Fehér Imola: „Állandóan tréningben vagyunk” – Illúziók Stand-up Szatmárnémetiben

Illúziók Stand-up, Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat

Bevallom, nem szeretem a fanyar humort, így stand-upot sem gyakran nézek. Mégis látni szerettem volna, hogyan lehet ezt a két közeget összehozni. Mitől lesz teátrális egy úgymond hakni, s mitől lesz laza egy színházi előadás, ami elvileg szöveghez és rendezői elvhez kötött. Erre a kötetlen kötöttségre voltam kíváncsi, s persze a színészeinkre. Mit hoznak ki a darabból és az előadás mit hoz ki belőlük. 

Két nő. Két férfi. Egy rendező. Egy drámaíró. És négy szék. Sokszor „csak” ennyi kell, hogy megtörténjen a csoda. Na, meg a nézők, hogy ne kameraszemek kövessék az eseményt, hanem a mi belső szemeink görgessék fel a szálakat. Szerelem, házasság, élet – összekötött életek. Igazságok és hazugságok. Hazugságok és igazságok. Emlékcafatok. Perpektívák. Monológok. Utolsó vallomások. Első tévedések.

Előadás közben többször felhúzom a szemöldököm, vagy akarva-akaratlan elgörbül a szám. Nem merek körbenézni, ki hogy reagál. Érzem, ez nem csak rólam szól. Rólunk. Néha a sötétség áldásos közegébe bújnánk, de valahogy lekerül a reflektorfény a színpadról a nézőkre, és kinek mi inge, magára veszi. Aztán elkacagjuk magunkat. Ilyen az élet. Sokszor sírni kellene, de ha nem vesszük túl komolyan, kacaghatunk is rajta. Vagyis rajtunk. Magunkon. Utólag mit is tehetnénk. Rezignáltan beletörődünk, hogy évek múltán akad bőven, amit másképp is lehetett volna… Talán. Mintha. De a múlt már csak ilyen. Maradjunk a jelenben. Közelebb kerültem egy műfajhoz, de azért csak a színház keretein belül. Az a biztos hely, de vajon a rendező s a színészek hogy élték meg? Fejükbe látni nem tudok, kérdezni igen. 

Első kérdésem az lenne, hogy érzitek magatokat előadás után?

Kovács Nikolett: Én pont azon vagyok sokszor meglepődve, hogy nem fáradtan jövök le előadás után a színpadról, hanem fel vagyok pörögve. Indokolt lenne, hogy kimerítsen; nagyon sok szöveg jut négy emberre, és a darab folyamatos jelenlétet és figyelmet igényel. Mégis, amikor vége, még maradunk és átbeszéljük, milyen volt.

A múltkori felolvasószínház után maradtunk még együtt beszélgetni. Ennél az előadásnál is éreztem, jó lett volna a végén kidobni a labdát a közönségnek, hogy reflektáljanak arról, ők hogyan látták. De közben is kicsacsintottatok. Ez mennyire tudatosan történik? 

Moldován Blanka: Ez az, ami a helyzettől is függ. Van, ami a szövegkönyv része, azok a biztos pontok; és ami köré szerveződik, körülbelül 40% – az az alakítható, úgymond a helyzet szülte lehetőség. Persze, van köztük olyan, amiről azt hisszük, hogy bevált, aztán jön egy előadás, amikor kiderül, hogy mégsem. Nagy szabadságunk van ezekben a részekben, ami azért jó, mert közben egymásnak is meglepetéseket tudunk okozni. 

Diószegi Attila: Mindig rácsodálkozom, hogy az előző előadáshoz képest mi változik, hogy a kollégám épp hova teszi a hangsúlyt, hisz ezáltal én is meg vagyok vezetve. Bevallom, ennek örülök, mert akkor folyamatosan készenléti állapotban vagyok s rá kell hangolódjak a következő jelenetre. Figyelnem kell, hogy alakul, vajon ragaszkodunk egy bevált formulához vagy elengedjük. 

Kovács Nikolett: A próbafolyamat alatt erre tréningeztünk. Gergő is ezt kérte, hogy ne a szövegre figyeljünk, hanem a szituációra. Erre készültünk, hogy merjünk bátran a szöveggel játszani, ha a helyzet megkívánja. 

Varga Sándor: Azt érzem, hogy állandóan tréningben vagyunk. A nézők mások, így az előadások sem egyformák, hisz aszerint változnak, ahogy a nézők reagálnak. A színpadon erre rezonálunk s alakítjuk, hogy mire helyezzük a hangsúlyt. Keressük a nézők kegyeit, hol nevetnek, hol nem. Kísérletezés folyik.

Akkor ez nem egy, úgymond sablonos előadás, ahol le van szögezve, hol kell belépni és hol kell kilépni. 

Kovács Nikolett: Bizony, s nem könnyű, mert egy kicsit olyan, mint a stand-up, legalábbis egy színházi kacérkodás ezzel a műfajjal. Ennek az előadásnak minden mozzanat a része. Attól kezdve, hogy kimegyünk ebből a teremből egészen odáig, hogy kijövünk – minden hatás számít, és az a cél, hogy ne legyen ebben egy olyan fal, amiről bármi is visszapattan. Jelen kell lenni, hogy a közönség beolvadjon, nem lehet elkalandozni vagy magamra figyelni. Gergő is sokszor mondta, bármi van, mosolyogj és legyél jelen. 

Bennem volt néha izgalom, hogy vajon nem akad-e el valahol a szöveg, mert annyira pörgős, és egymás szavába is vágtok sokszor… A darabban a múlt idézése, az emlékek felszínre hozása a fő motívum, és ebben van egy késleltetés is. 

Kovács Nikolett: Van ennek egy elég nehezen megvalósítható technikai része is, hogy maradjon jelen idejű, természetes, laza, de közben legyen nagyon koncentrált. Számomra az egyik legnehezebb, amikor hátul ülök és úgy figyelek, mintha először hallanám a szövegeket. Nagyon egyszerűnek tűnő feladat ez, de sok energiát igényel. 

Moldován Blanka: Az is érdekes, hogy minden előadás a maga módján más. Jó lenne megkérdezni egy olyan nézőt, aki többször látta a darabot, ő hogy érzékeli. 

Varga Sándor: Az a csodálatos, hogy poénkodunk, közben pedig kapcsolati problémákat boncolgatunk, így a felszínen lévő humor alatt nagyon mély témákat érintünk, s ez látszik a közönség szemében is. Ez jó, mert érezzük, hogy jönnek velünk, figyelnek, párhuzamokat vonnak. Egyszerű, de mély problémák kerülnek a felszínre, és ez hat. 

Talán ez a kulcs. Egyszerű, emberi problémákat érinteni. És mi volt a rendezői elv? 

Frumen Gergő: Több mint két éve egy felolvasós előadásra készültünk, és a pandémia miatt kiderült, hogy online változat lesz belőle. Az Iparosotthonba vártuk volna a nézőket, és három nappal az előadás előtt tudtuk meg, hogy bezárunk. Három napunk volt rá, hogy ráhangolódjunk az új helyzetre: nem a nézőknek, hanem egy kamerába nézve kell előadni a darabot. Akkor érződött, hogy el kell dobni a szöveget, hiszen azt ajánlja az író, hogy a négy ember meséljen. Nem azt kéri a szerző sem, hogy a megírt szöveget szó szerint mondd el; ráadásul ez egy fordítás, tehát nem szentségtelenítjük meg az orosz eredeti szöveget. Elkezdtük a helyzeteket nézni, és megpróbáltuk közelebb hozni ahhoz, aki mesél. Az volt a lényeg, hogy úgy meséljek el egy történetet, hogy az személyessé válhasson, és ezzel a személyességgel tudjon kapcsolódni a néző. 

Diószegi Attila: Úgymond szabad kezünk van, de a jatékszabályokat betartva kell játszani. 

Moldován Blanka: S erre is igaz, hogy ha minél tisztábbak a játékszabályok, annál merészebbek lehetünk. 

Frumen Gergő: A darab fő szempontja az, hogy ünnepeljük meg az embert. Ez egy fő irányelv. Bármi más szál, önsajnálat vagy ítélet másodlagos, ezeket megpróbáltuk szépen lassan elengedni. Az ember dicsőítése a cél, hogy egymásra tudunk kapcsolódni, és ebben legyen a folyamatos partnerünk a néző. 

Már az elején megtörtént a közelítés színpad és nézőtér között. Nem nehéz egy ilyen képlékeny darabot rendezni? 

Frumen Gergő: Rengeteg játékszabály le volt fektetve, amin belül megvolt a szabadság. Ezáltal nem mennek olyan irányba, ahol nem érzik magukat biztonságban. Csak arról tudunk dobbantani, ami biztos alap, amire rá lehet úgymond lépni. Ezeket a biztos pontokat kerestük a próbafolyamat alatt. 

Kell egy háló is. Egy stand-upnak megvan a veszélye, hogy rosszul sülhet el. 

Diószegi Attila: Szerintem az a csodálatos benne, hogy négyen vagyunk, van egy kölcsönös bizalom és elkezdődik a játék. Lehet a rendező kiveszi a hálót alólunk, de négyen, egymásra figyelve, végig tudjuk csinálni. Színházi előadás alatt fennáll a veszély, hogy elbambulsz, de itt ezt nem engedheted meg magadnak. Ez a szép benne, hogy végig egymásra figyelünk, támogatjuk egymást. Ez a kölcsönös bizalmon alapuló játék egy felfokozott lelkiállapotba hoz minket az előadás végére. Nem fizikai fáradtságot érzünk, hanem pezsgő fáradtságot. 

Frumen Gergő: Azt se felejtsük, hogy nincs zene és díszlet. Ez még egy nehézsége lehet ennek a műfajnak, de ez szándékos döntés volt részemről. Inkább kockáztassunk, nézzük meg, milyen tereket lehet építeni szavakkal és gondolatokkal. Ez ennek a stand-up műfajnak egy kegyetlensége, amit be kellett vállaljunk. 

Viszont vissza is vitt minket, nézőket a régi időkbe, amikor több idő jutott a mesélésre. Mint a fonóban régen. Közelebb kerültetek az előadás által egymáshoz? 

Varga Sándor: Sokat szoktunk beszélgetni, előadás előtt és után is. 

Kovács Nikolett: Meg az is hozzátesz, hogy kevesen vagyunk, intenzívebb a figyelem. Másrészt a témák is, amit a darab taglal, felvet. Ezek kapcsán mindenkinek volt egy véleménye vagy története. 

Frumen Gergő: Egy apró műhelytitok, hogy azt is megfigyeltük, ki hogy sztorizik szabadon, hogy mesél el egy saját történetet, nem adott, színházi szöveget. 

Diószegi Attila: A bemagolt szöveg esetén betartod a pontrendszert, tiszta beszédet, de meséléskor más, előfordul, hogy ugrassz, kihagysz néha egy-egy mondatot, visszatérsz. 

Varga Sándor: Ahogy fellépsz a színpadra, másképp dolgozik az agy. A darab is érdekesen van felépítve. Ettől még hatásosabbá válik.