Lőrincz Ildikó:  Véletlenek füzére

Lőrincz Ildikó: Véletlenek füzére

Interjú Carmencita Brojboiu színpadi látványtervezővel

Fotók: Szebeni-Szabó Róbert

A budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet 2013. március 20. és 2013. május 30. között adott helyet a Rajzok – gondolatok – álmok – Cita című kiállításnak. A kiállítás, amelyet Visky András nyitott meg, az ismert díszlet- és jelmeztervező munkáit mutatta be. Carmencita Brojboiu szakmai tevékenységének ilyenfajta áttekintése azért is érdekes, mert a Kolozsvári Állami Magyar Színház több mint harminc előadásához tervezett díszletet és jelmezt.

A budapesti kiállítás kurátora, Szebeni Zsuzsa azt mondta, hogy művészi munkásságod rövid bemutatásához olyan hatalmas anyagból kellett választania, hogy az öt nagy kiállításra is elég lett volna. Melyek voltak a válogatás szempontjai?

Carmencita Brojboiu: A rendelkezésünkre álló sokféle rajzváltozat közül azok mellett döntöttünk, amelyekkel a lehető legtöbbet fedhettünk le bábszínházi, színházi, balettelőadásokhoz készült és egyéb munkáimból. Azt akartam, hogy a kiállítás látogatói megértsék, mit jelent a díszlet- és jelmeztervezői hivatás. Ezért részletes vázlatokat, technikai vázlatokat, díszletvázlatokat és -terveket állítottunk ki. Úgy gondolom, nagyon fontos ma mindannyiunk – színházi emberek és nézők – számára, hogy alapvető fogalmunk legyen arról, milyen munka van egy-egy előadás hátterében. Az összes többi elem mellett a díszlet- és jelmeztervezésnek eléggé jelentős a szerepe. A megmutatkozó színpadi látvány mögött nagyon összetett munka áll. Éppen ezért olyan rajzokat választottam a kiállításhoz, amelyek érdekelhetik a díszlet- és jelmeztervező munkájára kíváncsi látogatókat.

Elégedett vagy azzal, ahogyan a munkáidat fogadták, ennek a kiállításnak a visszhangjával?

C. B.: Igen. Nagy öröm és megtiszteltetés, ugyanakkor meglepetés is volt, hogy a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum – kurátora, Szebeni Zsuzsa révén – előállt ezzel a javaslattal. Nagyon sokat dolgoztam az évek során, de soha nem tűztem ki célul magam elé, hogy kiállítsam a munkáimat. Nagy szeretettel gondolták ki ezt a kiállítást, és a munkáim nagyon jól beleillettek abba a térbe. Az volt az érzésem, hogy nem vagyok idegen attól a helytől, az emberek pedig barátságosak és befogadóak voltak. Már a kiállítás bejelentésekor voltak visszhangok, ezért köszönetet mondok a Kolozsvári Állami Magyar Színház marketing osztályának, hogy népszerűsítették az eseményt a sajtóban. Olyan emberek hívtak fel telefonon vagy küldtek e-mailt, akikkel régóta nem beszéltem, vagy akiket nem is ismerek személyesen. Sokan jöttek el a megnyitóra, sokakkal beszélgettem azt követően, és több felkérést kaptam utólag e-mailben budapesti színházi emberektől, hogy működjünk együtt a jövőben. Azt hiszem, célba ért a Zsuzsa és általam kigondolt terv.

Ehhez a kiállításhoz kapcsolódóan idén, május 30-án Budapesten még volt egy esemény…

C. B.: Igen, volt egy közönségtalálkozó, amelyre főként színházi emberek, muzeológusok, kurátorok és egyetemisták jöttek el. Olyan találkozó volt, amelynek keretében kérdéseket tettek fel művészi pályafutásom során szerzett tapasztalataimmal, fontosabb rendezőkkel való együttműködésemmel, egy díszlet- vagy egy jelmezterv kigondolási és megalkotás módozataival kapcsolatban. Nem utolsó sorban a Kolozsvári Állami Magyar Színház Magyarországon is bemutatott néhány fontosabb előadásának (Ványa bácsi, Suttogások és sikolyok, Hedda Gabler – r.: Andrei Şerban, Jacques vagy a behódolás, Leonce és Léna, Leonida Gem Session – r.: Tompa Gábor) színházi „laboratóriumába” kívántak bepillantást nyerni.

Menjünk vissza kicsit a múltba… Tettél egy kis kitérőt a természettudományok felé: a jászvárosi egyetemen geológiát és geofizikát hallgattál. Milyen fajta érdeklődés vezetett ide?

C. B.: Ez egy személyesebb történet. Nyolc évig jártam a konstancai képzőművészeti iskolába. Kiskoromban színházról és díszlettervezésről álmodoztam, de abban az időben nagyon nehéz volt a felvételi vizsga ezekre a szakokra, díszlettervezés szakon csak három hely volt… Nagy, kamaszos elvárásokkal néztem a díszlettervezői felvételi elé, végül megharagudtam magamra, teljesen megváltoztattam az irányt, és a művészettel teljesen ellentétes területre mentem, egy nehéz, de érdekes szakra: geológiára. Az egyetemi évek alatt használtam a kézügyességemet, sok képet és plakátot készítettem. Múlt ősszel, amikor a jászvárosi operánál dolgoztam, egyik vasárnap elmentem, hogy újból megnézzem a geológia tanszéket, és hihetetlenül meglepődtem, amikor húsz év után felfedeztem az egyetem falán a képeimet, a saját aláírásommal. Tehát a geológiai és geofizikai tanulmányoknak ez az időszaka egyfajta vezeklés volt, amit magamra kiszabtam, ám a kötelező három gyakorlóév után véglegesen lezártam ezt a fejezetet. Ennek ellenére kitartó diák voltam, mert nagyon igényes vagyok magammal szemben: bármit csinálok, szeretem a legkomolyabban és legjobban végezni azt.

1989 előtt grafikusként alkottál és kiállítottad munkáidat. Képzőművészként melyik volt a kedvenc technikád?

C. B.: Az egyetemi éveim alatt, majd utána is számos csoportos kiállításon vettem részt. Kiemelném a bukaresti Dalles csarnok (Sala Dalles) kiváló és nagy hírnévnek örvendő csoportos kiállításait. Grafikai seregszemlékre is küldtem be a munkáimból, kisgrafikai alkotásaimat pedig nemzetközi kiállításokra juttattam el. Ezekből a munkákból néhány olyan gyűjteménybe is bekerült, mint például a Gutenberg Múzeumé. Ugyanakkor munkát kért tőlem Mario De Filippis Arezzoból, aki abban az időben az egyik legnagyobb ex libris gyűjtő volt. Mindmáig hűséges maradtam a vegyes technikához. Grafikában nagyon könnyedén ki tudom fejezni magam. Tust, ceruzákat, akvarellt és kollázst használok. Budapesten kiállították jelmezterveimhez készült rajzaim egy részét is. Ezek mindenikét jól kigondolom, és külön-külön kidolgozom, így grafikai szempontból is önálló munkákként állják meg a helyüket, akár tussal, akár színes ceruzával, akár kollázsban alkotom meg.

A jelmezek és a díszletek rajzainak elkészítésén kívül mostanában marad-e időd más grafikai munkákra is?

C. B.: Igen, marad. Általában ha leülhetek egy papírral és egy ceruzával a kezemben, az megnyugtat, így tudok gondolkodni és lazítani.

Volt egy sor nagy irányváltás a szakmai pályafutásod alatt – tudnál erről mesélni? Hogyan váltott át a grafikusi karriered díszlettervezőibe?

C. B.: Amikor leszámoltam a geológiával, muzeológusként helyezkedtem el a Tulceai Művészeti Múzeumnál, melynek nagyon értékes a gyűjteménye. Abban az időben minden évben szerveztek itt egy metszettárlatot. A tárlatok munkái a múzeum gyűjteményébe kerültek. Jelentős grafikusokat ismerhettem meg ott, többek között Marcel Chirnoagăt, aki néhány éve távozott közülünk. Ő színpadképet is tervezett. Barátok maradtunk, majd sok év múlva közösen csináltunk díszleteket. A tulceai muzeológusi időszakom után átköltöztem Konstancára, és időközben anya lettem. Ott alkalmaztak rajztanárnak. Első dolgom az volt, hogy ismét felfedezzem a konstancai Bábszínházat, és elvigyem a diákjaimat a bábelőadásokra. Ott láttuk A hárskirályfit (Făt frumos din lacrimă) Mona Chirilă rendezésében. Történetesen éppen abban az időben a bábszínház versenyvizsgát hirdetett díszlettervezői állásra. Nagyon nehéz vizsga volt, 1990-et írtunk, amikor megpróbálták leépíteni a bürokráciát, változtatni akartak a mentalitáson. Hosszas gyakorlati és elméleti próbákon kellett átmenni. Szerencsém volt, felvettek, és így megadatott az esélyem, hogy díszlettervezőként dolgozzak a bábszínházban. Mona Chirilă azonnal megkeresett, és azt mondta: szeretné, ha együtt dolgoznánk. Az első beszélgetéseinktől kezdve éreztem, hogy ajtó nyílt egy olyan világ felé, amelybe már régóta vágytam, egy világba, amelyben a grafikai munkáim is otthonra lelhettek. A tanulás és a felfedezés ideje volt a konstancai Bábszínháznál eltöltött idő, amikor is együtt dolgozhattam Mona Chirilăvel és annak a színháznak a csapatával, melyet abban az időben az egyik legjobbnak tartottak Európában (Silviu Purcărete is ott dolgozott). Gyakorlatilag ott jöttem rá, mit jelent a színház, és mit jelent együtt dolgozni rendkívül tehetséges emberekkel, akik teljesen a munkájuknak szentelték magukat. Nagyon szép időszak volt, kiváló előadásokat csináltunk Monával.

Akkoriban érkezett Konstancára egy színházi szakemberekből álló csapat Nagy-Britanniából az UNITER és a British Council csereprogramjával. Színházigazgatókkal tárgyaltak és előadásokat néztek meg, hogy egy csapatot válogassanak a brit-román együttműködésben megvalósuló tervükhöz. Szükségük volt egy díszlettervezőre is. Megnézték Konstancán a színház előadásait, és a véletlennek köszönhető, hogy utolsó nap, amikor a hidegben már nem volt mit tenniük, betértek a Bábszínházba is, ahol A kecske és a három gidó című előadást nézték meg. Egy hét múlva elküldték a listát, hogy kiket válogattak be alkotói csapatukba, és az én nevem is szerepelt rajta díszlettervezőként. Így kezdődött el a sok utazással és felfedezéssel teli, öt éves, nagy-britanniai alkotói korszakom. A dolgok tehát valamiképpen összekapcsolódnak, talán éppen a legjobbkor nézték meg a munkámat…

Milyen más munkáid voltak még Konstancán?

C. B.: Működött itt még az Oleg Danovski Színház híres balett-társulata, kiváló csapattal. Ez volt akkoriban az egyetlen balett- és kortárs tánc társulat. Meghívtak ide, hogy készítsem el néhány előadás díszletét, így volt lehetőségem együtt dolgozni például Gigi Căciuleanuval.

Aztán Mona egyszercsak elhagyta Konstancát, Kolozsváron telepedett le, és engem is hívott, hogy dolgozzunk együtt az Állami Magyar Színháznál (Gogol: Háztűznéző, 2000).

És ismét egy új időszak következett…

C. B.: Körülbelül évi egy közreműködésünk volt a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal. Monának állandó csapata volt: T. Th. Ciupe készítette a díszleteket, én a jelmezeket, Corina Sârbu szerezte a zenét. Abban az időszakban szabadfoglalkozású művész voltam, több színháznak dolgoztam, Görögországban és Nagy-Britanniában is. Görögországban Yannis Margaritis-szal kezdődött el egy nagyon szép együttműködésünk. Együtt hoztuk létre A trójai nőket, amellyel eljutottunk Lengyelországba, a zakopanei Witkiewicz Színházba. Azért említem ezt meg, mert Witkiewicz-hez is egy külön történetem fűződik. Érdekes, ahogy a dolgok egymáshoz kapcsolódnak ebben a kaotikus folyamatban, van néhány számomra sokat jelentő és különös kapcsolódási pont…

Yanis Margaritis-szal a továbbiakban együttműködtem az Élektra című előadás létrehozásában, amelyet a Kulturális Olimpián mutattunk be. Az Élektra több szempontból is nagyon fontos projekt volt, ugyanakkor számomra igencsak kiváló tapasztalatot jelentett. Román-hellén csapattal hoztuk létre, Elektra szerepében Maia Morgenstern lépett fel, Oresztészt Bogdán Zsolt alakította. Magam pedig az előadás díszlet- és jelmeztervezője voltam. Az előadás zenéjét Arild Andersen szerezte. A hellén csapatban is a legkiválóbb színészek vettek részt. A főpróbákat és az előadás bemutatóját az athéni Akropolisz lábánál fekvő ókori Herodes Atticus Színházban tartottuk. Egy olyan helyen, ahol érzed, hogy az istenek jelen vannak… Az előadást közel tizenkétezren láthatták. És miközben mi Athénban dolgoztunk, Andrei Şerban Thesszalonikiben Az őrjöngő Héraklészt, Peter Stein pedig Epidauruszban a Penthesileát vitte színre. Még most, ennyi idő eltelte után is fellelkesedem, amikor visszaemlékezem, és végiggondolom a kapcsolatok ilyenszerű láncát. Akkor is örültem mindennek, ami körülvett és ami körülöttünk történt, viszont a munka lázában csak az általunk létrehozandó előadásra gondoltam. Ott, akkor Görögországban nagyon sok jelentős rendező megnézte az általunk létrehozott előadást, és még sok más felkérést kaptam.

Hogyan kezdődött az együttműködésed Tompa Gáborral?

C. B.: Fesztiválra jöttem Kolozsvárra, és itt találkoztam Bogdán Zsolttal, akivel megittunk egy teát. Miközben vele beszélgettem, valaki felhívott: Tompa Gábor volt, és felajánlotta, hogy dolgozzak együtt vele Szebenben Witkiewicz Svábbogarak című előadásában. Éppen akkor jöttem vissza Zakopanéból, és nagyon élő volt bennem az a benyomás, amit Witkiewicz eleven emléke keltett (még az épületeken is az ő művészetét megörökítő nagy falfestmények voltak). Lehetséges, hogy ezeknek az összekapcsolódásoknak csak így utólag tulajdonítok jelentőséget, és pusztán véletlen egybeesésekről van szó…

2006-tól alkalmazottja vagy a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, mellyel korábban is együttműködtél. Hogyan lettél e társulat tagja?

C. B.: Az együttműködés a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal 1999-ben kezdődött, amikor idejöttem Mona Chirilăvel dolgozni. A Svábbogarak után Tompa Gábor hívott, hogy csináljam meg Kolozsváron a Jacques vagy a behódolás jelmezeit. Ezt követően lettem tagja a magyar színház társulatának. Díszlet- és jelmeztervezőként számomra ez egy rendkívüli hely. Az a típusú színház, amelyben meg tudok nyilvánulni, olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel nagyon jól kommunikálunk. Igazi színházi laboratórium van itt, ahol lankadatlan ritmusban dolgoznak. Lehet, hogy ez az én zarándoksorsom… ott találtam meg a helyem, ahol az embereknek, akikkel a legjobban megértem magam, más az anyanyelvük, mint nekem.

Emlékszem a Tompa Gábor rendezte Jacques vagy a behódolás jelmezeire. Úgy vélem, hogy a karakterek kifejezésére ezek voltak az általd létrehozott jelmezek közül a legihletettebbek. Te melyik alkotásaidat tartod a legjelentősebbeknek?

C. B.: Nagyon örülök, hogy említed ezt az előadást, mert Jacques vagy a behódolásban a Tompa Gáborral való együttműködés szabad utat engedett a képzeletnek, és lehetőségem adódott arra, hogy kifejezésre juttassam mindazt, amit akkoriban elképzeltem. Minden előadás, amiben benne voltam, tartalmaz valamit belőlem, és nem részesíthetem egyiküket előnyben, a másikat meg nem. Ám valóban létezik néhány, amelyikben ihletettebb voltam. Ez függ a körülményektől, az előadás egészétől, a rendezővel és a csapattal való együttműködésemtől. Másrészt az egész folyamat fontos: a darab elolvasásától a bemutatóig. Figyelembe véve mindezt, azon előadások közül, amelyekre szívesen visszaemlékezek és amelyekbe úgy érzem, a legtöbbet adtam magamból, először is Mona Chirilă előadásait említeném. Aztán a Tompa Gáborral való munkát, amelynek hangulata teljesen eltérő attól, ahogyan másokkal dolgoztam. Andrei Şerban próbafolyamatainak és a csapat beszélgetéseinek minden pillanata annyira élő, no meg az eredmény öröme… Şerbannal való találkozásom kiváltságos pillanat, mely egész művészi pályafutásomat meghatározta. Megemlíteném továbbá azt a két előadást, amelyet Angliában Philip Osmenttel hoztunk létre, valamint azokat, amelyeket Yannis Margaritisszal Görögországban. Alexandru Colpacci-csal egyetlen alkalmam adódott együttműködni tavaly Temesváron, és egyedinek tartom azt az univerzumot, amit ez a jelentős rendező nyitott meg számomra. Következésképpen számomra az alkotó folyamat a fontos, és nem annyira az, hogy például díjazzák-e majd az előadást. Természetesen elégedett és boldog vagyok, ha az én munkámat vagy az alkotótársaimét megjutalmazzák, de nem ez a legfontosabb dolog. Például nagy örömben volt részem egy éve, amikor éppen a műhelyek közötti napi utamat róttam, és beléptem a varrodába. Kollégáim vidáman fogadtak: „Tudod, Cita, mi történt tegnap? Az utcáról bejött egy hölgy és megkérdezte, hogy itt van a Magyar Színház varrodája?” Amikor igennel válaszoltak neki, a hölgy azt mondta: „Gratulálok önöknek, nagy örömet jelent nekem, hogy alkalmam van megköszönni azt a kiváló munkát, amit a Leonce és Léna című előadásba fektettek.”

Nemrég azt nyilatkoztad „Művészeti világom az alkotásaimban, a munkámban tükröződik. Álmokról, képzeletről, szabadságról, érzékenységről, örömről és sok-sok munkáról van szó.” E művészi világ alakulására a képzőművészet területéről kik hatottak?

C. B.: Azt hiszem, a hatások nagyon messziről jöhettek. Emlékszem, amikor még a művészeti líceum ötödik osztályába jártam, az első album, amit édesapámtól kaptam, egy Chagall volt. Nagyon sok időt töltöttem Marc Chagall képeit szemlélve: olyan volt, mint egy film, beléptem a festményeibe, és a képek gyakorlatilag életre keltek, éreztem az illatokat, éreztem az esőt, a színes felhőket. Nagyon sokáig Chagall művészetén keresztül láttam a világot. Persze, az iskolában még nagyon sokat tanultam. Egy időben az is felmerült, hogy művészettörténetet végezzek vagy díszlet- és jelmeztervező szakot – ezek voltak az általam előnyben részesített opciók.

Mindig rajzoltam. Emlékszem, hogy meghegyeztem az ecsetem végét, azt tusba mártottam, és így készítettem rajzokat. Volt egy füzetem, amibe az órák alatt és szünetben is rajzoltam. Azt hiszem, hatodikban történt, hogy a festőállvány mellett felejtettem a füzetem, és egy tanárnőm szünetben belenézett. Nem mondott semmit. Valami nagyon intim dolog volt ez a füzet számomra, különféle kaligrammokat készítettem, megrajzoltam és beleírtam mindent, ami eszembe jutott. Másnap két könyvvel jött a tanárnő, elnézést kért, hogy belenézett  füzetembe, és azt mondta, ehhez a művészi szférához az irodalomból két szerző illik: Kafka és Max Blecher. Abban a korban számomra még nagyon különös olvasmányok voltak ezek, igen erős hatást tettek rám. Aztán felfedeztem a szürrealizmust, Dalit és másokat. Victor Braunert. Hosszú éveken át a szürrealizmus hatása alatt voltam. Majd ezután fedeztem fel a kora reneszánsz névtelen alkotóit, akiket csodáltam.

A művészi hatásokkal kapcsolatban még megemlítenék egy találkozást: kilencedikes diák voltam, és eljárogattam egy díszlet-jelmeztervező házaspárhoz, Eugenia Tărăşescu Jianu és Şerban Jianu lakására. Ők a konstancai színházban dolgoztak, a feleség a prózai színházban, a férj az operában. Velük jelmezeket rajzolhattam, segédkezhettem a díszletek készítésében, akár egyfajta középiskolai gyakorlaton. Heti egy-két alkalommal kerestem fel őket, magammal vittem a rajzaimat, amelyeket megbeszéltünk. Egy alkalommal, amint a hónom alatt a rajzfüzetemmel megérkeztem, a konyhájukban rajtuk kívül még volt valaki, egy magas és sovány, hosszú fekete hajú, bajszos fiatal férfi. Zavarba jöttem, mert meg voltam szokva, hogy csak velük találkozom. Egy fiatal rendező volt, aki a konstancai színházban éppen az első előadásán dolgozott. Bemutatták: ő volt Silviu Purcărete. Elmondta, hogy ő is művészeti líceumot végzett, és nagyon kíváncsi volt a rajzaimra. Mondott néhány észrevételt, és látva, hogy érdekel a színpadi látványvilág, meghívott az általa rendezett előadás próbáira. Ekkor, 15-16 évesen vehettem részt először színházi előadás, Plautus A hetvenkedő katona próbáin.

Igencsak sok minden történt akkoriban Konstancán…

C. B.: Sokak számára volt Konstanca a kiindulási pont… most hanyatlóban van… Csodálatos volt, amit Purcărete előadásának próbáin tapasztaltam, valami egészen más, mint amit addig láthattam Konstancán (minden színházi és opera előadást megnéztem). Annyira szép volt, annyira új, és annyira elbűvölően élő, hogy valahol nagyon mélyen elhelyeződött bennem. Ezek voltak az első iskolán kívüli tényezők, amik hatottak rám. Különben kiváló líceumba jártam, és nagyon jó periódust fogtam ki ott. Amikor befejeztem itt a grafika- és díszlettervező szakot, a diplomamunkám Brecht A szecsuáni jóembere volt, melyhez díszletterveket és makettet, jelmezterveket, két plakáttervet, műsorfüzetet kellett készítenem az írott dolgozat mellett… Nagyon jó pedagógus-tanáraim voltak, megáldva az adás és megosztás képességével.

Még mi tud hatni rád egy színpadkép megtervezésekor?

Amikor elkezdek dolgozni egy új projekten, nagyon sokat dokumentálódom. Kikeresek mindent, amit az adott témáról írtak, hogy lássam, milyen megoldásokat találtak mások. Minden ihletett ötlet mögött tüzetes dokumentálódás van.

Örülnék, ha többet láthatnék abból, ami jelenleg a művészetben történik. Amikor turnézni megyünk, szabadidőmben kortárs művészeti múzeumokba, kiállításokra rohanok. Úgy gondolom, hogy a vizuális művészetek jelenleg is nagyon fontosak a modern kultúrában, a színpadi látványtervezés pedig szerves része a vizuális művészeteknek. Fontosnak tartom, hogy lássam, ami a világban történik. Amikor dolgoztam a Bakkhánsnőkön, amely a Patras – Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében jött létre, alkalmam volt megnézni a híres vilniuszi rendező, Oskaras Koršunovas kiváló Oidipusz királyát. Mindaddig csak hallottam a volt szovjet és a balti államok új színházi iskolájáról, láttam néhány fényképet, de nem láttam egy előadást sem élőben. Amit szeretnék: minél többet látni – és akkor beszélhetünk hatásokról.

Provokációnak vagy inkább visszafogó tényezőnek tartod a színpadi látványvilág megalkotása szempontjából a korhűség elvárását? Van valamely korszak, amelyhez különösebben vonzódsz?

C. B.: Nagyon nehéz úgy teljesíteni ezt az elvárást, hogy az eredmény ne látszódjon mesterkéltnek, hogy ne tűnjön hamisnak, hanem valóssá váljék. A színpadi látvány nem egy korszakot reprodukál, nem a viaszszobrok múzeumában vagyunk, hogy egy tárgyat élettelenül reprodukáljunk. Én inkább arra törekszem, hogy ha nem is hiperrealista (sok esetben szürrealistává váló) megjelenítést, de legalább valami egyszerűségre törekvő formát hozzak létre, talán éppen egy színben összegezve a lényeget. Nem részesítek előnyben egyetlen korszakot sem, minden periódus ihletet adhat. Valamely korszak bármely tárgya felhasználható napjainkban, és mindig más és más jelentéssel telítődik. Például a Suttogások és sikolyok próbafolyamata alatt induláskor az adott korszak nagyon sok tárgyát beemeltük egy majdhogynem hiperrealista térbe, azonban abban a pillanatban, amikor a piros szoba ötletéhez jutottunk, minden tárgy elveszítette a funkcióját, és nagyon sokukról lemondtunk, csak életbevágóan fontosakat tartva meg. Vagy amikor a Tompa Gáborral Újvidéken dolgoztam a Médeia-körök című előadáson, volt egy kezdeti ötlet, elkészítettem ehhez a makettet, a díszlet- és a jelmezterveket, a tárgyakat: fémmel körülvett tér sok-sok tárggyal, televíziókkal, egy fullasztó és megfullasztott tér. Az egy hétnyi újvidéki olvasópróba után Gábor azt mondta, szükségét érzi lemondani a szövegről, és csak néhány hangutánzó szót tart meg. Miután néhány napig tárgyaltunk, teljesen lemondtunk a díszletről. Maradt néhány krétával megrajzolt koncentrikus kör, és építettünk köré egy kis amfiteátumot. Tehát a dolgok változhatnak. Úgy vélem, a díszlet- és jelmeztervező hivatáshoz, szakmához vagy mesterséghez szükség van a lemondás vállalásával járó nyitottságra. Amikor lemondasz valamiről, akkor azt abban a tudatban kell tedd, hogy az előadás javára válik.

Tudom, hogy minden jelmezhez anyagmintával megtűzdelt, részletesen kidolgozott tervrajzod készül, melyekből Budapesten elég sok ki volt állítva. Miképpen őrzöd meg ezeket az alkotásokat? Vajon ezek önmagukban műalkotásoknak tekinthetőek vagy az alkotófolyamatnak csupán bizonyos stációi?

C. B.: Amikor látványtervezésbe fogok, minden vázlat, amit megrajzolok, az én elmémben önmagában kiállítható munkaként jön létre. Nagyon sokat várok el magamtól, arra törekszem, hogy minden vázlatom a lehető legvilágosabban közvetítse a maga üzenetét. A kolozsvári magyar színháznál ezeknek a vázlatoknak mindenikét megőrzik, ami természetes, csakhogy nem mindenütt van így. Megtörtént, hogy a tőlem bekért teljes előkészítő anyagot elpusztították. Azt gondolom, szükség van arra, hogy ezt a munkát megőrizzük, archiváljuk, hogy az előadások létrehozásához szükséges közös munka megérthető legyen, és hogy utólag is dokumentálódhassanak a színházkutatók.

Előfordult valaha, hogy munkát visszautasíts, mert nem érdekelt a téma?

C. B.: Nagyon ritkán. Lehetséges, hogy nem is annyira a téma a döntő, hanem aki felveti. Úgy vélem, minden provokáció felfedezést tartogat. Még diákoknak is segítettem (államvizsga munkákon), akkor is, ha közben elismert rendezőkkel dolgoztam éppen. Nem vagyok ilyen szempontból nagyzoló.

Színpadi munkáid melyike jelentette a legnagyobb kihívást?

C. B.: Több kihívás is volt. Ismét a bábszínházat kell említenem, ahol a látványtervező valamiféle demiurgosz, ő alkotja meg a teret és a szereplőket is.

A nézők olykor meglepő részleteket fedezhetnek fel egy-egy előadás megtekintésekor. Előadásaiddal kapcsolatban emlékszel ilyenszerű visszhangra a nézők részéről? Mely általad létrehozott látványelemnek volt a legnagyobb hatása, amit el is meséltek neked?

C. B.: Volt ilyenben részem, és ez nem csak akkor juthat el hozzám, ha elmesélik, hanem láthattam előadás közben a reakciókat. Nagyon szeretem végigülni a próbákat, megnézem a bemutatókat, meg az előadásokat is újra meg újra a fesztiválokon, ahol figyelem a nézőket. És ezzel kapcsolatban elmesélném az első angliai előadásommal kapcsolatos élményemet. A Bristol Old Vic Színházban Philip Osment rendezővel dolgoztam. Volt egy díszletelem, amelyhez ragaszkodtam, mert a tengerparton zajló gyerekkoromra emlékeztetett, ahol minden tavasszal sárkányokat röptettünk. Az az ötletem támadt, hogy valamiképpen kilépjek az olasz színpad konvenciójából. A díszlet eléggé minimalista volt, szuggesztív-szimbolista. Az előadás egy pillanatában a fehérrel fedett színpad mélyéről előtűnt egy hatalmas kék sárkány, átment a színpad és a nézőtér fölött, és eltűnt a nézők mögött. Az volt az ötletem, hogy valamiképpen megtörjem a színpadot és a nézőket elválasztó határt… Gyermeki volt és poétikus. Miután kigondoltam ezt a sárkányos történetet, megérkeztem Bristolba, ahol éppen nemzetközi szárnyas sárkány fesztivál volt… Nagyon szép egybeesés volt. Azonban a produkció díszletmenedzsere „nagyon elfoglalt” volt, nem vette komolyan a sárkányos ötletem. Amikor elérkeztünk a főpróbához, a sárkány akadozva, nehézkesen haladt. Rögtön produkciós gyűlésre került sor, ahol a rendező elmondta, rizikós úgy bemutatnunk az előadást, hogy nem működik a rendszer, és inkább le kell mondanunk a sárkányról – apropo a lemondásokra: van, amikor le tudsz mondani, máskor meg nem akarsz. Elmondtam az érveimet (vizuális szempontból és az előadásban betöltött szerepével kapcsolatban). Megtárgyalták, és végül úgy döntöttek, nem mondanak le róla, de úgy kell kivitelezni, hogy működjön. És hívtak egy másik produkciós menedzsert bemutató előtt és a turnékra, aki nagyobb érdeklődést mutatott, és más rendszert hozott létre. A bemutatón, amikor megjelent a sárkány, a nézők arcán látszott a meglepetés, meg is tapsolták. Utána minden előadás után felhívott a rendező, és elmesélte, hány percig tapsolták a sárkányt. Ezt az előadást Romániában az Odeonban is bemutatták, ahol hosszasan tapsolták a sárkányt (a hazai nézők receptívebbek az ilyenszerű hatásokra). Magam is ott voltam, és akkor a rendező azt mondta: „igazad volt, nagy kár lett volna lemondanunk a sárkányról csak azért, mert nem volt komolyan véve a működtetése”. Úgy gondolom, a színházban nem létezik „nem lehetséges”; minden, ami az elménkből indul, színpadra állítható és a nézőknek ajándékozható.

A díszletek és a jelmezek olyan légkört teremtenek a színpadon, amely a drámai szöveg értelmezése lehet. Mennyire lehetsz szabad, miközben ezt a légkört megteremted, és mennyire kell alávetned az ötleteidet a rendezőnek és a színpadi alkotó csapatnak?

C. B.: A csapat fontos. Beszélgetés közben jönnek az ötletek. Amikor valami érdekel, ötleteket „olvasok”, és képekben „gondolkodom”. Amikor a rendező valamiről beszél, képek születnek bennem, nem a szavak ragadnak meg. Hasonlóképpen, amit én bemutatok, befolyásolhatja az előadást. Persze hogy egyedül dolgozom és alkotok, ugyanakkor az alkotásomnak illeszkednie kell a rendező víziójához. Lehet, hogy amit kigondoltam, váratlan számára, és lehet, hogy gazdagítani fogja az előadást. A rendezők nagyon különbözőek, egyesek rendkívül szigorúak és precízek, mások nyitottak a javaslatokra és a változtatásokra. Számomra az az ideális munkamód, ha állandó eszmecsere van, ha új dolgokat fedezel fel, és alkalmat adsz új dolgok felfedezésére. Szeretem a csapatmunkát, de csak ha a csapattagok függetlenek maradhatnak.