FAZAKAS RÉKA: TRACK NR.1. KÉRDÉSEK A LEVEGŐBEN
Oxigén, Tamási Áron Színház
Fotók: Barabás Zsolt
„Ha elmész egy balettre, és azt várod, mikor fognak már énekelni, akkor az idődet pazarlod, hiszen ezek a fehér harisnyás nők és férfiak meg vannak fosztva a hangjuktól. Ha pedig operába mész, és arra vársz, mikor fognak ezek az éneklő kövér figurák emberi hangon megszólalni, akkor csak az idődet pazarlod”[1] – énekli a Korodi Janka és Kónya-Ütő Bence által játszott Lány és Fiú a Tamási Áron Színház Oxigén című előadásában. Pálffy Tibor, az előadás rendezője nem először dolgozik Viripajev-darabbal: három éve, ugyancsak a sepsiszentgyörgyi társulattal az Illúziókat állította színpadra.
Az előzetes elvárásaim nagyban befolyásolják azt, hogy milyen véleménnyel távozom a színházból. Az elmúlt két évben az aktualitás kérdése került mindinkább a figyelmem előterébe. Egy előadás többféleképpen válhat (számomra) aktuálissá: akár úgy, hogy társadalmilag releváns, egyes közösségeket közelről érintő témákat feszeget, akár úgy, hogy új színházi kifejezésformákkal kísérletezik (kihasználja a multimedialitás adta lehetőségeket; alternatív helyszíneket avat játéktérré; kollektív alkotói módszereket használ; jól eltalált nyitott interakcióra ad lehetőséget stb.).
Viripajev 2002-ben született Oxigéne mindkét szempontból izgalmas alkotás. Egy évvel az ikertornyokat ért terrortámadás után azt járja körül, mi mindenre képes az ember azért, hogy levegőhöz jusson egy kaotikus és széteső világban. Az ősbemutatóra a moszkvai Teatr.doc-ban került sor – egy független színházban, ami megalakulása óta olyan társadalmi problémákra fókuszál, amik kiszorulnak a mainstream orosz médiából (pl. a HIV vírussal fertőzöttek, a migráns munkások, drogfüggők helyzete stb.). A dráma szövege egy zenei album szerkezetét követi: tíz dalból épül fel, amelyek együttesen rajzolnak ki egy történetet. Mindegyik dal egy-egy bibliai tanítás aktualitását kérdőjelezi meg. A szerkezettel összhangban két énekes-dj adja elő nekünk a zenei darabokat.
Refrén: „Ha elmész egy balettre, és azt várod, mikor fognak már énekelni, akkor az idődet pazarlod. Ha pedig operába mész, és arra vársz, mikor fognak ezek az éneklő kövér figurák emberi hangon megszólalni, akkor csak az idődet pazarlod.”[2] Ha erdélyi kőszínházba mész, mi az, amire vársz? Ha kortárs darabot nézel, mi az, amire vársz? Ha kritikát olvasol, mi az, amire vársz?
A sepsiszentgyörgyi Oxigén követi a Viripajev-darab szerkesztési elvét: egy tíz dalból álló koncert közönségévé válunk. A zenei számokból egy szerelmi történetet ismerünk meg: a szerpuhovi Szása szerelmes lesz egy – a Fiú szavaival élve – férfias nevű moszkvai nőbe, Szásába. A férfi azért, hogy végre szabadon lélegezhessen, megöli és elássa a feleségét. A két Szását azonban nem ismerjük, egy pillanatig sem látjuk őket a színpadon. Sorsukról az előadók által megalkotott művészi médiumon, a zenén keresztül értesülünk. A posztdramatikus hagyomány szellemében egy drámai cselekvésen túli színházi világ épül körénk.
Eltűnnek a drámai karakterek, nincs konkrét konfliktus. A zene és látvány válik főszereplővé (zeneszerző, zenei vezető: Kónya-Ütő Bence, látvány: Rancz András). A teret két vetítőfelület tagolja, amelyek egymással egy X alakot formáznak. Az előadók a vetítőfelületek mögött állnak, ezeken keresztül látjuk őket. A vászonra vetített alakzatok szélesen húzódnak végig a téren, teljesen betöltik a látóterünket. Hol fura szögben megtörő vonalakat, hol hullámokat, hol csillagokat látunk; fehér alakzatok a teljesen fekete térben (még az előadók ruhája is fekete). A zene ütemére lüktető formák rátelepednek a nézőtérre – az az érzésem, hogy víz alatt lebegek. A hangzás- és látványvilág képezi az előadás gerincét. Szerencsére mindkettő képes erős impulzusok sorozatává válni és magával sodorni.
Refrén: Ha kortárs darabot nézel, mi az, amit vársz? Ha a posztdramatikus szót hallod, mi az, amit vársz? Ha színházi kísérletezésre gondolsz, mi az, amit vársz? Ha aktualitásra vársz, milyen előadásra gondolsz?
Nem a zene és látvány jól eltalált közös játéka volt az egyetlen, ami a víz alatt levés érzetét keltette bennem. A kirajzolódó történet és a dalok mögött meghúzódó felvetések és problematikák szintén fullasztóan hatnak rám. A mű világában elsőre úgy tűnik, a bűn elkerülhetetlen: hiába mondatott meg a régieknek, „ne ölj”, ha egyszer levegőhöz akarsz jutni, nincs más választásod. És ki ne akarna levegőhöz jutni? Mit számít az, ha le kell mészárold egy oxigén-ásóval a nem-oxigén feleséged? A társadalom, a vallás és a törvény kötöttségeit át lehet (sőt át kell) hágni olyankor, amikor az ember fulladozik. Különben oxigén nélkül leállnak a táncosok az ember tüdejében. Nézőként egy olyan országban járunk, ahol folyamatos a zene, a táncosok nem állnak le, mégsem biztos, hogy oxigénhez jutunk.
Az egyéni boldogulás, a levegőhöz jutás célja szentesít tehát minden eszközt? Elhamarkodott lenne igenlő választ adnunk. Az előadás több eszközzel is ellenpontozza ezt a szemléletet. Az egyik ilyen eszköz pont a már említett drámai cselekvés és karakterek hiánya. A Fiú mesél nekünk a szerpuhovi Szása ismerőséről, a Lány a moszkvai Szása ismerőséről. Azt a Szásák közti heves és erős szerelmet, ami képes érvényteleníteni az ősi törvényeket, nem látjuk – nem sodor minket magával egy érzelmekre ható, könnyfakasztó egymásra találás. Az elmesélés gesztusa eltávolítja tőlünk a történetet, helyet hagy a reflexiónak.
Az ellenpontozás másik eszköze az irónia. Míg a Lány és a Fiú ismerőseik, a Szásák nagy szerelméről mesélnek, saját szerelmi történetük korántsem mindent elsöprő erejű. Történetüket kivetítőn látjuk: a romantikus vacsorajelenetet idéző képben a Fiú impotenciája a téma. A beszélgetés tárgya az angol hollywoodi filmek világát (a szöveg is angolul hangzik el) idézi, kissé szatirikus színezettel. A téma és előadásmód ellenpontozása a záródalban is felbukkan: az előadók héliumos, Alvin és a mókusok-szerű hangon beszélgetnek az isteni természet mibenlétéről, az ember eredendő jóságáról.
A bármit-megtehetsz-ha-oxigénhez-akarsz-jutni felfogás explicit módon is megkérdőjeleződik az előadás közepén kirobbanó Fiú-Lány közötti vitában. A Fiú azt bizonygatja, hogy a tengerszint alatt fuldoklók ösztöne a levegő után kapkodás, ugyanígy ösztön akár a gyilkolás is, amennyiben őrült szerelem miatt történik. A Lány rámutat arra, hogy eszerint a logika szerint a pedofília és családon belüli erőszak is legitimizálható. Pillanatok alatt heves káromkodásba váltanak át, és egy adott ponton a Lány azt is megjegyzi, nem tud egyenlő félként vitázni, mert a Fiú csak a saját nézeteinek megfelelő szövegeket írt neki. Itt bevallom, megütköztem: eddig azt hittem, hogy a két előadó egyenlő félként van jelen a térben: mindketten dj-k, a zenék tolmácsai. Arra, hogy a zenéket csupán egyikük szerezte, semmilyen utalás nem történt sem a jelenet előtt, sem utána. Az előadás menetébe törésként ékelődött ez az epizód, így pedig nem tudott hozzáadni semmilyen plusz jelentést. Értelmezhetnénk ezt a kirohanást a lelkiismeret elhallgattatásaként is (a Fiú nem akarja meghallgatni a Lány gondolatait, inkább annyira felhangosítja a zenét, hogy a szavak értelmetlenné válnak) – ehhez viszont arra lett volna szükségem, hogy a jelenet jobban beágyazódjon az előadás egészébe. Nem ez az egyetlen olyan pont, ahol ellentétes véleményeket képviselnek az előadók (l. például a zárójelenet az isteni jóságról), máshol viszont nincs nyoma annak, hogy ne egyenlő félként tennék ezt, hogy egyikük a másik belső hangja lenne csupán.
Az Oxigén olyan témákon, dilemmákon halad végig, amelyek időszerűek: hogyan találjuk meg azokat az értékeket, tanításokat, amik mentén tájékozódhatunk gyorsan változó valóságunkban? Van-e még kapcsolódásunk egy isteni lényeghez vagy akár a saját lelkiismeretünkhöz? Azt a kérdést is érdemes feltennünk: mit jelentett az Oxigén aktualitása Moszkvában, húsz évvel ezelőtt, és mit jelent ma, Sepsiszentgyörgyön?
Refrén: Ha elmész egy balettre, és azt várod, mikor fognak már énekelni, akkor az idődet pazarlod. Ha pedig operába mész, és arra vársz, mikor fognak ezek az éneklő kövér figurák emberi hangon megszólalni, akkor csak az idődet pazarlod.”[3] Ha színházi kísérletezésre gondolsz, mi az, amit vársz? Ha kritikát olvasol, mi az, amire vársz? Ha aktualitásra vársz, milyen előadásra gondolsz?
Oxigén (Dráma szerzője: Ivan Viripajev, fordító: Kis Orsolya), Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. A bemutató dátuma: 2022. november 16. Rendező: Pálffy Tibor; Dramaturg: Deák Katalin; Zenei vezető: Kónya-Ütő Bence; Látvány: Rancz András; Szereplők: Korodi Janka, Kónya-Ütő Bence.
[1] Ivan Viripajev: Oxigén (ford. Kis Orsolya)
[2] Uo.
[3] Uo.