Balázs Etelka: Művészeti vezetőként az igazságot kell keresned

Beszélgetés Kolcsár Józseffel, a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum volt igazgatójával
A Játéktér 2022/4-es számából
Fotók: Volker Vornehm

2014 végén, amikor negyedik teljes évadodat kezdted a kézdivásárhelyi színház igazgatójaként, szintén készített veled egy interjút a Játéktér, így ez a mostani beszélgetés mondhatni keretbe helyezi a történeted. Akkor még befogadószínházként működött a kézdivásárhelyi Városi Színház, rengeteg tervetek volt – ez később sem volt másként, hiszen a színház az elmúlt tizenkét évben, vagyis a vezetőséged évei alatt látványos változásokon, fejlődésen ment keresztül, többek között nevet is váltott. Most elértünk egy fordulóponthoz – azért mondom többes számban, mert ez nekünk, kézdivásárhelyieknek is fordulópont, nem csak neked. 

Amikor elvállalja valaki a színházigazgatói állást, gondol-e arra, hogy milyen lesz, amikor lemond? Vagy hogy milyen életpályát fog befutni?

Egyáltalán nem gondol arra. Például amikor az ember épít egy hajót, annak a munkának van egy vége: ha kész a hajó, eladja, vagy kihajózik vele a tengerre – de ha az ember szellemi, alkotói munkát végez, nem gondol arra, hogy ez valamikor kész lesz. Olyan ez inkább, mint a Sagrada Familia, amelynek esetében egy idő után cél is lett, hogy sose legyen kész. Ilyen formában, amikor 2011 januárjában elvállaltam az igazgatást, csak az fordult meg a fejemben, hogy mi lesz, ha nem válunk be egymásnak. Illetve arra gondoltam, hogy mennyi kihívás elé állít majd a feladat, hogy komolyan fel kell kössék a gatyámat. Azon is morfondíroztam, hogy a kortárs színházi világhoz vajon tudok-e majd hozzászólni egy olyan kisvárosban, mint Kézdivásárhely. Mert hogy a város életéhez hozzá fogok adni, abban szinte biztos voltam, de hozzá tudok-e adni az erdélyi színjátszás életéhez, vagy a magyar színházi palettához valamit, az volt az igazán nagy kérdés.

Visszatekintve: hozzá tudtál adni ehhez a palettához?

Én csak a saját véleményem tudom elmondani, az igazságot a történészek fogják eldönteni, de úgy gondolom, hogy igen. Mint vezető és mint művész folyamatosan az igazságot kerestem a színházban. A színház igazságát, a szerep igazságát, a téma igazságát, a körülöttem lévő események igazságát, és ez jeligémmé is vált. Miközben tudom azt, hogy nincs teljes igazság, de törekedni kell rá. Fontos, hogy ne akarjunk többnek látszani, mint amik vagyunk, de kevesebbnek se, szorítsunk ki magunknak helyet azon a palettán, ahová illünk.

Mik voltak az elmúlt tizenkét év fő állomásai? Fel tudod sorolni őket?

Az egész nagyon éretlenül kezdődött. Nem volt vezetői tapasztalatom, de volt, amin már az első pillanattól kezdve változtattam. A színház műsorpolitikáján például. Az első célkitűzésem az volt, hogy minél több embert vonzzunk be a színházba, hogy minőséget képviseljen, amit létrehozunk, és ezzel minél több nézőt tartsunk meg. Ezért első körben mindenféle típusú előadással próbálkoztunk. 

Az elmúlt évek során dolgoztunk csak diákokkal például a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicallel, dolgoztunk úgy is, hogy diákok a színészekkel együtt játsztak, volt utcaszínházunk, szekérrel jártunk körbe, commedia dell’arte előadást játsztunk a téren. Volt olyan, hogy színészek diákokkal karöltve verseket mondtak patikában, üzletekben, turkálóban. Fekete Vince írásaiból hoztuk létre az Udvartéri székelyek című előadást, ami sajátos volt. Egy másik alkalommal Fekete Vince és Szilágyi Domokos verseit fűztük egybe, azokból készítettünk előadást – videofelvételét a Magyar Művészeti Akadémia megvásárolta, most már az ő tulajdonuk, és lehet is látni néha a tévében. De a stúdióelőadások is egyre nagyobb teret nyertek a színházban. Amikor A Grönholm-módszer című előadásunk 2019-ben Kisvárdán díjat nyert, azzal a szakma is elismerte, hogy igenis számításba kell venni az Udvartér Teátrumot, vagy hogy versenybe tudunk szállni – ez volt az első szakmai visszaigazolás számunkra. 

De a színház tízéves évfordulóját is ilyen fordulópontként éltem meg. 2009-ben a színház olyan volt, mint egy újszülött gyerek, aki aztán elkezdett játszani, és tízéves korára megkapta az első öltönyét. Időközben készített magának játékokat és házikót, ahol lakhat. Ha visszagondolok arra, mennyi minden történt az elmúlt tizenkét év alatt, nagyon jó érzés tölt el.

Többen vagyunk azok, akik a tanítványodként kezdtünk, vagy valamilyen módon kapcsolódtunk hozzád, és mind visszajöttünk a színiegyetem után Kézdivásárhelyre. Amikor felvételizni készültem a teatrológia szakra, kértem tőled egy előadásfelvételt, hogy kritikát tudjak írni róla, és te azt mondtad, hogy tessék, itt van, de ígérd meg, hogy majd írsz valamit a színházamról. Ez a mondat sokszor a fejemben járt az egyetemi éveim alatt, hogy nekem vissza kell jönnöm ide.

Hát igen, sok olyan embert szelíden „megzsaroltam”, akik jöttek hozzám, hogy készítsem fel őket valamire – az első mondataim közt általában ott volt, hogy de ezt majd Kézdinek ilyen Ludas Matyi módjára vissza kell fizetned. Nem nekem, hanem a színháznak, a városnak. Számomra ez, hogy a tanítványaimból lettek színházi emberek, akik vissza is jöttek hozzánk, éppen azt jelzi, hogy mennyire jól csináltunk bizonyos szegmenseket, mert természetesen nem mindent tudtam vagy tudtunk jól csinálni, biztos, hogy voltak hiányosságaim vagy mulasztásaim. De nagyon büszke vagyok arra, hogy művészi szempontból nagyon sok embernek egyfajta „apa” szerepet töltöttem be az életében. Csak egy apa tud átadni olyasmit a gyerekének, amitől az vissza akar térni, és azt akarja csinálni, amit ő, vagy abban a közegben akar létezni. 

Ebből kifolyólag nagyon sok fiatallal dolgozol. Milyen a munka kezdőkkel, tapasztalatlanokkal, frissen végzettekkel?

Bizonyos szempontból jobb, bizonyos szempontból nehezebb, mint tapasztalt alkotótársakkal. Olyan szempontból jobb, hogy nagyobb a bizalom, zökkenőmentesebb a munka, sokkal nyitottabbak. Ugyanakkor viszont nekem szükségem van arra, hogy visszakérdezzenek, hogy megkérdőjelezzem én is, hogy jó-e az, amit gondolok. Az az ideális felállás, ha minden korosztály képviselve van egy munkaközösségben, a tapasztalt és a fiatal ember egyaránt.

A már említett 2014-es interjúban felmerült egy költői kérdés benned: hogy egyáltalán kell-e egy kisvárosnak színház. Most hogyan válaszolnál erre?

Igen, kell! Kézdivásárhelyen a színház nagyban hozzájárult, hogy az emberek mentalitása változzon. Persze azoknak az embereknek a mentalitásához tett hozzá, akik nyitottak voltak erre a színházra. A színház egy sziget. Olyan pluszt tud adni az embereknek, amelyet sem a politikai, sem a gazdasági, sem a társadalmi helyzet nem tud megadni. Vagyis a színház nem tudja megemelni az emberek fizetését, viszont könnyebben elviselhetik segítségével a gondjaikat. Anyagilag nem, szellemileg viszont gazdagabbá válnak, illetve fel tudnak tenni olyan kérdéseket egy előadás nyomán, amikre sosem gondolnának, mert egyszerűen átsiklanának fölöttük. Az a jó előadás, amelyet nézve az az érzésem, hogy közöm van hozzá. 

Sokkal gazdagabb lett a város, amióta van az Udvartér Teátrum. Arról nem is beszélve, hogy hány ember fordult meg a színházban valamilyen okból kifolyólag, és itt nem csak a diákszínjátszókra gondolok, hanem üzletemberekre is, akik bekerültek a támogatóink közé, és egyszer csak büszkén fedezték fel, hogy az, amit támogattak, milyen izgalmas dolog. Nagyon sok ember, intézmény találkozott a színházzal – volt olyan cégvezető, akihez bementem támogatást kérni, és azt mondta, hogy rendben, az összes alkalmazottamnak veszek bérletet. Ily módon is találkozott a színház olyan emberekkel, akiknek addig semmi köze nem volt a művészetekhez. 

A színház változik, a környezetünk is változik. Azt kell felmérnünk, hogyan tud a színház ezzel a változással lépést tartani, úgy, hogy ne individuumként elrajtoljon, s mindenkit maga mögött hagyjon, hanem mint egy jó tyúkanyó, vigye magával a közönséget is ebben a változásban. Én ezt az előzékenyebb változást próbáltam képviselni, hogy együtt tudjunk felzárkózni és lépést tartani a világgal, amelyben élünk.

Ez az együttfejlődés mennyire tudott működni? Mert én azt olvastam vagy akár tapasztaltam, hogy nagyon sok néző lemorzsolódott.

Egy színházban a nézők lemorzsolódását egyáltalán nem tartom tragédiának. A színház mindenkit nem várhat meg. Csak azért, hogy megőrizze az összes nézőjét, nem nyomhat satuféket, mert akkor a többiek repülnek ki az ablakon. A másik dolog, ami ebben a morzsolódásban a smirglipapírt érdesebbé tette, az a Covid. Az emberek azóta nehezebben mozdulnak ki, de ez nem csak Kézdire jellemző. Vannak dolgok, amik rajtunk múlnak – de én sosem éreztem azt, hogy azért nem járnak színházba az emberek, mert a kínálatunk nem jó.

Honnan kapsz visszajelzést a munkádra mint igazgató, mint rendező vagy mint színész?

Visszajelzések mindenhonnan érkeznek, ha nyitott vagy, és én elég nyitott embernek tartom magam. Sok emberrel megállok beszélgetni, érdekel a nézők véleménye. Érdekel az értelmiségiek véleménye, de a műszakos kollégáé is, hogy hogyan élte meg a munkát. Ugyanakkor mindig enyém volt a döntés. Olyan utat akartam járni, amelyen a döntéseimet ne befolyásolja semmilyen személyeskedés, vélemény, hogy mindig az előadás és a színház javát tartsam szem előtt.

Közben meg nem mindig tudtam elválasztani az igazgatói mivoltomat a rendezői vagy színészi énemtől.

A magánéletedet el tudtad?

Igen, bár keletkeztek kisebb „sebeim” a tizenkét év alatt. Pl. valakivel nagyon jó barátságban voltam, és a munka ezt kikezdte. Azt mondta egyszer Nemes Levente, hogy igazgatónak lenni a legmagányosabb dolgok egyike. Ezt egy idő után én is megtapasztaltam, bár azért mindig is családias hangulat uralkodott az Udvartér Teátrumban, és most is az uralkodik. Mivel nem vagyunk sokan, ezért mindenki mindenkiről mindent tud, ezért is vagyunk jóban. De mint egy családban, ott is vannak néha súrlódások, és ez is teljesen normális. 

Ki tanított meg téged igazgatónak lenni?

A színház. Mindig is voltak segítő szándékú emberek, akiknek adtam a véleményére, akikhez futottam, hogy ebben és ebben a helyzetben mit kéne vajon tenni. Amikor gazdasági problémáink voltak, olyan emberhez fordultam, aki gazdasági ügyekben volt járatos; ha művészi gondjaink voltak, azokat kérdeztem, akiknek számított a művészi véleménye; ha a színház közösségen belül volt probléma, akkor a bölcs embereket kerestem, itt gondolok könyvekre is; volt olyan probléma, amihez elolvastam egy pszichológiai könyv egy fejezetét, és úgy oldottam meg, vagy egy jó film vagy akár színházi előadás is oldott meg problémákat Kézdin. Szabó Rita irodai kollégám nevét mindenképp szeretném megemlíteni, ő volt a legjobb munkatársam és segítőm az egész igazgatás alatt.

Amikor az Udvartér Teátrumról beszélsz, tényleg mintha a családodról beszélnél, valósággal csillog a szemed. Hogyan lehet otthagyni egy ilyen közösséget, milyen érzések vannak benned?

Nehezen. Mert ha valamit az ember nagyon szeret, akkor nehezen tud meghozni egy ilyen döntést. Mert nem beteg vagyok, nem húztam ki a gyufát, vagyis nem vesztem össze senkivel, tehát nem volt kötelező felmondanom. A döntésemnek három fő szegmense van. 

Az egyik az, hogy egy ideje nem sikerül a színházat egy újabb szintre emelnem – de erről nem feltétlenül érzem azt, hogy az én hibám. Innentől kezdve pedig már nem kihívás számomra a vezetés, vagyis én nem szeretnék csak azért vezetni egy színházat, hogy egyik napról a másikra  túléljünk, és nem azért, hogy lépjünk előre. Mert akkor Don Quijote-módra szélmalomharcot vívok a kézdi színházzal, eldob, feltápászkodom, és megint nekimegyek, miközben már látom, hogy szélmalom, már nem hiszem azt, hogy a sárkány.

Másrészről a családomnak most nagyobb szüksége van rám, mivel a gyerekeim már akkorák, hogy millió program kezd beépülni a mindennapjainkba, amire egy szülő nem elég úgy, hogy a feleségem is dolgozik. A családi tényező mindenképpen sokat nyomott a latban.

Nem mellesleg szeretnék ismét több időt magamra mint színészre fordítani, és ezt nem tudom megtenni, hogyha még maradok. Nem tudom teljes bedobással végezni ezt is, meg azt is. 

Mint színésznek mik a céljaid?

Szeretnék a színházban nagyobb feladatokat kapni és vállalni. Illetve egyénileg is vannak színházi terveim, de így konkrétan nem akarok kimondani egyet sem, mert félek, hogy az olyan lenne, mint egy-egy ígéret. Versekkel is szeretnék foglalkozni, szövegeim is vannak, amikben gondolkodom, az énekléstől sem riadnék meg, a stand up-tól sem. Diákokkal is foglalkozom még. Egy biztos, hogy nagyon sok út áll még előttem, és próbálom meghallani a sugallatot, hogy mi felé kell nekem menni: ezt a fajta művészi szabadságot ismét akarom élvezni. Aztán hogy mi lesz, azt nem tudom. De akkor sem tudtam, amikor igazgató lettem, még azelőtt lévő nap sem tudtam, és azt sem, hogy tizenkét év után eljövök. És most is csak azt tudom, hogy mi felé törekszem: hogy a saját énemet, a világomat, a tudásomat minél jobban ki tudjam aknázni, s megmutatni, amikor ezt meg kell mutatni.

Kinek vagy hálás?

Biztosan olvastad a bejegyzésem a Facebookon: abban mindenkinek köszönetet mondtam, akivel a kézdi színház összehozott ezekben az években. Ezúttal viszont a feleségem emelném ki, mert ő végig mellettem állt ebben az időszakban, és nagyon hálás vagyok neki. Hálás vagyok a sorsnak is, hogy kaptam egy ilyen ajándékot az élettől, hogy egy igazán nemes célért harcolhattam. Arra ösztönzött a pozíció, amit elfoglaltam, hogy arról győzzek meg embereket: érdemes a színházban hinni – s ezáltal mindig magamat is megerősítettem a tekintetben, hogy amit csinálok, abban hiszek is. És hálás vagyok, még egyszer, mindazoknak, akikkel az Udvartér Teátrum által kapcsolatba kerültem, hiszen szakmailag sokat tanultam ott arról, hogyan kell egy színházat vezetni, még akkor is, ha nem csináltam én ezt mindig jól.  

Milyen embernek szeretnéd továbbadni a színházat?

Jólesne, ha azt az utat követné a színház, amin az elmúlt tizenkét év alatt én is jártam. Vagyis jó lenne, ha volna egy társulata a színháznak, és jó lenne, ha továbbra is színészközpontú színházat művelne. Mert ugye ez kis színház, technikailag nem nagy adottságokkal rendelkező színpaddal, nem nagy anyagi kerettel, kis létszámmal – és megtaláltuk az elmúlt évek alatt, hogy itt színészközpontú előadások kell hogy szülessenek, ahol nem a látvány a fontos, hanem a színész. 

Jössz még vissza hozzánk?

Ha hívnak. Igen, látom lehetőségét annak, hogy szívesen visszamegyek színésznek vagy rendezőnek, ha lesz rá igény. Számomra ez a történet nagyon jó volt, és meg merem kockáztatni, hogy én is jó választás voltam abban az időben Kézdinek. Na, de ezt is, remélem, a történelem fogja igazolni.