Kovács Bea: Lassan ébredező

XIII. TESZT – Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
A Játéktér 2022/2. számából
Borítókép: no title yet, Ljubljana Youth Theatre. Fotó: Petru Cojocaru

Két év kihagyás után, TESZT booster címmel szervezték meg május 22. és 29. között a temesvári eurorégiós találkozót a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban. A legutóbbi,

2019-es „fél-TESZT” után (amikor a fesztivál anyagi gondok miatt a műsorprogram megfelezésére kényszerült) idén 12 ország több mint 25 előadásán és több kiegészítő programon vehettek részt az érdeklődők. A fesztiválon visszatérő szakmai vendégek és társulatok is megfordultak, mint például a budapesti Forte Társulat, a szlovén Tomi Janežič, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, de látható volt az ugyancsak vajdasági származású, Párizsban dolgozó Nagy József egyik rendezése is. A temesvári színház előadásai mellett külön kuriózum volt az ukrajnai Dnipro-i Vitymo Ifjúsági Színház jelenléte, a társulat a háborús körülmények ellenére, meghívásra érkezett a városba, teltház és vastaps fogadta őket.

Ahogy az fesztiválokon általában lenni szokott, vannak egészen kiemelkedő és közepes előadások is, és az idei TESZT esetében sem volt ez másként. Jómagam három előadást leszámítva (#dosztoievskij b@r/reopening, Leonce és Léna, III. Richárd betiltva) valamennyi produkciót megnéztem. Általános érvényű konklúziók után nyúlva, első körben azt állapítanám meg, hogy azok voltak a művészileg emlékezetes produkciók, amelyek valamilyen formában, akár műfaji, akár metaszinten reflektáltak a színház színháziasságára, a színészi lét kihívásaira, a pandémia utáni, megváltozott munkaviszonyokra és nézői elvárásokra, illetve a színházi idő kérdéskörét feszegették újféle dramaturgiák bevonásával (History of Motherfuckers, A párhuzamos város, Eichmann Jeruzsálemben, A Csókos Asszony Lovagjai: szabadkai szindikális operettgála, no title yet). A program hangsúlyos részét tették ki a mozgás- és/vagy táncszínházi előadások, amelyek változó minőségűek voltak: amatőr/műkedvelő előadásoktól (Je suis Giselle) formabontó együttműködéseken át (Empty Floor) költői hullámzású produkciókat (OMMA) láthattunk. Az alternatív terekkel operáló produkciók (A párhuzamos város, Animal Crossing, Moby Dick) ugyancsak felrázták a hagyományos nézői élményt.

Kezdem a legvégén: már a program beharangozásakor nagy érdeklődés övezte Tomi Janežič új, rekordhosszúságú, tízórás előadását. Mondanom sem kell, a tíz órából tizenegy lett, ráadásul a fesztivál utolsó napján, de ez egyáltalán nem volt kibírhatatlan, sőt. A szlovén rendező, pszichodráma-terapeuta általában remek időérzékkel és dramaturgiai érzékenységgel képes kibontani a színházi idő amúgy is sűrű szövetét, és nézőként hajlandóak vagyunk vele menni ezen az utazáson, maratoni energiákat mozgósítva magunkban. Ez az utazás egyben a psziché vertikális rétegeibe is behatoló meditáció volt.

A no title yet című, címnélküli előadáson Janežič és csapata egy évadon át dolgozott. A produkció kiindulópontja Don Juan karaktere, amely búvópatakként vonul végig a négy szünettel megtűzdelt eposzon, egyszerre tartóoszlopa és utóíze az előadásnak. Simona Semenič szerzővel közösen Janežič a színészek személyes történeteiből is inspirálódva a klasszikus és korszerű hódítástörténetek mechanizmusát, a csábítás, a vágy, a birtoklás, a féltékenység és az elhidegülés témáit boncolgatja. Janežič él a romantikával, az érzelemdús jelenetekkel, de kerüli az érzelgősséget. Érett, felnőtt, illúzióktól mentes módon közelít a szerelmi sokszögekhez, nem hisz a happy endben, de vitathatatlanul fontos, személyiségformáló szerepet tulajdonít az intim kapcsolatoknak. Ezt hivatottak jelezni azok az öntapadó matricák is, amelyekből a nézők is egyet-egyet kapnak, és a színészek mellén is ott áll az eddigi szexuális partnerek számával ellátva (kérdés marad, persze, hogy hiszünk-e a szemünknek és a számoknak, valósak-e az adatok).

Az előadás több helyszínen játszódott: a színház nagytermének kiterjesztett terében, a stúdióban, illetve a híres TESZT-lépcsőn, a színház büféjében. A nagyteremben, amelyben a nézők először a tér végében, majd a záróetűdöknél a tér két oldalán helyezkedtek el, a klasszikus értelemben vett (jóindulattal így nevezett) cselekmény fordulópontjai elevenedtek meg, a stúdióban és a lépcsőn intermezzókat, rövidebb jeleneteket láthattunk. Az előadásban végig jelen és színen van maga a rendező, aki hol kommentárokkal egészíti ki azt, amit épp látunk, hol zenét rak, hol konkrét szereplővé válik, figuraként vagy önmagaként lép be egy-egy jelenetbe. A produkcióban több szereplő összeszövődő, egymásra tevődő szerelmi története bontakozik ki. Egyikük, egy fiatal nő (Anja Novak) balesetet szenved, hordágyon viszik a kórházba. Elhangzik, hogy az ágyról a földre való esés egy pillanatot ölel fel csupán, és ennek értelmében, mivel az egész produkción végigvonul a nő története, a no title yet voltaképp színházi kísérlet arra, hogy mennyire tágítható ki az az egy (halál előtti) másodperc, amibe egy egész élet belefér.

A szexualitás különböző dimenziói explicit és implicit módon is megjelennek előttünk: az ártatlan randizgatásoktól az élettársi elidegenedésen át a gyilkosságban csúcsosodó erőszakig számtalan formáját, ízét és szagát tapasztaljuk. Költői képekben és szinte nézhetetlen agresszióban teljesednek ki ezek a rétegek, bejárva a nemiség eszmei és állati vonatkozásainak számtalan árnyalatát.

Ugyancsak a nézői tűrőképesség határait feszegeti az Eichmann Jeruzsálemben (Zágrábi Ifjúsági Színház), amely szervezőelvként a reenactment (történelmi újrajátszás) technikájával mutatja be egyrészt a holokauszt borzalmait és a jeruzsálemi tárgyalásokat, másrészt a próbafolyamat fontosabb mozzanatait és a színészek személyes történeteit. Az előadás három és fél órájában elsősorban Hannah Arendt azonos című riportkönyvére és Claude Lanzmann Shoah című filmjére hagyatkozik, ezekből játszik újra részleteket a színház eszköztárával. Így elevenedik meg előttünk a haláltáborokban egymásra tornyosuló holttestek képe, a gázkamrák szörnyű, kaotikus percei, a sonderkommandósok vallomásai. Az előadás párhuzamosan építkezik: a népirtás egyes mozzanatainak plasztikus megelevenítése, szóbeli felidézése vagy előadása mellett a színpadi produkció létrejöttére is minduntalan reflektál. Nemcsak nézni nehéz ezeket a történetmozzanatokat, hanem az is egyértelművé válik, hogy színészként mekkora kihívás például az elgázosítás „életre hívása”, a szemtanúk és az elkövetők vallomásainak hiteles átadása. A horvát színészek személyes történetei, amelyek – legtöbbször fotókból kiindulva – a családi és a szakmai szférából egyaránt építkeznek, az oral history új rétegét hozzák be a produkcióba. A valahova tartozás, az identitás, az emberi mivolt köti össze a világháborús múltat az alkotói jelennel.

Urbán András rendezésében két előadást láthattunk, és bár mindkét produkció a szokásos in-yer-face (szembesítő színház), klasszikus vonalat is felfedezhetünk bennük. A macedón Bitolai Nemzeti Színház társulatával készült History of Motherfuckers Shakespeare Coriolanus-tragédiájára épül, és a római hadvezér emelkedésének és bukásának párhuzamával reflektál többek között az orosz–ukrán háborúra, demokráciára, nép és vezető viszonyára, és nem utolsósorban színész és színház, színész és közönség kapcsolatára.

E két utóbbi téma a kiindulópontja A Csókos Asszony Lovagjai: szabadkai szindikális operettgála című zenés-táncos produkciónak, amely az operett hagyományos műfaji eszköztárával közelít ahhoz a jelenséghez, hogy a „néző” elégedetlen a „kortárs színházban” látott „művészkedéssel”. A színész szerephez való viszonya, illetve a rendező/igazgató autoritása (és az ezzel való élés-visszaélés) közös halmaza a két előadásnak, amelyek bár élnek a humorral és az öniróniával, mégiscsak az Urbán-skála két végén foglalnak helyet. A habos-babos, púderes operettetűdök „prasnyaságukkal” együtt is könnyedebb, önfeledtebb szórakozást kínálnak, míg a History of Motherfuckers a történelem sértett vezetőit és véres döntéseit hozza mikroszkopikus közelségbe, megkerülhetetlenné téve a kurrens folyamatokkal való szembenézést.

A Csiky Gergely Állami Magyar Színház és Diogene Kulturális Egyesület koprodukciójában létrejött A párhuzamos város című alternatív, városi térrel operáló előadás a fesztivál egyik legüdébb színfoltja. Kék és rózsaszín útvonalakat lehet választani, Martin (Balázs Attila) és Vicki (Magyari Etelka) szimultán történeteinek felfejtésére. Az akció Temesvár Józsefváros elnevezésű negyedében játszódik, ahol különféle autentikus helyszíneken (elhagyott koncerttér, pincekocsma, Nokia-cégépület, Bega-part), a főszereplőket követve ismerkedünk meg azok jelenlegi kihívásaival és az életüket meghatározó, sorsformáló motivációival. Ana Mărgineanu rendezésében Peca Ștefan szövegei olyan rangidős és kortárs problémákkal is foglalkoznak, mint a menekültkérdés, a függőségek, a többnyelvűség, az elköteleződés és a család. A hősöket utcáról utcára követve egyéb különc karakterekkel is találkozunk, akik népmesei módon hol segítik, hol akadályozzák, hol késleltetik a fontos küldetéseken lévő főszereplőket. A két történetszál egy meglehetősen érzelmes, ám felemelő ponton találkozik és olvad eggyé, a nézői élmény pedig úgy teljes, ha mindkét színt kipróbáljuk, az érem (és a lávsztori) mindkét oldalát megismerjük.

Társadalmi és színházi szempontból is szívbemarkoló kísérlet volt az ImPERFECT DANCERS társulat Empty Floor című előadása, amely hivatásos táncosok és különböző előrehaladottságú Alzheimer-kórral élők közös adománya, egy lelassított, majd újból felpörgetett filmhez hasonló rítus az élet korlátairól és lehetőségeiről. Szokásukhoz híven az előadók most is helybéli betegekkel dolgoztak, az összhatás pedig egyszerre volt megható, ünnepélyes és felkavaró. Egyfelől fiatalságuk és erejük pompájában táncoló profikat nézünk, másfelől sokszor dezorientált, el-elfáradó idős és öregedő embereket, nőket és férfiakat, amint megpróbálnak részt venni a közös táncban, játékban. Elérzényekülünk a betegségnek való kiszolgáltatottságukon, és elcsodálkozunk a kalandban való részvételi szándékukon, életbátorságukon. Az előadást követő közönségbeszélgetésen felmerült az előadás etikai vonatkozása, hogy művészileg mennyire helyénvaló a kórnak kitett embereket színpadra állítani. Ina Broeckx táncos válaszként elmondta, hogy a temesvári idősek otthonából jött résztvevők örömmel és büszkeséggel zárták az estét, saját akaratuknak köszönhetően vettek részt, és emlékezetes élményként könyvelték el a fellépést.

A fesztivál markáns előadásai közt említhető továbbá az OMMA, amely Nagy József rendezésében nyolc afrikai táncos-előadó hullámzó, ciklikus mozgásával gondolkodik eredetről, hagyományról, univerzalitásról, de egy javarészt fehér nézőközönség előtt a másság, a törzsi lét és a testiség kérdéseit is felveti. Különlegesség volt Maguy Marin koreográfus rendezésében a Beckett-szövegekből inspirálódó May B című táncelőadás is, amelyet a társulat, cserélődő színészekkel, 1981 óta játszik. Személy szerint a színpadról áradó forgácsszagtól (?) és az előttem vonagló élőhalott szereplőktől kontextuálisan annyira rosszul lettem, hogy csak az előadás végére tudtam koncentrálni, így sajnos a történelmi jelentőségű táncelőadás katarzisa nálam elmaradt. Feltöltött viszont a román–magyar viszonyokról, a rendszert kijátszani próbáló határőrök minden-hájjal-megkentségéről és a menekültek kiszolgáltatottságáról gondolkodó Animal Crossing, amely a katonai laktanya udvarán játszódott, és súlyos témái ellenére a legtöbb nevetéssel jutalmazott előadások egyike lett. A formai bravúrokban bővelkedő, a misztérium- és  bohócjátékok elemeivel operáló Mister Buffo ugyancsak éles kritikát fogalmazott meg a színész rendszerbeli helyéről és felelősségéről. A látványszínházi, szabadtéri Moby Dick egy hatalmas hajóra álmodott, rockoperás hangulatú küzdelemtörténetben foglalta le a temesvári nézőket.

A TESZT az utóbbi évek kihívásainak tükrében most kezd újból életre kapni. Az off-programok tekintetében talán kreatívabbak is lehettek volna a szervezők, az előadásokat végignézve pedig joggal tehetjük fel magunkat a kérdést: változott-e valamit a színház, a színházról való gondolkodás szinte két év fesztiválnélküliség alatt? Igen is meg nem is. A passzív nézőszerep még sok esetben megkövetelt, de számos társulat kísérletezik egy másfajta, direktebb, élőbb viszony kialakításával is. A színházi metareflexió talán erősebb most, mint pár éve, és a színész mint szuverén alkotó szerepe is egyre tematizálódik. Technikai újításokat felvonultató produkciókban nem dúskálhattunk idén, de ez a régió sajátosságának is betudható: mintha az erősen digitalizálódó, virtuálisba költözött világ valahogy kint rekedt volna a fesztivál falain kívül. Összességében jólesett estéről estére színházba járni, bár éreztem magamon az enyhe berozsdásodást. Majd jövőre gördülékenyebb, éberebb lesz minden.