Kedves Kriszta: Erőszakkal valóságos
romeo@julia.com, az M Studio és a Fren_Ák Társulat közös produkciója, Sepsiszentgyörgy
Fotók: Toró Attila
A romeo@julia.com csupán a nevében kötődik a Shakespeare-i drámához. Aki karaktereket és narratívákat akart látni a bemutatón, az végül csalódva léphetett ki a terem ajtaján, mert Frenák Pál előadásainak nincs EGY igaz olvasata. Én pedig pont emiatt szeretem a kortárs tánc építkezését, világát: ahány ember, annyi olvasat, annyi érzet és annyi asszociáció. Kortárs tánc esetében amúgy sem sűrűn beszélhetünk előre jól meghatározott előadásnarratíváról, de Frenák Pál koreográfiáinál külön ki is hangsúlyozhatjuk ezt, tényként.
Aki látott már Frenák-előadást – jómagam az M Studio bemutatója előtt három-négy alkalommal találkoztam a munkáival – az tudja, hogy gyakran felbukkan nála a függőleges és merőleges fénycsíkok használata, valamint egy központi tárgy, amelyhez viszonyítva minden történik. Ebben az előadásban egy kanapé az, amely központi szerepet foglal el a térben, és amely körül minden egyéb cselekvés történik.
A kezdőképben egy műfűvel borított teret láthatunk, középen a kanapé beleolvad a környezetébe, csak a körvonalait tudjuk kivenni. A kanapé mögött magas, téglalap alakú háttér emelkedik, szintén fűvel borított. A díszlet bal oldalát vízszintesen és merőlegesen is megvilágítja egy-egy erős csíkfény, amelyek egy pontban metszik egymást, akár egy égi kereszt, úgy jelenik meg a szemünk előtt. Az erős fehér fény mellett oldalt reflektorok meleg, sárga fénye kelt sejtelmes hatást a térben, a benne élő testek mint fel-feltűnő árnyalatok vannak jelen. Mintha valamilyen ősi, időszámítás előtti helyen lennénk, ahol az ember még ösztönlény. Közel a talajhoz, azzal kapcsolatba lépve, néha felemelkedve próbálgatja magát, állatiasodott testi adottságait a Deák Zoltán által játszott figura. Az aláfestő zene az ősrobbanás előtti időket idézi, együtt létezünk, a kezdetek kezdetén.
Az vadállat-ember szólója után vékony, kecses, fehér ruhás nő következik. Balázs Judith színpadi alakja tiszta és törékeny. Mozdulataiban első perctől érződik az erő, ide-oda kapkodva próbál lábra állni, helyt állni a körülötte lévő világban. A fehér ruhás nőalak árnyéka is életre kel: oda-vissza mozgások, forgások, vergődések közepette, árnyéka mintha egy üstben lenne és próbálna kiszabadulni, beleadva minden erejét a túlélésbe. Tisztítótűz lehet, amelyben vergődik az előző életében elkövetett bűneiért, vagy a még el nem követettekért.
Groteszk, fehér halotti maszkot viselő alak (Veres Nagy Attila) sétál a színpad elejére, tartása feszes, öltönyét folyton igazgatja. A maszk által ő egy közvetítő a földi világ és a másvilág között, aki mindkét helyen jelen van. Testével valamit nagyon mesél, miniatűr koreográfia áll össze a jelbeszéd elemeiből. Mozgása élővé teszi, küzd a meg nem értés ellen, valamit a tudtunkra akar adni. Az öltönyös alak és a fehér ruhás nő közötti duett erőszakot sejtet. A csapkodó mozgások, a forgások, amelyeket a szólókban láthattunk, itt is visszatérnek, most már kéz a kézben történnek. Akarom, nem akarom, engedem, nem engedem, folytonos oda-vissza játék ez a két alak között. Nem tudni, hogy mennyire akarják az együttlétet, és mennyire kötelesség, amit elvégeznek, tán kényszerítés hatása alatt vannak? Mintha minden oda-vissza húzás után ki akarnának szabadulni a másik fogságából, mégis erőteljesen visszatérnek hozzá. Az árnyékok itt egy testként mozognak, négykezű lényt alkotva, amely vergődik, küzd, majd repülve távozik a szemünk elől.
A zene változásával színes zakója alatt meztelen felsőtestű férfi lép előre, a nő a kanapén foglal helyet. A férfi egy igazi macsó. A közönség sorai között mindenféle nőt keres, mintha mindegy lenne neki, hogy kicsoda, csak találjon valakit, akivel kiélheti vágyait. Megjelenésében, a kiállásában érződik az erőteljes vágy, az erőszakos lehelet. A két alak táncolni kezd, mozgásuk a videójátékok világát idézi. Amely akkor sem vált ki érzelmet belőlem, ha csak úgy lelövik a karaktereket és meghalnak, vagy esetleg én ölöm meg őket, mert tudom, hogy ez csak fikció, nem a valóság. Így amikor a férfi az erőtlen női testet gépiesen cipeli át a tér egyik feléből a másikba, a cselekvésen túl fel sem tűnik, hogy mi történt.
A fények ismét sejtelmesre váltanak. Ez egy túlvilági állapotot sugároz, valami mást, ahol más törvények uralkodnak, mint a Földön. Csillogó ruhás lény jelenik meg, a fény teljes testéről verődik vissza. Mint aki sötétségből született, és kacérkodik a világossággal. Mozdulatai lassúbbak, mint az eddig megjelent figuráké, a mozgásvilág hasonló. A kanapén éppen hogy felvillanó kéz, mint egy kígyó, jelenik meg és csábít a sötétség felé. A fehér ruhás nő duettjében egybeolvad a csillogó lénnyel. Ellen akarna állni, de végül a csapdájába esik. Angyali és démoni erők küzdelme, ahol végül a démoni győzedelmeskedik.
A női alak most már fekete csillogó ruhában a Wonderful life című Black-dalt adja elő, vágyva a csodálatos életre, amit egy valós videójáték-karakter egy szempillantás alatt széttipor, lelövi a lányt, majd táncot jár a helyszínen. A pisztoly mint funkcionális eszköz, mint duettpartnere van jelen a táncban. A tánc ideje alatt a háttérben a lány utolsó erejével próbál felállni a földről, majd a jelenet úgy hozza, hogy a ravaszt egy harmadik, láthatatlan személy húzza meg. Mindketten elterülnek a sötétben.
Az emberi elme szintjére is leképezhető a jó és a rossz közötti harc, amiből az angyali vagy az ördögi győztesként kerül ki a végén. Mintha a karakterek különböző alteregóit láthatnánk, mindegyik más és más, mégis egymáshoz kapcsolódnak. A földről alig felemelkedett vadember vészjósló kacajjal elégíti ki magát szexuálisan, nemi szervéből pipacsok nőnek. Az ő kezétől dördül el az első lövés. A fehér ruhás lány, a különböző találkozások által lassan és folyamatosan megtörik, majd átalakul. A járványok, a gazdasági válság, a klímakatasztrófa, a sorozatos gyilkosságok a nagyvilágban és emberi jogok eltiprásának korában inkább a gonoszt érzem győztesnek. Hiába szövünk nagy terveket, valaki (egy pisztollyal a kezében) úgy dönt, hogy keresztbe húz minden eltervezetett, és meg is teszi. Valahol ezt sejteti számomra az előadás, hogy nem jó az az irány, amerre haladunk.
Az erőszak mindvégig jelen van az előadásban. A szólók esetében is érezhető a durvaság, amely aztán a duetteknél csúcsosodik ki igazán. Mindehhez hozzáadnak még a hanghatások, amelyek a jelenetekből érnek, az ismétlődő erős hangok. Egyfajta őrület van az erőszakosság felett, amely nem mentesíti, hanem alátámasztja a cselekedeteket.
Sejtelmes fényben immár két meztelen testet látunk, egy férfi és egy nő, akiket valami összekapcsol. A megtört nő és a macsó férfi fonódik össze a szemünk láttára, mozdulataik oda-vissza működnek, szorosan egymás mellett, egyként léteznek. Mintha egy halál utáni lebegő állapotban lennének, a mozdulatok kecsesek, mégis ott van bennük a durvaság. Ugyanaz folyik kettejük között a halál után is, mint annak előtte. Egy körforgás mondhatni az egész élet, akkor is, ha ennek csak bizonyos részében vagyunk tudatunknál.
romeo@julia.com, az M Studio és a Fren_Ák Társulat közös produkciója, Sepsiszentgyörgy. Bemutató dátuma: 2022. június 27. Koncepció, koreográfia: Fren_Ák; Alkotói asszisztens: Eoin Mac Donncha; Zenei koncepció: Halász Gábor; Szcenográfia: Victoria Frenák; Díszlet kivitelezés: Zoltai György; Marionett és maszkok: Majoros Gyula; Előadók: Balázs Judith, Deák Zoltán, Veres Nagy Attila; Technikai munkatársak: Bartók Enikő, Both Melinda, Chiritescu György, Szabó Huba.
Jelen cikk a Színház folyóirat 2022. évi komplex színikritikusi mentorprogramjának próbaírásaként született. A program szakmai együttműködő partnerei a Játéktér és a Revizor kritikai portál.