Ungvári Zrínyi Ildikó: Milyen tér?

A Játéktér 2022/4. számából
#10év

A Reflex fesztiválon kezdődött a tervezgetés, de Sebestyén Rita már azelőtt megkeresett – akkor rengeteg közös tervünk született. Rita előadta a tervet, amit Kötővel közösen találtak ki, s amelynek én is része voltam. Nekifogtunk hát kidolgozni a körülményeket, összehozni az első lapszámot, amelyet reprezentatív indításnak szerettünk volna: román alkotók megszólalásaival, a legjobb erdélyi színházi szakemberekkel, jó elméleti szövegfordítással, Székely Csaba első bánya-drámájával. (Rövidesen vissza is hallottam, hogy egy frissebb Fischer-Lichte szöveget kellett volna lehozni, nem azt, amit közöltünk – én viszont, aki a szöveget fordítottam, úgy láttam, hogy Erdélyhez képest ez most is nagyon friss! Nem csak a szakmának, hanem az erdélyi színházi világnak szántuk, alkotóknak és színházkörülieknek, akik nemigen láthattak olyan előadásokat, amelyeket a szerző részletesen elemez, a német színház nagy korszakából – számomra világok nyíltak meg, amikor a könyvet elolvastam. És ezzel már el is kezdődött a hosszú beszélgetések sora, melyek arról szóltak, hogy kiknek szóljon a lap?) Utólag jó egyébként látni, hogy akik az első lapszámban közöltek, jobbára mind a lap mellett maradtak.

Az első lapszám külseje ráment a próbálkozásra. Nemsokára újabb bemutatókövetkezett Budapesten, és erre az alkalomra újra is nyomtattuk a lapot – nagyjából ekkor nyerte el mai méretét és grafikai arculatát. Mindannyian örültünk a Játéktér-logónak (a Játéktér-kocka Adrian Ganea terve), és a folyóirat grafikai arculata egyre jobban közelített az általam, általunk elvárthoz. A munkatársak fluktuációja elég nagy volt, rengeteget kerestünk és egyeztettünk. Ma is azt gondolom: számít, hogy milyen térbe érkezik egy induló színházi lap – van-e ott már a lap működtetéséhez szükséges tapasztalat, kitartás, bölcsesség. Ezt kezdtük tanulni lassanként.

Hogyan is jellemezhetném ezt a kezdeti hőskorszakot? Nyilván van a lelkesedés meg az örömnek és a nyugtalanságnak egy furcsa egyvelege, ami ritkán keríti hatalmába az embert – amikor valami olyat talál meg, amely nemcsak számára fontos, hanem úgy véli, a környezete egészén nagyot fog lendíteni. Profi lapot csinálunk, Erdélyben az első nyomtatott szaklapot, 1945 után nem volt ilyen – ez volt a kezdő impulzus, ami óriási erőket tudott megmozgatni. A dolog felelősségét is éreztük, de az akkori zsibongásban ez sosem volt nyomasztó. Rita rengeteg értékes embert szervezett be, Kötő nagyszerűen intézte a lap gazdasági hátterét, adminisztratív ügyeit. Óriásiakat leveleztünk e-mailen és Messengeren, vitatkoztunk, egyeztettünk virtuálisan és reális terekben; lapbemutatókon, erdélyi városok kávézóiban és vendéglőiben, kulturális egyesületek helyszínein találkoztunk. (Szerkesztőségi irodánk ugyanis nem volt, hiszen a szerkesztők különböző városokban éltek, Vásárhelytől, Kolozsvártól és Sepsiszentgyörgytől Budapesten át Dániáig). És eközben sikerült átbeszélni az erdélyi színház rengeteg fontos problémáját – fontos szakmai beszélgetésekre került így sor.

Habár a profizmus néha el-elmaradt, azért a tudat, hogy végre profi szerkesztőséggel és együttgondolkodással egy akut hiányt tudunk lefedni Erdélyben (mégpedig abból származót, hogy 1990 előtt itt nem létezett magyar nyelvű színházkritikus- és színháztudományi képzés) és egy addigi hiányzó szakértelem-hálózatot tudunk összeszőni, igazán nagy erőtartalékokat tudott megmozgatni. Amit akkoriban sikerült elérni, abban számomra az egyik legfontosabb, hogy nem köldöknéző magunkba zárkózással hoztunk létre erdélyi magyar színházi lapot, nem is úgy, hogy a kisebbségi létet felmutatva eljárjunk körülötte egy méltóságteli és sajátos (áldozati) táncot, hanem szakmailag megalapozott és kíváncsi attitűdből, segítőkész pártatlansággal és tájékozottsággal közelítettünk helyzetünkhöz, akárcsak egy kiadós szerkesztőségi beszélgetésen. Ezeket az elveket Sebestyén Rita távozása utána Varga Anikóval tudtuk a legjobban megosztani és letisztázni, és ebben (is) egyetértettünk: a lapunk ne legyen erőlködő és akarnok. Nekem rendkívül fontos volt, hogy a Játéktér ne legyen kisszerű, mutassa fel önmaga milyenségét, és azt, hogy egy ilyen, kisebbségi kultúra is tud élvonalbeli, aktuális kérdéseken gondolkodni, európai és Európán túli tereken és jelenségeken, ilyen módon megközelíteni a kultúra és a színház világát.

A tanulmány (és rövid ideig az interjú) rovat szerkesztőjeként ezeket az elveket igyekeztem valamelyest új, a lap közönségéhez igazított formában gyakorlatba ültetni. Örömmel gondolok vissza néhány olyan anyagra, amit ennek a szellemiségnek a bizonyítékaként sikerült beszerveznem. Például román kritikusok és alkotók színházi írásának fordítására – Marian Popescu, Miruna Runcan, Alice Georgescu, Mihai Lukács tollából –, fontos nyugati elméletírók szövegeire: Fischer-Lichte, Duška Radosavljević, George Banu, Dragan Klaić,Trencsényi Katalin írásaira. Akik mellett magyar szerzők írásai is szépen bejöttek: Visky András, Kricsfalusi Beatrix, Kékesi Kun Árpád és Jákfalvi Magdolna, Kiss Gabriella néhány fontos szövege. Megelégedéssel gondolok a roma lapszámunk szövegeire (Mihai Lukács, Szeman Ioana, Fosztó László írásaira), az európain túli színházi jelenségeket taglaló Birge-Witz szövegre vagy a feminista lapszámba kért írásokra. Szívesen készítettem a „testes” körkérdést (Szétbeszéd a testről), valamint a jelen erdélyi eseményeire reagáló és azokhoz szakmai kérdésfelvető diskurzust biztosító beszélgetéseket, vitákat. Ilyen volt a csíki színház átszervezésének kérdése (Netkávézó címen), valamint a közönség-vita és a nemrégi, a váradi színház összevonásának ügye körül szervezett szakmai megszólalások – utóbbiakat Varga Anikóval szerveztük. (A csíki szöveg Kricsfalusi Bettivel való ötletelés nyomán, egy általam tervezett virtuális kávézó-rovat keretében indult, amely sajátos mediális és szerkesztői jelenlétet követelt.)

Végül visszakanyarodnék a lap fogyaszthatóságának kérdéséhez: mivel nincs olvasóközönségre vonatkozó felmérésünk, a feltételezéseink a legbiztosabbak, és csak a visszajelzésekre tudunk hagyatkozni. Ezek pedig abba az irányba (is) mutattak, hogy a szakmai közönség is szívesen olvassa a könnyebben emészthető szövegeket. Ezért indítottam be az elég sikeres ’egyképernyős’ online műfaját (egy képernyő terjedelmű szöveg és kép) és, mivel akkor kezdtem el foglalkozni a színházi fotóval, indítványoztam egy másik vizuális műfajt és rovatot, a ’Talált kép’- et, amely szintén szöveg és kép egymást értelmező együttesét jelenti – és mindkét esetben megtartható az igényesség a rövid formában is. Az előbbi leginkább Hatházi András írói vénájának és a műfajnak a találkozásából fakadóan indult sikerrel útnak, majd csatlakoztak hozzá mások is, színészek, szépírók, kritikus kollégák – de sokat jelentett az olvasottságában az is, hogy időnként megjelentek az online felületen Parti Nagy Lajos, Háy János, Egressy Gábor egyképernyős szövegei is. Sok munkával és nehezen fenntartható műfaj volt, kapacitás híján meg is szűnt; a Talált kép rovat viszont azóta is működik a lapban. Szintén a (vizuális) fogyaszthatóság szándékával indítottam a Fókusz rovatot: egy oldalnyi (szak)szöveg-fordítás friss, aktuális kérdéseket feszegető színházi szövegekből. Ezek a kísérletek mind a digitális világ olvasásához igyekeztek illeszkedni: vizuálisan áttekinthető, vonzó formában kínálni tömör információ-adagot. Nem a vizualitás felől, hanem a sokféle szakterület szempontjainak bekapcsolása felől újít a Glosszázó rovat, amellyel most kísérletezünk, és amelyet az interdiszciplináris megközelítések időszerűségének szándékával javasoltam – az őszi számban olvashatjuk az elsőt. Szükségünk van ugyanis azokra a formákra, amelyek biztosítják a merev (műfaji, szaktudományos) határok átlépését, a rögzített formákban is a dialógus lehetőségét.

Manapság sokat cikkezik és töpreng a magyar színházi szakma a kritikusi státusz és szakma lehetőségeiről és lehetetlenségéről. Az erdélyiek nem kapcsolódtak még be a vitába, de tudjuk, érezzük, hogy ezek a problémák a mi térségünkben is jelen vannak, a Játéktér életét is megnehezítették. Nemrégiben megújult a szerkesztőség, és azt remélem, hogy a mellettünk dolgozó fiatalokkal megtaláljuk azokat a megoldásokat, amelyek a mostani körülmények között is biztosítják a folytatást – legyen továbbra is játéktere a szakmai igényességnek, a nyitottságnak, a párbeszédnek!

Fotó: Ungvári Zrínyi Imre