„Az élmény őszintesége.” Színház és színjátszás a virtuális valóságban – Deidre V. Lyons VR-színésszel Bakk Ágnes Karolina beszélgetett
A Játéktér 2021/4. számából
A jelenleg Los Angelesben élő Deirdre V. Lyons VR-színész több mint 75 filmes és színházi projektben vett részt.[1] Leginkább immerzív színházi munkáiról ismert. A VR médiumával először 2018-ban találkozott egy 180 fokos film forgatásán, de 2019-ben már csatlakozott a The Under Presents csapatához, akiknek az egyik munkája egy VR-ban átélhető immerzív színházi előadás, és amelyet a Különlegesen Innovatív Interaktív Médiumok kategóriájában Emmy-díjra is jelöltek. Lyons azóta már főszereplője volt a Velencei Filmfesztiválon is díjazott Finding Pandora X (Megtalálni Pandora X-et) című produkciónak. Jelenleg a Welcome to Respite című VR-színházi előadás egyik alkotója és előadója – amelyet a Raindance Fesztiválon, a Tribeca Filmfesztiválon és a Velencei Biennálén is bemutattak. Ennek kapcsán beszélgettünk vele a VR-színház jellegzetességeiről, jövőjéről és a technológiai környezetben tapasztalható élőségjellegéről.
Ha a 20 évvel ezelőtti Deidre V. Lyons azt mondta volna, hogy 2020-ban főképp virtuális valóságban fog előadóművészként dolgozni, mit mondott volna mostani önmagának?
Az valószínűleg ugyanaz lenne, mint amit most mondanak a környezetemben lévő embereknek, amikor megkérdezik mit is csinálok: „Hogy, tessék?” Nehéz megérteni ezt, ha csak nem voltál már virtuális valóságban. A VR mágikusságát nehezen lehet leírni, de ha valaki már átéli, utána teljesen érthetővé válik. A VR most pont ugyanott van, mint amikor az okostelefonok megjelentek: elérhető volt rajtuk az internet, de olyannyira lassúak voltak, hogy tulajdonképpen nem is lehetett rendesen használni. De érezhető volt, hogy merre is tart ez a technológia, és sejteni lehetett, ha végre ott fogunk tartani, akkor az csodálatos lesz.
Előadóművészként analóg és digitális immerzív színházi előadásokban is részt veszel. Segít a mostani VR színészi munkádban, hogy korábban fizikailag is szerepeltél az immerzív színházi előadásokban?
Abszolút! Minden, amit a VR-ban készítettünk, valamilyen mértékben immerzív színházi előadás, és direkt összefüggés van a valós, fizikai és a VR-változatok között. Már 2016 óta folyamatosan játszom immerzív előadásokban. Mintha eddig egy folyamatos tréningben lett volna részem, és mindezek a mostani, VR-hoz kapcsolódó munkámra készítettek volna fel. Az immerzív színházi műfajok és produkciók nagyon népszerűek az olyan nagyvárosokban, mint New York, Los Angeles, de kisebb városokban nem találhatunk ilyen előadásokat, a közönségnek sokat kell utaznia, ha részt szeretne venni egy-egy ilyen produkcióban. A virtuális valóság technológiája által a távoli helyeken élő érdeklődők is „eljuthatnak” immerzív színházi előadásokra. Reméljük, hogy ez majd inspirálni fogja a nem nagyvárosban élőket, hogy további ilyen típusú alkotásokat is megtapasztaljanak.
Milyen színészi mechanizmusokat kell a VR-hoz újra „feltalálni”?
A VR-színházi élmény nagyban hagyatkozik a színész hangszínére, hiszen ezáltal tud különböző érzéseket átadni. Tulajdonképpen ez a legélőbb az egész számítógép által generált VR-világban. Mikor valakire figyelünk, akkor főképp a hangárnyalataira figyelünk, akár telefonon, akár élőben beszélünk. Észrevesszük a finom váltásokat: például, hogy a tér melyik részéről jön a hang, vagy az érzelmi tölteteket és a hangszínváltásokat is észleljük. Nagyon figyelek ezekre a részletekre, amikor különböző érzelmi skálákat szeretnék kifejezni.
A maszk is rendkívül egyszerű a VR-ban (ez az avatár, a résztvevő – akár színész, akár néző – testi, grafikus megjelenítése a virtuális térben – szerk. megj.). Letisztult, direkt mozdulatok szükségesek: egy jól látható, egyértelmű fejmozdulat, gesztikuláció vagy egy megfordulás. Mivel az avatárok lehetőségei még mindig nagyon limitáltak, a nagy gesztusok működnek csak, a finom, filmszerű mozdulatok egyáltalán nem észlelhetőek.
Mit hiányolsz a színházi VR-élményekből, ami megvan a fizikai, közös jelenléten alapuló élményekben? Egy interjúban említetted, hogy vannak mélyebb hasonlóságok és különbségek is.
Rengeteg változás van a VR- színházban; ez a műfaj még mindig keresi az útját, ezért sokszor ügyetlennek vagy éppen furcsának hathat. Mivel képzett táncos vagyok, ezért nagyon hiányzik a testem és annak koordinációja, főképp az, hogy egyenletesen mozoghassak a térben, kellékekkel dolgozzam, és használjam őket. A kézügyesség és a kezem kifejezőképessége ugyanolyan fontosak a munkámban, mint azok az egyszerű gesztusok, amelyek segítenek komplex érzelmek kifejezésében.
Jelenleg, minden virtuális valóságbeli mozdulatunkat kontrollerekkel irányítunk (kézben tartható távirányító-szerű eszköz, amellyel a virtuális valóságban történő mozgásunkat tudjuk irányítani – szerk. megj.), amelyek nem olyan precízek, mint a kézmozdulataink. Az előadásainkban nem használunk teljes testkövetést (full-body tracking). Például a lábmozdulatainkat nem tudjuk kontrollálni, azok a mozdulatainkat követik a grafikai megjelenítéssel koherensen. Csak a felsőtestünkre tudunk koncentrálni, nem tudunk rúgni vagy táncolni sem, mint a valóságban – ez nagyon hiányzik.
Mi volt a számodra legmeglepőbb a VR-színházi előadásokban – akár ha az előkészületet nézzük vagy az előadást? Itt most a Tender Claws társulattal készült Viharra (akik a fentebb említett The Under Presents című VR-játékot is készítettek – szerk. megj.), a Megtalálni Pandora X-et vagy a Welcome to Respite (Üdvözlet a pihenőben) című előadásokra gondolok.
Minden a társulatunk, a Ferryman Collective megalakítása előtt készített előadásban gyönyörű intimitáspillanatokat élhettem át az általam megformált karakter és a nézők között. Ezt szerettem volna tovább kutatni, amely végül odáig juttatott, hogy a Welcome to Respite csapatával elkezdjünk dolgozni. Az előadás arra biztosított alkalmat, hogy sokkal hosszabb intimitásérzésem legyen az előadás alatt.
A próbaidőszak alatt az is meglepett, hogy mennyire hasonlít ahhoz a színházi formához, amelyet egész életemben megszoktam. Főképp a Megtalálni Pandora X-et esetében, amelynek volt külön egy fénytechnikusa, egy hangmérnöke, egy ügyelője és mindezt Kiira Benzing irányította. A Tender Clawszal készített előadásaink egy külön applikációból érhetőek el, itt a videójáték és a színház ötvözésére tettük a hangsúlyt, hiszen a kontrollerek használatával ott voltak a menüsorok – ennek is van előadó-művészeti jellege. Most már csak épp felveszünk egy VR-headsetet, és így „megyünk fel” a színpadra.
A VR-nak köszönhetően látsz-e változást az élőség fogalmában (az élő előadásokkal össze- hasonlítva)? Ha igen, miképpen lehetne ezt a változást megfogalmazni?
A németeknek van egy szavuk: a Maskenfreiheit vagy a carnival license, amely arra a szabadságra utal, amely a maszkhordást jelenti. Ez lehet pozitív vagy negatív. A VR-ban úgy érződik, mintha biztonságban lennénk, és ezt az élő fizikai előadásokban nehezebb biztosítani. A nézők VR-headsetben jönnek, amely tulajdonképpen egy maszk. Láthatóak, de továbbra is névtelenek. Ezért némileg nyitottabbak, és akár olyan dolgokat is kimondanak vagy megtesznek, amelyeket a való életben nem tennének. Ez időnként egy destruktívabb nézőközönséget is eredményezhet, de ez inkább a kivétel, és nem általánosítható.
Hogyan készültél fel a Welcome to Respite című előadásra? Miért pont ezzel a témával akartatok foglalkozni, és hogyan lehetett megfelelően megközelíteni ezt az elég sokrétű területet?
2019-ben felkértek, hogy a Welcome to Respite fizikai előadásának kölcsönözzem a hangomat. Ezután láttam a kész előadást, és nagyon megérintett. Miután befejeztem két, már futó munkát – a PARA és a Krampushnacht című produkcióinkat (VR-előadások – szerk. megj.), szerettünk volna egy olyan produkción dolgozni, amelyet fesztiválokra lehetne nevezni. Így kezdtem el a Welcome to Respite előadásán dolgozni. Ez egy elég rövid darab, amelyben két szereplő között alakul ki egy érzelmi kötődés, ezt szerettem volna jobban kibontani VR-ban. Nem tudtam előre, hogy fog-e működni, de volt egy jó előérzetem. Szerencsére a csapat megelőlegezte a bizalmát, és közösen dolgozhattunk ezen. Nagyon hálás vagyok ezért ennek a tehetséges alkotógárdának, hiszen nekik köszönhető, hogy ez megvalósult, és sokkal jobban sikerült, mint képzeltem.
Lyndsie Scoggin, a kreatív rendező nagyon sokat dolgozott azon, hogy a disszociatív személyiségzavar jellemzőit és velejáróit valósághűen mutathassuk be, úgy hogy mindeközben tisztelettel és megértéssel tudjunk a probléma felé fordulni. A téma nagyon inspiráló volt, mindeközben nem akartunk visszaélni ezzel a jellegzetességével. És bár az előadás szórakoztató célzatú, reméljük, hogy nagyobb fokú megértést és empátiát is kelt a nézőkben.
Hogyan látod technikai szempontból az olyan VR-platformokat, mint a VRChat – alkalmasak lesznek későbbi színházi kísérletekre? Vagy elképzelhető, hogy a színészek számára olyan testre szabott megoldások szülessenek, amelyek elősegítik az élő jelenlétet erősítő előadások létrejöttét?
Nagyon hálásak vagyunk a VRChatnek és a többi közösségi VR-platformnak, hogy teret adnak az alkotóknak ilyen típusú produkciók létrehozására. Sokat dolgoznak azon, hogy olyan élményt teremtsenek a felhasználóknak, amely szabadságot és kreatív energiát ad.
Mindemellett vágyunk egy olyan platformra, amely a miénkhez hasonló előadásélményekre alkalmas. Az általam elképzelt virtuális színháznak többféle fülkéje és ajtaja van. Előtérként lehetne használni a tereit, érdekességeket és előzeteseket lehetne megmutatni benne, jegyvásárlási lehetőség is lenne, és az előadáskezdés előtt ott lehetne gyülekezni, majd egy kód segítségével a közönség beléphet az adott előadás várótermébe.
Ez most még csak a képzelet szüleménye, de remélem egy nap majd valaki felépíti ezt a virtuális játszóházat, ahol a világ összes táján készült VR-előadást be lehet mutatni!
Jelenleg most a VRChaten dolgozunk, mivel a legtöbb avatárhoz és felépített világhoz kapcsolódó lehetőség (még akkor is, ha ez a világ nem haladhatja meg az 50 Mb-ot) itt található és Oculus Quest VR-felszerelésen keresztül is elérhető (a legolcsóbb, számítógép nélkül is működő önálló VR-headset – szerk. megj.).
Hogyan határoznád meg a virtuális valóságban létrejövő intimitás fogalmát?
Az intimitás az az érzet, hogy látszunk. Jelentheti azt, hogy egy másik emberrel összekap- csolódunk, aki a velünk szemben álló avatár lelke. Egy közös nevetés is lehet, vagy egy virtuális ölelés. Vagy egy altatódal énekesének meleg hangja.
Hogyan lehetne a VR-színészek felelősségét megfogalmazni? Miben különbözik az élő, fizikai előadások színészi teljesítményétől és miben hasonlít a hagyományos előadásokéhoz, ahol az immerzív színházzal ellentétben van negyedik fal?
Azok számára, akik nem szokták meg a VR-t, a technika nagyon feszélyező lehet. Kétszeresen fontos, hogy olyan élményben részesüljön a közönség, amely nem ijesztő technikai szempontból. A színészeknek ismerniük kell a technikai felszereléseket, érthetően el kell magyarázniuk a használatukat azért, hogy a közönség tagjai is használhassák a menüket és a kontrollereket. Mindeközben felkészítik őket az előadás élményére – tartalmi szempontból is. Ez nagyon hasonlít ahhoz, amit a fizikai immerzív színházi előadásokban is láthatunk az onboarding (felkészítő) részekben – ezeket adaptáltuk a VR-ra.
Mindazonáltal, mint minden színházi előadás esetében, általános felelősségünk van abban, hogy egy őszinte előadást hozzunk létre, amely kapcsolódási pontokat tud létrehozni a nézőkben.
Mi a legnagyobb különbség a nézők irányítását tekintve? Miképpen lehet az illetlenül viselkedő nézőkkel egyetértésre jutni, vagy miképpen lehet aktívabb attitűdre biztatni őket?
Gyakran fordul elő, hogy vannak olyanok a közönség tagjai között, akik nem ismerik fel a határokat még akkor sem, ha erről előre figyelmeztetést kaptak. Ránk, előadókra hárul a felelősség, hogy megmutassuk ennek a VR-világnak a lehetőségeit és akadályait. Ez gyakran igénybe veszi az improvizációs színházi képességeinket, mivel el kell mondanunk a közönségnek, mit lehet és mit nem lehet megtenni. Mindezt olyan módon kell megmutatnunk, amely összeegyeztethető az előadás történetvilágával és a saját karaktereddel is. Ráadásul úgy, hogy a közönség tagjait nehogy valami olyasmibe kényszerítsük, ami számukra nem megfelelő. Eközben próbáljuk megakadályozni őket, hogy ne tegyenek valami rosszat vagy valamilyen, a történettel nem össze- egyeztethető dolgot. Általában, amennyiben ez karakterhez illően történik, minden a terv szerint halad. Az a legideálisabb, ha színészként igazán jól átéled, és ismered a karaktered és annak háttértörténetét, mivel valamit mondanod kell, amikor váratlanul kérdeznek vagy válaszolnak.
A színészeknek nagyon jól kell ismerni az emberi viselkedést, annak taktikáit és kezelési lehetőségeit még nehezített körülmények között is. Például, ha valaki vonakodik részt venni, akkor érdemes időt és teret engedni neki, hátha idővel kényelmesebb lesz számára az aktív részvétel. A közönség destruktívabb tagjainak a figyelmét mindig próbálom hamar elterelni, vagy igyekszem továbbgörgetni a történetet. Ez nem mindig sikerül, de mindig ez az első reakcióm; ha pedig nem sikerül, akkor egyenes kijelentésekkel vagy éppen a lehetséges következmények felvázolásával folytatom. Ezután, nagyon ritka esetben, ha a közönség egyes tagjai még mindig nagyon gorombák vagy destruktívak, akkor extrémebb eszközökhöz folyamodok – de ez annyira ritka, hogy az inkább már esetfüggő.
Elképzelhető, hogy az ilyen digitális előadásformák hatással lesznek az analóg színházi előadásokra?
Annyira különböző médiumokban gazdag világban élünk már manapság; saját kívánságaink szerint tudjuk összeállítani a nézési listánkat. Korábban alig volt pár csatorna, most pedig szinte felmérhetetlenül sok és különböző tematikájú csatornából, valamint pedig számos streamingszolgáltató műsoraiból is válogathatunk. A VR-színházi előadások egy újabb példái annak, hogy miképpen tapasztalhatunk meg egy történetet: egyesek a későbbiekben ezt fogják preferálni, mások pedig másfajta élményeket fognak előnyben részesíteni.
De a műfaj megnyitja azok számára is a színházat, akiknek nehéz lenne fizikai előadáson részt venni, mivel a VR elérhető lesz földrajzilag szinte bárhol, nehezen elérhető helyeken, vagy akár más kontinenseken is.
Hogyan látod, miképpen alakítja a VR a színészi stílusod? Mit fogsz ebből visszavinni – ha visszatérsz – a fizikai színpadra?
Azt a képességet fejlesztettem ki, hogy a nem tökéletes dolgokat is szeressem, és hogy bízzak magamban, hogy előre nem látható történéseket is befolyásolhatok. Nagy felszabadulást jelentett számomra az is, hogy nem hajszolom a tökéletességet, mivel az egy nagyon unalmas cél, amelyet a félelem táplál. Hiszen minden VR-előadásban jó eséllyel eljön az a pillanat, amikor technikai nehézségek lesznek – akár többször is, ilyenkor akár minden is tönkremehet. Ez tulajdonképpen az egyik fő jellegzetessége a virtuális előadásoknak, olyan gyakran történik ez meg.
Miképpen lehet elgondolni azoknak a színészeknek a jövőjét, akik VR-ban dolgoznak? Miképpen fog az ő képzésük elkülönülni a hagyományos színészképzéstől?
Ez egy nagyon hatásos történetmesélési platform, miközben van számos még fel nem derített lehetősége, amelyek csak most kezdenek el kifejlődni. Talán egy nap lesznek olyan előadók, akik csak VR-ban dolgoznak; de jelenleg a színészek még mindig egyik munka után vállalják a következőt, a platformhoz igazítva vagy arra tökéletesítve az előadásmódjukat. Filmtől színházig, majd VR-ig: mindannyian ugyanazt tesszük, és az a célunk, hogy őszintén kapcsolódjunk a közönségünkhöz, és hogy válaszokat találjunk. A különböző médiumok csak azt diktálják, hogy miképpen tehetjük ezt meg, de a cél ugyanaz marad.
Miközben én azt gondolom, hogy az eddigi színészképzési curriculumba be fog kerülni egy külön tanegység, amelyben a VR, AR és egyéb technológiai környezetben megvalósítható színészi alkotási módozatokat fogják tanítani, addig nem látom azt, hogy a színészképzés alapjait ez hogyan változtatná meg, mivel a végén mindig ugyanarról fog szólni: őszinteség és találkozás.
Mi a véleményed arról, hogy új műfajok születnek, vagy hogy műfajok összeolvadnak: ezek a műfajok a régiek remediációja új technológiák segítségével? Pl. a Welcome to Respite több filmfesztivál VR-szekciójába is bekerült, miközben számos rendkívül erős színházi karakterrel is bír – véleményem szerint. Ezt tekinthetjük a színház elő jellegének újrafelfedezéseként is?
A VR technológiája még mindig nagyon korai fázisban van, műfajilag pedig a videójáték, a film és a színház keresztmetszetében helyezhető el. Fel kell fedeznünk a kihasználatlan lehetőségeit, hogy rájöjjünk arra, még mire lehet alkalmas. Ez persze ugyanúgy változhat, ahogy a technológia is fejlődik, az internet is gyorsabb lesz, új dolgokat is felfedezünk; majd több ember is megismeri és megtanulja használni, később pedig számos otthonban is jelen lesz. Hasonlóan a húszas évekhez, a film megjelenéséhez vagy a hetvenes évekhez, amikor a számítógépeket kezdtük el használni. Ez a technológia „vadnyugatja”, ahol bármi bármikor lehetséges. Amikor a filmet feltalálták, az emberek azt gondolták: „hát, ez nagyon jó, de mihez kezdünk ezzel? Milyen hosszú kell legyen egy film? Miképpen lehet a legjobban elmondani általa egy történetet? Miképpen lesz hangja?” Száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a gyors vágások, a filmzene és a CGI korszakába érjünk. De ugyanez a folyamat zajlott le a számítógépekkel is – és most már szinte minden otthonban van. Ezek mind technológiai eszközök, és eltart egy darabig míg rájövünk, hogy mire használhatjuk.
A VR természetesen még fog fejlődni, és meg fogja találni a saját útját. Kiderül majd, hogy miképpen mondhatunk el történeteket vele, csak fel kell fedezzük, hogy mi működik ezzel, és mi nem, meg kell alkotnunk a legjobb gyakorlatokat is. A filmfesztiválok elkezdtek erre figyelni, több tartalomalkotó is egyre inkább használni fogja ezeket a VR-platformokat. Akkor önállóvá fog válni a műfaj, saját Oscar- és Tony-díja is lesz.
Szóval érdemes résen lenni, mert ez közelebb van, mint gondolnánk.
[1] Az interjú a Nemzetközi Visegrádi Alap 22020523 sz. támogatási projektjének keretében készült.