számításai szerint onnan egyenesebb és rövidebb út vezet a szabadság felé. Aztán kiderül, hogy tévedett, de már túl késő, és a tévedése az életébe kerül: bedarálja a kétes premisszák szerint működő rendszer. 

A történet népszerűsége nem annyira Kesey regényének tulajdonítható, mint inkább a megjelenése után 13 évvel forgatott világhírű és nemzetközi sikernek örvendő filmnek, amely Miloš Forman frissen amerikaivá váló cseh rendező többszörösen Oscar-díjas alkotása Dale Wasserman forgatókönyve alapján, Jack Nicholson felejthetetlen főszereplésével. Nos, ebben az alkotói alaphelyzetben a székelyudvarhelyi színházi produkció is többszörösen kétesélyesnek mutatkozott, amikor még csupán a plakátját olvasgattam: a néző akár szándékolatlanul is „számon kéri” az előadáson az amerikai „eredeti” mozgókép hatásait és katarzisélményét, ami egy igazán sikamlós terep (nem tudom, hogy a színház valaha nyert-e ilyen kézenfekvő „párviadalt” a film ellenében). Másfelől az alkotók, a 47 évvel korábbi filmsiker leheletével a tarkójukon, megpróbálnak majd „nagyon ugyanolyan” vagy „nagyon más” produkciót létrehozni: mindkét optika plusz nyűgöt jelent és szükségtelen bonyodalmat is előidéz az alkotófolyamatban, de utána is.

A székelyudvarhelyi produkció kapcsán az első nagy és szakmainak is titulálható élményem az, hogy a Vladimir Anton rendező dirigálta szereposztás simán csak „nem vette fel a kesztyűt”. Ebben az élményben pedig az is szerepet játszik, hogy egyéb filmforgatókönyv-alapú színpadi produkciók kapcsán viszont elhűlve tapasztaltam, hogy mennyire szükségtelen viaskodással jár (helyenként az adaptáció megfeneklésével is) az, ha egy ilyen „nagyon ugyanolyan”/„nagyon más” zsákutcába beletáncol a rendezői elképzelés és vele együtt a színészi játék is. Vladimir Anton elképzelése kitapinthatóan nem létezőnek tekinti ezt a dilemmát és így kiegyensúlyozott, élvezhető és a jelenünk számára is tanulságos színházi előadás született a lázadás elengedhetetlenségéről, csapdáiról és egyértelmű társadalmi hasznáról.

Itt gyorsan meg kell állapítanom, hogy az alkotócsapat magabiztossága miatt a nézőben sem születik meg vagy elhanyagolhatóan sokadrangúvá válik a „a regény jobb a filmnél, a film jobb a színházi előadásnál” képtelen, de örökkön létező fejtegetéssor (mert mindig és mindenben szeretünk hasonlítgatni). Mondjuk, itt nagyon sokat segít a film és az idézett produkció között eltelt 47 év is, amely fellazítja az elvárásspektrumot, hiszen nem egy „tegnapi” filmélmény béklyójában kell sínylődnie a székelyudvarhelyi színpadi adaptációnak. 

Részben az említett, fel nem vett kesztyű látleletének tekintem itt a főszerepet alakító Barabás Árpád kiegyensúlyozott színészi játékát is, amelyben minden művészi hangsúly a helyén van: a tetkós főhős 21. századi lázadó, akinek szerepformálásában ott van ugyan a hippikorszak tapasztalata, de a hozzánk közelebb álló rock-éra jellegzetes és természetes gesztusrendszere is, amely arra is rávilágít, hogy Ken Kesey és Miloš Forman közös alkotásának sikere óta ezzel a lázadás- és szabadságélménnyel többek vagyunk. Ez egy nagyon fontos, történelmi léptékű járulékos mondandója ennek a produkciónak, amelyet éppen a főszereplő alakja idéz meg az előadásban. Ha ennél is tovább pörgetném a fejtegetés, bár ez már a spekuláció terepe: Barabás Árpád egy olyan nemzedékhez tartozik, amelynek kamaszkora egybeesett a forradalom utáni friss szabadság élményével, kísérletező szellemiségével az 1990-es évek elején, így mindenkori lételeme a lázadás, nem pedig a számon kérhető társadalmi normarendszer, és ez bizonyára így is marad mindhalálig, ha tehetek itt ilyen kijelentést. Nem szokás erről beszélni, de itt a karakter mélyebb megértésében, megformálásának sikerében ez a valóság is kulcsfontosságú, mert pont ilyen, amikor a színész zsigerileg „rokon” a szerepével.

Azért hangsúlyozom itt külön a lázadás állandóan változó formáit és korról korra másmilyen színezeteit, mert a társadalmat mint masszát, amalgámot jelképező elmegyógyintézeti lakók és alkalmazottak küllemében és habitusaiban viszont van valami kitapinthatóan időtlen: a „klasszikusnak” tekinthető, fehér öltözékbe bújt „intézetis” és a konzervativizmus kvintesszenciáját jelképező egészségügyi személyzet minden korban ugyanolyannak mutatkozik, és az az üzenet még a jelmezekben is megmutatkozik Székelyudvarhelyen. 

Az előadás látványvilága harmonikus, a hangulatteremtésre és illusztrálásra összpontosít szelíden expresszionista, minimalista elemeivel, nem növi túl vagy „uralja le” a történetgöngyölítést, sem a színészi játékot, amely egyenletesen bontakozik ki, figyel a meglepetésszerűség fontosságára a műalkotás mindenkori befogadásában, bármennyire is ismert legyen a szüzsé. Csapatjátékot látunk a színpadon és erről az jutott eszembe, hogy mennyire alullicitált ez az alázat és odafigyelés, amelyet itt felfedezni véltem (rendezői elképzelésben, színészvezetésben és játékban), hiszen önmagukban „jó” és „inspirált” vagy „sikeres” színészi alakítások nem léteznek, hanem létre kell jönnie annak a bizonyos aranymetszésnek, amely az alkotóra és a befogadóra is pozitívan hat. A székelyudvarhelyi produkció színészi játéka megrajzol egy sajátos törvényszerűségek alapján működő, belterjes közösséget (ami éppen a hippiközösségek ellentéte), amelynek rutinjába eleve képtelenség változást előidézni: a színészek plasztikusan jelenítik meg az „elmebaj” különböző stádiumait – a lobotómiától „káposztává” váló betegtől (a Pál Attila által megformált Ruckly) a pusztán beilleszkedési problémákkal küszködő, talajvesztett fiatal páciensig (Jakab Tamás Billy Bibbitje). Az alakítások folyamatosan zsonglőrködnek azzal az értelmezéssel is, hogy itt szándékosan betegségben „fogva tartott” egyéneket látunk és erre a változatra ráerősít Ratched és Flinn nővér ténykedése is (Mezei Gabriella és László Kata alakításában). A történetet keretező Bromden, a társadalomban a maga helyét nem találó, félig indián származású férfi Nagy Csongor értelmezésében egy misztikusan kiismerhetetlen szereplő, aki ellenpárja Randle Patrick McMurphynek, aki maga a kitárulkozás és nyitottság. Amint a sztori végén kiderül: ő az, aki a leginkább tudja valamennyiük közül, mit lehet kezdeni a drágán megszerzett szabadsággal.

Ami a történet mindenkori, hátborzongató aktualitását illeti, nem tudnék hirtelen kitalálni olyan társadalmi körülményt, amelyben az tét nélkülivé válhat: a kisember lázadását és meg nem alkuvását uralkodó normái szerint valahogy mindig is az elmebetegséggel rokonította valamennyi társadalom, és itt elég, ha Prométheuszra gondolunk, akinek bár titáni ereje volt, nem volt zeuszi fölénye egy ilyen kamikáze akcióhoz. 

Azt is láthatjuk itt és akár borítékolhatjuk is, hogy a Randle Patrick McMurphyk soha nem lehetnek boldogok, hiszen nem ez a „küldetésük”, hanem az, hogy felforgassanak a lehető legtöbb szinten és formában megváltozhatatlannak tűnő rendeket, rendszereket és ezáltal előbbre mozdítsák a világot, hogy „megfertőzzék” szabadsággal azokat, akik fogékonyak erre. Aztán az előadás végén azon gondolkodtam, hogy van-e olyan, hogy „klasszicizálódó lázadás” és hogy Randle Patrick McMurphy 20-ik századi sztorija egy ilyen történet-e a 21-ik században? Erről azért lenne érdemes vitát nyitni, mert a lázadás kultúrtörténete szempontjából fontos tanulságokkal szolgálna. 


Száll a kakukk fészkére, székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Bemutató időpontja: 2022. január 6. Író: Ken Kesey-Dale Wasserman; Fordította: Bátki Mihály; Rendező: Vladimir Anton; Dramaturg: Dálnoky Réka; Látvány: Romulus Boicu m.v.; Videó: Ana-Bianca Tudorică m.v.; Hangtechnikus: Boca Hunor-Lehel; Fénytechnikus: Toásó István; Videótechnikus: Tordai István; Szereposztás: Barabás Árpád, Dunkler Róbert, Esti Norbert, Jakab Tamás, László Kata, Mezei Gabriella, Nagy Csongor m.v., Nagy Xénia-Abigél, Pál Attila, Sepsi Melinda, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád, Wagner Áron.