Dögei Mátyás: Bársony léptekkel közelít, de a végén fájni fog. Mi az?
Borítókép: Dimény Levente, Tőtős Ádám, Balogh Attila, Trabalka Cecília, Szotyori József. Fotó: Kelemen Kinga
A tigris. Ezúttal azonban nem a legtöbbünk által állatkertből ismert négylábúra gondolok, hanem a nagyváradi Szigligeti Színház előadására. Finom, szórakoztató eszközökkel, humorral és sok iróniával dolgozik. Megmosolyogjuk a szituációkat, belül mégis érezzük az egész keserűségét. Az előadás vége aztán már kendőzetlenül csap oda.
Gianina Cărbunariu színműve nagy szabadságot hagy az alkotónak. Teret ad az improvizációnak, a szöveg aktualizált értelmezésének, engedi magát közelebb vinni az aktuális társulathoz és az aktuális közönséghez. Ezt Tóth Tünde, a váradi előadás rendezője, valamint az öt színész ki is használják: vendégszövegekkel, versekkel, dalokkal, táncokkal, néma játékokkal és egy rögtönzésen alapuló jelenettel egészítik ki a drámát. A darab műfaji meghatározása a szerző szerint mockumentary, azaz áldokumentarista előadás a nagyszebeni állatkert 2011-ben megszökött, majd lelőtt tigriséről. „Történetünk egy szibériai tigrisről szól, amely Európa egyik közepes nagyságú városában született. Két évvel ezelőtt Mihaela, a nősténytigris megszökött az állatkertből és öt órán át sétált a városban, míg a hatóságok a nyomára bukkantak.” Minden jelenet egy-egy interjú vagy beszámoló a város lakosaitól, állatoktól, sőt tárgyaktól (például a tigris által megkarcolt autótól), hogy milyen volt találkozni az állattal. Szerkezetileg tehát eleve adott a mozaikszerű forma, amelynek elemeit az említett zenék, táncok stb. kötik össze. Az intermezzók az előtte körbejárt témákra reflektálnak, vagy éppen azok groteszkségére, problematikusságára mutatnak rá. Ez a szabadabb forma könnyebbé teszi a néző számára, hogy elfogadja az előadás konvencióit. Magától értetődőek a színészek szerepváltásai, vagy az asszociációs tárgyhasználat, amelyet az előadás elején be is mutatnak külön némajelenetben: egy-egy újságpapírral játszanak a színészek, azzal mindenféle eszközt imitálva, a gitártól a lézerkardig.
Az előadás szinte a végéig megtartja ezt a befogadó számára kényelmesebb formáját, de mögötte természetesen mindig ott van a mondanivaló. Az egyik dal például, Thomas Benjamin Wild Esq Well, this is shit című száma kicsiben leképezi a darab egészének formanyelvét: vidáman énekelt, könnyed dalocska, mögötte komoly, fájdalmas dalszöveggel. Ráadásul angol nyelven, így még egy plusz réteg keletkezik a nézők többsége és a dal üzenete között. Nem üvöltik az arcunkba, hogy „ez egy szar, amiben élünk”, csak kedélyesen dudorásszák, hogy „this is shit”. (A színpad mellett követhető egyébként az idegennyelvű felhasznált szövegek magyar fordítása.) Az előadás így mindig meg tud tartani egyfajta árnyaltságot.
A játéktér egyszerű: a színpad mélyén lépcsőzetes nézőtér, az egyik széken ukulele, másikon madárkalitka, komplett öltönyök, kalapok bekészítve. Előttünk, középen emelvény, négy sarkában rudak magasodnak. A kevés elemből álló díszlet szinte átrendezés nélkül is változatos helyszíneket jelenít meg.
Az előadás egyetlen női szereplője, Trabalka Cecília többször is érzékelhetően a férfiak elnyomása alá kerül. Nehezen tud érvényesülni, ebből a helyzetből kezdené el a szövegét, alig hagyják szóhoz jutni, körbeállják, zaklatják. Az érvényesülés egyetlen útja, hogy ő is nadrágot húz. Így már végre elmondhatja a négy férfi mellett a darab első sorait.
Az előadás során aztán felvonul előttünk az egész város, tipikus karaktereivel. Bár nyilvánvalóan sztereotípiákat használ, mégsem lesz tőle rossz érzésünk, mert ezek a figurák valóban ott vannak a mindennapjainkban. Életszagú lesz az egész, no meg persze rendkívül szórakoztató is. Nem érezzük bántónak, amikor egy-egy társadalmi csoportot jelenít meg, például, amikor két alkoholista hajléktalan (Dimény Levente és Balogh Attila) meséli el találkozását a tigrissel. Egy kabát felvételével és néhány egyszerű, új gesztussal jelzik átalakulásukat, mégis sikerül érzékenyen megfogni ezt a két figurát.
Több ponton is előfordul, hogy az előadás reflektál saját magára. Egy adott pillanatban teljesen ki is lép saját kereteiből, és kimondják, hogy most improvizáció következik, a színészek saját civil nevükön szólítják egymást a következőkben. A nézők húzhatnak „színészellenes instrukciót”, hogy az adott szereplő hogyan viselkedjen, beszéljen (például énekelve), amit aztán meg is valósítanak a színpadon. Láthatóan élvezik a játékot, felszabadultan rögtönöznek. Egyik oka lehet ennek az is, hogy a pandémia kezdete óta 2022 tavaszán végre teljes ház előtt játszhatnak. Ez mintha plusz energiabombát adna a társulatnak. Ők is nehezen (vagy inkább nem is) bírják ki, hogy ne nevessék el magukat egymáson. Ebből a helyzetből szépen vezeti át Balogh Attila az előadást: egy darabig nevetséges az általa hozott öregember-figura, lassanként azonban a nézőtéri nevetés elcsendesedik, és megérezzük ennek a karakternek a tragédiáját.
Minden színész megtalálhatja az előadás során a saját jutalomjátékát egy-egy jelenet erejéig. Ilyen például a korábban már említett hajléktalan Dimény Levente megformálásában, aki mozgásával, gesztusaival végig pontosan tud váltani a karakterek között. Szotyori József mint a bankigazgatónő, QR-kód tetoválással a vállán, egyszerre mulattat – ahogy egy magas, kigyúrt, kopasz férfi nőt játszik –, ugyanakkor a jelentősége sem vész el a jelenetnek. Vagy Tőtős Ádám japán karaktere, amelyben a színész jól egyensúlyoz komikus sztereotípiák és a karakter realitása között.
Az előadás végén aztán kapunk egy igazán mellbevágó útravalót. Balogh Attila utolsó monológja alatt emelvényestül körbetekeri az egész csapatot fóliával, így elzárva magukat a világtól. Bent aztán szenvednek, üvöltenek, és most különös aktualitással hallgatjuk a hangbejátszást lövöldözésről, bombázásról. Nincs menekvés a burokból, amelyben mindannyian élünk, és amely valójában nem biztonságot, hanem elszigeteltséget ad. „Mi példás állatkert vagyunk! Itt általában szeretjük, tiszteljük egymást, és segítünk egymásnak!” Végül megszólal Aretha Franklin Think című dala. A szereplők zavarodottan, akadozva kezdik el koreográfiájuk, majd egyre nagyobb lelkesedéssel, feléledve kiáltják ők is, hogy freedom!
A tigris, Szigligeti Társulat, Szigligeti Színház, Nagyvárad. Rendező: Tóth Tünde; Író: Gianina Cărbunariu; Díszlet- és jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos m.v.; Szereplők: Balogh Attila, Dimény Levente, Szotyori József, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília.
Az írás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. év teatrológia szakának szaksajtó-szemináriumán készült. Irányítótanár: Boros Kinga.