Dimitrov Nikoleta – Somorjai Réka: OMMAjgod, avagy történetek az eredetről
Fotók: Petru Cojocaru
Van valami izgalmas abban, amikor interraciális gesztusok találkoznak. Az európiai tánckultúránál sokkal ősibb, ösztönösebb mozgásformai hagyományokhoz nyúl Nagy József, amikor legújabb rendezéséhez, az OMMÁ-hoz nyolc fekete-afrikai származású táncost válogat ki Franciaországban, egy többfordulós casting alkalmával. Testük minden mozdulatában jelen van az afrikai kultúra, a tánc, az elevenség. Az OMMA megrendezéséhez kifejezetten fekete-afrikai táncosokat keresett a magyarkanizsai származású rendező. Az előadás próbái 2019-ben kezdődtek, majd hosszabb kihagyás után 2021-ben került sor a bemutatóra.
Az összeköttetés, összekötöttség és az elszakadás paradoxonaira épít az előadás. Egyetlen, többes számú testet látunk, melyek között folyamatos kapcsolódás van. Dinamikus erejű jeleneteket látunk egy-egy törésként értelmezhető zenei elem vagy végtelenített idejű csend között, melyekben az absztrakt tér lényegileg közömbös terepe az előadásnak. A fekete, egyszerűségig redukált, díszlettelen térben sejtelmesen megvilágított fekete táncosok ösztönös, már-már identitásformáló tánca: ez Nagy József OMMÁ-ja. A színpadi történés nehezen követhető, az ember saját megérzései mentén tapogat a halálrítusokban kicsúcsosodó táncelemek között. Ugyanakkor nem zavaró, hogy hiányzik a narratív vezérfonal.
Nagy József színházát nem lehet szigorú keretrendszerben vizsgálni, hiszen Nagy a műfaji határok örökös feszegetője olyannyira, hogy néha magabiztosan arrébb is tolja őket. Az OMMA-val valami teljesen más terepre lépett, mint azokban az előadásokban, amiket eddig láthattunk tőle. Visszanyúlt a tánc gyökereihez, valami ősit, és számunkra idegent hozott elénk. Ha ahhoz a tézishez nyúlunk vissza, hogy a tánc egyidős az emberiséggel, és az emberiség bölcsője az afrikai kontinens, akkor elkerülhetetlenül egy eredet-darabot látunk, mely több ponton a halál aktusának megidézésével az újjászületés lehetőségét nyitja ki. Az előadás minden rezdülése megragadja a tekintetet, sokszor mégis nehéz értelmezni, kvázi megtalálni a helyét önmagunkban. Nagy korábbi előadásaiban szinte mindig tetten érhető egy téma, ami köré épül a mozgás. Itt a téma maga a mozgás, a tánc és ehhez kapcsolódóan egy kollektív identitás, amit a nyolc fekete, afrikai származású táncos képvisel. Mennyire lehet erről beszélni? Lehet-e egyáltalán?
Nagy József szerint lehet! Az előadás huszadik perce körül maguk a táncosok megállnak egy pillanatra, egymásra nézve kimondják (magyar nyelven) a nyilvánvalót: „FEKETE”. Majd később, az előadás vége felé közeledve egy adott pillanatban a táncosok a fejük fölé emelik kezeiket, fehér tenyerüket a közönség felé – mintegy megadó mozdulattal – mutatják, hogy a kiszolgáltatottság helyzetében az ártatlanság gesztusa az övék, de a továbblépésé is. Nagy, az előadást követő pódiumbeszélgetésen elmondja, hogy ezt a mozdulatot egy szoborcsoport inspirálta. És bár hatott rájuk az aktuális „fekete-helyzet”, a Black Lives Matter mozgalom, mégsem tematizálták ezt a próbafolyamat során.
A BLM mozgalom egy floridai rendőr felmentésével kezdődött, aki lelőtt egy fekete fegyvertelen férfit. És tucatnyi hasonló hatalmi túlkapás látott napvilágot, amiktől nehezen tudunk elvonatkoztatni egy ilyen előadásnál. A talajközeli robotmunkát imitáló mozdulatsorok eszünkbe juttatják a rabszolgafelszabadítás előtti afroamerikaiak helyzetét. Szorongva ülünk a nézőtéren.
Ez egy kollektív tapasztalatról szóló darab. A zene is azt erősíti, hogy térben és időben az afrikai kultúra gyökereihez közeledünk. Az afrikai törzsi motívumok az erőteljes, dobközpontú zenében is felszínre törnek, behozva ezzel egyfajta szertartásjelleget, rítusszerűséget. A tánc is sokszor idomul ehhez, hiszen sokat merít a hagyományos afrikai mozgáskultúrából. Ma a PC kultúra felől felvethet problémákat az, hogy egy fehér koreográfus rendez fekete táncosokat. Nagy arról is beszélt az előadást követő közönségtalálkozón, hogy volt olyan alkalom, amikor megkapták ezt a kritikát néhány fesztiválszervezőtől. Érdekes, hogy amikor Afrikában játszották az előadást, ez nem jelentett gondot.
Nagy szinte mindig a térből indul ki. A térhez egyedi módon viszonyul, ebben szervezi meg a káoszt, meghatározza a jelrendszert, ami által behatárolja a teret és utat mutat az olvashatóság, értelmezhetőség felé. Olyan teret alkot, amiben lehetőség van párhuzamos dimenziók bemutatására. Itt a tér sötétségét, „feketeségét” használja alapnak, amiben kidolgozott, fekete testeket mutat be. A testek pedig betöltik a teret, először szürke zakóban és vasalt nadrágban, később pedig zakó nélkül, félmeztelenül. Az intenzív és izgalmas mozdulatsorokban pici történeteket lehet felfedezni, ezekben a közös metszéspont az ölés, a halál, a temetés, az újjászületés. Az előadás több pontján láthatunk gyönyörűen megkomponált, kimerevített képeket, amik mindig erős gesztusokat emelnek ki. Úgy érzem, itt inkább a puszta, eleven testeken, a nyers mozgáson, a vizualitáson van a hangsúly, semmint a narratív jellegen.
A danse macabre, haláltánc elevenen élt a középkori ember tudatában, és az előadás – mondhatni – erre a tudatélményre is alapozhat, amellett, hogy a feltámadásban rejlő lehetőségeket is kihasználja: lerombol egy-egy addig felépített mikrojelenetet, és új képeket hoz be. Ilyen, amikor a „véres a föld” elhangzása után az egymásra boruló testek újra szétválnak, két táncost rituálisan leszúrnak, majd újra kiválnak a tömegből az egyes karakterek; vagy amikor az előadás végén a temetkezési szertartást látjuk. A két halottat egy szájukba vett piros fonál köti össze, majd az egyik halott feltámad, és a fonalon keresztül elemeli a földön fekvő társának fejét, törzse egy részét a talajtól. Kapcsolódások és szétválások dinamizmusa jelenik meg, egyik a másikból úgy következik, ahogy a születés és halál, az elválás és társas kapcsolódás.
Határolt határtalanság, élet és halál közötti tánc, nyers disszonancia. Ilyen Nagy József és a színháza. Ilyen is, és még nagyon sokféle. Nagy József előadásai sokszor építkeznek a vajdasági atmoszférából, ami itt teljesen kimaradt. Habár a nyelv, ha egyáltalán megjelenik beszéd az előadásban, mindig magyarul történik. Nagy József színházában a mozgás és a nyelv dualizmusa olyan autentikus elegyet képez, amelyben a nyelvi közlést a magyar identitás horgonyozza, míg a tánc formanyelvét egy univerzális térbe helyezi. Mégis elképesztő, ahogy a magyar szó is megél egy fekete-afrikai szájából kimondva. Vajon létezik-e egyáltalán nem egyetemes ebben az elemelt, mozgásszínházi térben?
Ha megismerjük Nagy Józsefet, azonnal meg akarjuk ismerni a művészetét, ha megismerjük Nagy József színházát, azonnal meg akarjuk ismerni az embert. A kettő kölcsönösen vonzza egymást, és talán nem is lehet róluk egymástól függetlenül beszélni; vagy ha lehet is, nem érdemes. Hiszen Nagy önnön magát, belső lényét teríti elénk a színpadon. Ahogyan Nagy énjében nem válik szét a rendező, koreográfus, táncos, úgy az előadásban sem válik szét a zene, a tér, a színészi játék. Mind egymásért és egymás okán létezik.
(Dimitrov Nikoleta: kurzív, Somorjai Réka: nem kurzív szövegek. A szerzők a szöveg írásakor a Színház folyóirat, a Revizor – a kritikai portál és a Játéktér mentorporgramján vett részt.)