„Zsákmányold csak ki magad ügyesen” – riport a mentális egészségről, a jóllétről és a szakmai kiégésről (2. rész)

A Játéktér 2022/2. számából
1. rész

A fókuszcsoportos interjú vezetői: Kasza Izabella és Szőke Enikő.
A beszélgetés anyagát szerkesztette: Biró Réka és Deák Katalin.

A Játéktér 2022/2. számának Színház és jóllét című rovatában használt fényképeket a pszichodrámás foglalkozás és a fókuszcsoportos interjú résztvevői küldték személyes fotótárukból. Olyan fényképek ezek, amelyek kapcsán ők a mentális jóllétre vagy a szakmai kiégésre asszociáltak.

2022 májusában fókuszcsoportos interjúra került sor Kasza Izabella (továbbiakban K. I.) és Szőke Enikő (továbbiakban Sz. E.) pszichoterapeuták vezetésével a jóllét és a mentális egészség témájában – színházi alkotófolyamatokra vonatkoztatva az ezzel kapcsolatos kérdéseinket.

A beszélgetésnek tizenegy résztvevője volt: két kulturális menedzser (jelölésük: k. m.), egy egyetemi oktató (jelölése: e. o.), öt 20 és 50 év közötti színész – kőszínházban dolgozók és szabadúszók egyaránt (jelölésük: sz.), egy látványtervező (jelölése: lt.), valamint két szabadúszó dramaturg (jelölésük: d.). Az alanyok védelmének érdekében az egy kategóriába tartozókat (például a színészeket) az idézetek során egyformán jelöljük (sz.); válaszaikat nem módosítjuk: azok a mondatok, amelyeket idézetekként jelölünk, a beszélgetéseken – abban a formában, ahogy alább olvashatóak – elhangzottak. Az idézeteknél a szögletes zárójelekben a szerkesztők egészítettek ki egy-egy be nem fejezett mondatot az érthetőség érdekében.

{ami előrevisz}

(k. m.) „Én a jót szeretném adni magamból az intézménynek,
és az intézménytől a jót szeretném kapni.”

A beszélgetés során az a kérdés is felmerült, hogy a résztvevők számára ─ munkafolyamataik során ─ melyek voltak azok a pontok, amelyek a szakmai kiégés megelőzésében segítették őket.

Válaszaik többnyire három kategóriába sorolhatók: (1) a szabályok pontos tisztázása, (2) az építőjellegű kiértékelés és (3) a közösségi élmény.

A feladatkörök pontos meghatározása, a játékszabályok tisztázása, úgy tűnik, valóban segít: (k. m.) „egyáltalán mondatok hangozzanak el, amihez vissza lehet kapcsolni. (…) Ezt fogalmaztam meg: Én a jót szeretném adni magamból az intézménynek, és az intézménytől a jót szeretném kapni. És hogyha ezt csak így lehet, akkor ezt így. És igazából utána pár éven keresztül ez volt az a mondat, amit így reggelente vagy hetente, havonta elő tudtam venni, hogy ez történik-e”.

(k. m.) „Nálam egy ideig, a végső pontig az működött, (…) ha az egészet egy nagyon konkrét, lefektetett játékként ─ hogy mondjam? ─ játszmaként kezeltem, ami egyszerű szabályokon alapult: van egy csapat, (…) és hogyha valami van, egy feladat – felülről jön, vagy mi találtuk ki –, azt csináljuk meg rendesen. (…) S ezt nem a rutin, nem a kiégés rutinja felől közelíteném meg, hanem tényleg, egy ilyen lelkes [elindulásként]. Levegőt be, s akkor nekifogunk valaminek. És utána lezárjuk ezt a valamit.”

(d.) „Ha azt láttam, hogy valaki mellettem elvégezte ugyanúgy a dolgát, ahogy beígérte, az nekem jó élmény volt, s másnap is volt kedvem a következő feladattal foglalkozni” – teszi hozzá a dramaturg, aki az irodai munkájára emlékszik vissza. Az egyik színész emellett azt is kiemeli, hogy saját magunk felelőssége is ezeknek a játékszabályoknak a lefektetése: (sz.) „Egy adott ponton elhatároztam, hogy én szabom meg a prioritásokat magamnak, hogy nem muszáj mindig a színház első helyen legyen. És ez nagyon felszabadító, hogy akkor azt mondom, hogy most, erre a periódusra a sport van első helyen, és harmadik helyen van a színház. Most megint első helyen van. Vagy: most első helyen a barátok. S így tovább.”

A visszajelzés megtapasztalása egy másik olyan fontos aspektus, amelyet a résztvevők – a munkájukban – hasznosítani tudnak: (d.) „normális kiértékelést, hogy mit lehetett volna javítani, vagy miben fejlődtem esetleg, vagy hogy mi a következő lépés, hogy akkor továbbmenjünk”.

Az egyik színész – mint mondja, kevés pozitív élményei közül – azt a tapasztalatát emeli ki, amikor ő adott visszajelzést a rendezőnek: (sz.) „Az egyik improvizációnak az volt a témája, hogy metamorfózis. (…) És akkor én kitaláltam egy jelenetet, (…) és neki nagyon megtetszett, és azt mondta, hogy Nagyszerű, remek, jól van, akkor ezt elhelyezzük az előadásban. S mondom, hogy Nem helyezed el sehova. S mondta, hogy De miért? S mondtam, hogy azért, mert én találtam ki, és én nem adom a te előadásodhoz. S azt mondja: De hogy? [Erre a színész:] Azért, tudod, mert te álmodtad az előadásodat, ezt meg én álmodtam, és sajnos nem adom. Nem adom azt a jelenetet. És dúlva-fúlva, de nem tette bele az előadásba, és ezt én nagyon-nagyon pozitív dologként éltem meg. Ez egy olyan pillanat volt, amikor én úgy éreztem, hogy igen, lehet szembemenni. Lehet szembemenni.”

Anyagi szempontból is fontos megvizsgálni a visszajelzést, hiszen a munka megbecsültsége az érte ajánlott összegben is megmutatkozhat: (d.) „Ha valaki ajánl egy honoráriumot, és azt úgy gondolom, hogy rendben van. Az is egy ilyen [jó élmény]. Meglepő, de nagyon nagy lendületet tud adni.”

A közösségi élmény is előre tud vinni egy munkafolyamatot, legyen az egy közös cél megfogalmazása, hasonló mennyiségű erőbedobás, elköteleződés a projekt iránt vagy csak annyi, hogy valakivel át lehet beszélni a szakmai nehézségeket: (d.) „Amikor úgy ült össze négy vagy öt ember, vagy akár több, hogy akart valamit közölni, vagy akartunk valamit csinálni, s mindenkinek fontos volt tulajdonképpen az a projekt vagy az a feladat. Amikor mindenki belerakta, amit tudott. Azt hiszem, ez nagyon feltölt. Az ellenkezője viszont nagyon leszív.”

(sz.) „Nekem például [arra van szükségem], hogy kibeszéljem magamból azt, amit belém próbáltak verni. Valakivel megosztani, megbeszélni – ez nekem mindig megkönnyebbülés volt. Ilyen lelki megtisztulás, ha nevezhetem így. (…) Hallgasson végig. És ha még mond is valamit, az már hú, köszönöm, istenem. Hogy valahogy kiadjam magamból azt a rosszat. Úgy érzem, hogy rajtam ez segít.”

Hasonló közösségi élményt és újabb lendületet adhat az is, ha mások által létrehozott, jól sikerült előadást, azaz kollégáink sikereit látjuk: (sz.) „Amikor en bloc, úgy Erdélyben a kollégáim előadásait nézem, akkor nagyon sokszor van az, hogy hú, de jó, hogy nem vagyok benne. És van, amikor azt látod, hogy ezt jó lett volna megcsinálni. Ezzel tudsz azonosulni nézőként. Akkor valahogy a saját szakmaiságod is átértékelődik. Tehát hogy na, hogyha egy ilyen lenne, az jó lenne. Az úgy megnyugtatna, az úgy vinne engem is. (…) Ez még úgy erőt ad, hogy holnap is be lehet menni próbára.”

{önkizsákmányolás vs. mások általi kihasználás}

(k. m.) „Ha kizsigereled önmagad,
azt ki fogják használni, és kiégsz.”

A beszélgetés alatt megkerülhetetlennek bizonyult különböző fogalmak átbeszélése, tisztázása. „Milyen a viszony a kiégés, a mások általi kihasználás és az önkizsákmányolás között?” ─ teszi fel a kérdést K. I. (sz.) „Szerelmi háromszög” ─ válaszolja az egyik színész, majd így folytatja: „Az önkizsákmányolást nagyon szépen lehet párosítani a mások általi kihasználással. Ebből egy perpetuum mobile tud keletkezni, amitől kiégünk. De addig egy jó sokáig működő mókuskereket lehet összehozni. (…) És azt hiszem, ezt könnyű egy lépéssel túlzásba vinni, és onnantól már csak nő a hógolyó. És hogyha van valaki, aki ezt megpróbálja meglovagolni vagy kihasználni, akkor meg aztán végképp nem könnyebb.”

Van, aki több éven keresztül nem gondol arra, hogy esetleg ő lenne az, aki saját magát túlhajszolja: (d.) „Az, hogy önkizsákmányolás, a fejemben meg se fordult évekig. Nem gondoltam, hogy ez rám érvényes lehet. Egyszerűen nem. Nem is gondoltam erre. Hogy mások kihasználnak, arra igen. A munkakörülmények, a rendszer igen. Hogy a rendszer kihasznál, arra gondoltam. Hogy túl sok feladatot ad, vagy túlhajszol. De hogy én magamat, az nem. Most visszagondolva már egyértelmű, hogy igen, de akkor, amikor benne voltam, akkor nem. Ez ilyen szürke zóna volt. Vagy fekete.”

Az önkizsákmányolásnak több lehetséges okát is hangsúlyozzák a résztvevők. Az egyik a munkakultúránkra vonatkozik; a másik, hogy a színházi közegben az önkizsákmányolás a munkaközösség részéről elvárás: (d.) „Igazából már az egyetemen elkezdődött az, és aztán, belekerülve a színházba, ott dolgozva láttam, hogy az dolgozik jól, aki teljesen le van strapálva. Aki nem volt lestrapálódva, az azt jelentette, hogy az nem dolgozott rendesen. Az önkizsákmányolás a színházban, az szükségszerű dolog. Elvárás. Olyan, mintha a feladatköreid közé oda lenne írva, hogy neked ezt el kell végezned, mert a színházban ez egy feladat.” Ezt az elvárást, ami már az egyetemi közegben megfogalmazódik, az egyik színész is megerősíti: (sz.) „Szerintem – főleg színin meg színészként – erre vagyunk nevelve, hogy egy színésznek ez kb. a munkaköre. Hogy el van várva tőle az önkizsákmányolás: felmenjen a színpadra, minden. A mások általi kihasználás alap. Nincs miről beszélni.”

Az önkizsákmányolás a későbbiekben is folytatódik, egy előadás létrehozásának körülményei is ezt a fajta attitűdöt erősítik fel: (sz.) „És akkor annyira hozzászoksz, hogy van hat heted, hogy akkor nyilván saját magad hergeled bele abba, hogy akkor hat hét alatt ki kell hozd magadból a maximumot, vagy amit elvárnak. És az, aki elvárja, az pontosan tudja, hogy te meg fogod csinálni magadtól azt, amit kell. És akkor ez nagyon szép szimbiózisban van így, hogy én magamat is adom, el is várják, és akkor egy adott pillanatban mindig az van, hogy akkor most kész van. És közben lehet, hogy nincs kész.” Csakhogy saját magunk kihasználása sokszor alig észrevehető, azaz árnyaltabban lelhető fel a színházi szakmában: (sz.) „Nálunk az önkizsákmányolásnak van egy szakszava. Úgy hívják, hogy tehetség. Minél inkább kizsákmányolod önmagad, annál tehetségesebbnek tűnsz.”

Az interjúalanyok a három fogalom – kihasználás, önkizsákmányolás és kiégés – szoros kapcsolatát részben abban is látják, hogy a színházi pályaválasztás magasfokú érzelmi elköteleződéssel jár: (lt.) „Szerintem abszolút mértékben függőségi viszony van a három között. Én végig azt éreztem, és az önzsákmányolás mesterfokán tartózkodom jelenleg. És kicsit szadista módon, de valami élvezettel is szeretem csinálni. Merthogy szeretem csinálni, amit csinálok. (…) Annak ellenére, hogy felismertem, mágiával töltött el, hogy ez létezik, és hogy ezt tudom csinálni.” (d.) „Szerintem a művészetekre jellemző, hogy – még akkor is, ha én egy gondolat-vezérelte személyiség vagyok – amikor bementem a színházba, akkor az érzések uralkodtak, főleg az elején. Annak ellenére, hogy nem így éltem a hétköznapjaimat, vagy a világra nem csak érzelmek szintjén reagáltam, mégis ott az vezérelt, hogy szeretem a színházat; szeretem azt, ami történik a színházban.” Mindemellett, az egyik színész egyfajta társadalmi elvárásra is kitér e kapcsán: (sz.) „Most már kulturálisan eljutottunk egy olyan szintre, ahol nincs szükség hajcsárra, mert belénk nevelődik az, hogy mi legyünk önmagunk hajcsárai azzal, hogy feltétlenül jobbnak kell lenni, ügyesebbnek kell lenni, nem szabad panaszkodni, kell csinálni mindent is, mindennek meg kell felelni: egészség, fizikai jóllét, karrier stb.”

K. I. így összegzi az elhangzottakat: „rájöttünk, hogy ez a kettő egymásnak nem ellentéte”. Majd felhívja a figyelmet arra, hogy a két fogalomban a kontroll a közös: „Az önkizsákmányolásban nálam van a kontroll. A mások általi kihasználásban a másiknál van a kontroll. A kérdés az, hogy ez a kontroll egyezik-e. (…) Amennyiben a másik kontrollja az én kontrollom, kizsákmányolom magam ahhoz, hogy ne legyek kihasználva. Mert amíg megvan a mások általi kihasználás, addig lehet ellenállás. Viszont amikor önkizsákmányolok, akkor nem tudom egyszerre magamat kihasználni, és egyszerre ellenállni.”

Mindkettő túlcsordulása visszafordíthatatlan eredményhez vezethet, jelzi az egyik színész: (sz.) „Ha valamiből túlságosan, tehát mértéken felül kap az ember, az eljuttathatja szerintem a kiégésig vagy a depresszióig, vagy az öngyilkosságig.”

{elsősegély-csomag}

(sz.) „Megtanultam valamiért vigyázni magamra.”

Az alkotófolyamatokban lévő mentális egészség és jóllét kutatása során egyik legfontosabb kérdés számunkra az volt, hogy milyen megküzdési stratégiák léteznek, és melyek azok az eszközök, amelyek segítik a színházi dolgozókat a kiégés megelőzésében. A fókuszcsoportos interjú alatt tehát ezt a két kérdést is vizsgáltuk először az elsősegély-dobozzal, amely a prevencióban játszik szerepet; majd a túlélőcsomaggal, amely kiégés esetén használható.

A résztvevők több javaslatot is hoztak a megelőzésre. Egyik-másik már rendszerszintű változtatásokat igényel, de voltak olyanok is, amelyek egyéni szinten ajánlanának másfajta hozzáállást.

A rendszerszintű változtatási javaslatok elsősorban az alapvető színházi intézményes működés átgondolásának szükségszerűségére hívják fel a figyelmünket, vagyis a berögződött, nehézkesen működő mintázatok felismerésére, amihez azonban több idő és kommunikáció kellene.

(k. m.) „Próbáltam eltávolodni az intézménytől, egy picit eltartással kezelni és kívülről látni. Akkor már tisztábban láttam mintázatokat. (…) Mi mettől meddig tart, felelősségek is, [határ]idők, közben meg lehetőséget adni eltávolodásra, és (…) nem belehalni, mert hogy minek.” Ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, hogy a vezetők részéről – bár felelősségük nagy – a nyomásgyakorlás nem hatékony egy munkafolyamat során: (k. m.) „Nem a stresszt és a görcsöt adod tovább, hanem azt, hogy oké, ha probléma lesz, megoldjuk. De hogy nem katasztrófa. Semmi nem katasztrófa. Elmarad a bemutató? Elmarad a bemutató. Ok. Nem ezek a bajok. Tehát hogy így nem aggódni.”

A munkacsoporton belül, illetve a közönségünkkel folytatott kommunikáció, bár időigényes, valós perspektívákat adhat az alkalmazottak számára: (k. m.) „Közönséggel, bárkivel kommunikáljuk. Mit szerettek ti nézni? De mi alapján mondjátok, hogy ezt szeretnétek nézni? Azt próbáltátok, ezt próbáltátok? Sokkal gazdagabb a színházi kultúra, mint amilyennek látjuk, s a benne való munka is nagyon-nagyon sokféle.”

A másik fontos megelőzési stratégia, ami már többször elhangzott az eddigiekben is, az a visszajelző kultúra gyakorlása: (Sz. E.) „Egy pozitív kritika, tehát egy olyan kritika, ami építő, úgy megmondva, amitől nem lesújtanak a földre, hanem arra bátorítanak, hogy lépj tovább.”

Ezt K. I. a konfrontálódás gondolatával egészíti ki, illetve hogy hogyan érdemes ezt kezelni: „amikor [a munkahelyen] konfrontálódom, akkor szakmai téren vagyok, szakmai problémánál”, azaz az egészséges munkaviszony fenntartásához szükséges különbséget tennünk a személyes és a szakmai konfrontáció között.

A megelőzés kérdésében az egyetemi oktatásra is kitérnek a résztvevők, hiszen többször megfogalmazódott a beszélgetés során, hogy a kiégés már ott elkezdődik. Elhangzik, hogy fontos lenne a színészi pálya lehetőségeinek színesebb bemutatása, mivel (e. o.) „egyre több köztes foglalkozás van, több olyasmi, ami talán jobban személyre szabható [a színészek számára]”. Emellett több olyan workshop szervezése is megkerülhetetlen, ahol de-roling-technikákat (belépés a szerepbe, és kilépés a szerepből) sajátíthatnak el a diákok. A tantervben nemrég újra megjelenő, opcionális tantárgyként választható pszichodrámára is egyre nagyobb az igény – meséli az egyetemi oktató, és egy olyan változtatást is megoszt velünk, amely a jövőben a diákok elmélyültebb felkészülését segítheti: (e. o.) „jó hír, vagy hát jó lesz majd a jövőben, hogy visszaállunk ebből a beteg, hároméves gyorsított képzésről a négyévesre.”

A résztvevőket arról is kérdeztük, konkrétan mit tennének a saját elsősegély-dobozukba. (sz.) „Egy homokórát és egy tükröt. A homokóra arra van, hogy amikor döntéshelyzetbe kerülök, érezzem azt, hogy nem most kell válaszolnom, hanem van időm meghozni ezt a döntést. (…) A tükör meg csak igen/nem-mel tud válaszolni egy kérdésre, hogy Az, amiben én vagyok, az most tényleg úgy rendben van, vagy nincs? (…) És erre ő megmondja, hogy igen vagy nem.”

Tehát fontos lenne, hogy megfelelő időt tudjunk szánni arra, hogy egy döntést meghozzunk, ugyanakkor folyamatos reflektálásra is szükség lenne, hogy meg tudjuk állapítani, az adott helyzet milyen hatással van az egészségünkre. A jelenlegi színházi struktúrák ennek nehezen adnak teret. (k. m.) „Minden folyamatnak abból a kérdésből kellene kiindulnia, hogy mit gondolunk a munkánkról, magunkról, és ez közben meg egy luxus. Luxus, hogy megengedjük magunknak azt, hogy hátradőljünk, s azt mondjuk, hogy Ok, miért is csináljuk?”

Egy másik résztvevő az időt egy személyesebb szemszögből említi: (k. m.) „Időt tennék bele, az biztos. Minden napra azt a pontosan megszabott időt, amit magamra szánok.” Emellett, ugyancsak ő a megelőzésben a kihasználás és az önkizsákmányolás problémájának a megoldására fektetne hangsúlyt: (k. m.) „Valamilyen mágikus detox-üvegcsét, amivel rábírom venni magam meg (nevezzük a rendszernek, mondjuk) azokat az embereket, akiktől esetleg függ ennek a kialakulása. Hogy meg tudjuk beszélni. És hogy én se keressem ezt a függőséget. Hát, igen, az önkizsákmányolás meg a mások általi kizsákmányoltság bonyolult viszonyát feloldja ez a kis üveg.”

Ehhez a gondolathoz csatlakozik az egyik dramaturg is, aki a határok pontos meghúzásában látja a megoldást: (d.) „Az én elsősegély-dobozomban van egy határtábla, ami arra jó, hogy én is meghúzzam a határaimat, és másoknak is jelezzem, hogy hol van az én határom. (…) Az, hogy hat után nincs munka.” Erre biztat egy színész is, aki nélkülözhetetlennek tartja a megelőzésben a véleményformálás szabadságát: (sz.) „Nem fogom be a számat ezután se, és ami nincs ínyemre, azt elmondom.”

Az egyik résztvevő már az elsősegély-dobozába betenné a szakemberrel való kapcsolattartást: (sz) „Vinnék vagy tíz csomag pézsét és a pszichiáteremnek a telefonszámát.”

Többen is azt a választ adták, hogy a barátaikkal – (sz.) „néhány igazán jó barát, akinek, ha lehet, ne legyen direkt köze a színházhoz” –, az élettársukkal, a családtagjaikkal való szorosabb kapcsolattartás, a rájuk való támaszkodás segítene nekik elkerülni a szakmai kiégést. Volt, aki a sportot tartotta fontosnak; volt, aki az utazást használná azzal a céllal, hogy egy bizonyos távolságból tudjon rátekinteni a helyzetére: (sz.) „Rengeteg utazás, lehetőleg tengerpartra. És minél több, mert engem az mindig nagyon kikapcsol. És akkor úgy kellő távolságra kerülök, és úgy [fel tudom tenni a kérdést]: Miért fontosak ezek a dolgok? Miért?”

De van, akinek a megelőzés azt a tudatot jelenti, hogy van lehetőség más utat választani: (sz.) „Egy nyitott ajtó. Semmi más nincs: egy nyitott ajtó. Én azt kiveszem, és az ajtón kilépek. Mögötte bármi, nem számít.”

{túlélőcsomag}

(sz.) „Megkérdőjelezni az önmagam létét
abban a sejtrendszerben.”

A megelőzési stratégiák mellett arra is kíváncsiak voltunk, hogy milyen eszközök léteznek akkor, ha már elkezdődött a szakmai kiégés folyamata. (sz.) „Valamivel ki kell védeni ezeket a dolgokat, egy falat építeni magad köré” – mondja az egyik színész.

A résztvevők szerint mindenekelőtt a helyzet felismerésére van szükség, és akkor elkezdődhet a (d.) „szembenézési folyamat”. Ehhez viszont kevés tudással rendelkezünk, nem ismerjük eléggé a szakmai kiégés tüneteit, sokszor a munkakulturánknak tudjuk be a jeleket, és több időnek kell eltelnie addig, amíg megtörténik a felismerés: (k. m.) „Nekem nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy rákérdezzek, hogy Így tényleg van ennek értelme? S – mondjuk – visszavegyek a tempóból, és olyan kollégákkal, akikkel dolgozom, helyzetekben ne felemelt hangon beszéljek, hogy ez nem jó, az nem jó. Hanem azt tudjam mondani, hogy én ezzel már nem akarok foglalkozni. Tehát hogyha szarok a körülmények, akkor én azzal nem akarok foglalkozni, hogy mást rekcumozzak. Mert másképp nem tudom, nem is akarom, inkább nem csinálom.”

Ha már megtörtént a felismerés, akkor a határozott jelzés a munkacsoportunk vagy a vezetőnk felé, a tudatos konfrontálódás lehet még segítőeszköz számunkra: (lt.) „Ha már megfogalmazom azt a pillanatot vagy azt a helyzetet, ami egy olyan valamivé gyarapodhat, ami az én kiégésemhez vezethet – mert az elég exponenciális és elég gyors –, akkor szóváteszem, és nem személyesítem el, vagy nem személyes szintből vagy szempontból közelítem meg, hanem még maradok a szakmainál. De hogy még idő előtt rámutatok, hogy itt lehet majd egy ilyen helyzet, vagy itt már kialakulóban van egy ilyen furcsaság akár. Furcsaságok szoktak történni. S akkor figyeljünk erre oda közösen. És ezt legtöbbször a rendezővel szoktam kommunikálni, vagy ha nagyon nagy mázlim van, a csapattal. De az egy nagy mázli.”

A nehézségeken az is át tud lendíteni, ha azt érezzük, van, akivel kommunikálni, hogy a körülöttünk dolgozó kollégák nyitottak a beszélgetésre. Ha a kiégés első jeleit tapasztaljuk magunkon, még szükségszerűbbé válik a kommunikáció: (lt.) „Még nagyobb igényem van arra, hogy értékes és értelmes kommunikáció-formát űzzek azokkal, akikkel abban a pillanatban és azon a helyen együtt dolgozom.” (sz.) „Kérdéseink vannak, amikre nem hogy választ kéne adni, de mindenképp ezekről érdemes lenne beszélni. (…) Ne hagyjuk magunkat kizsákmányolni. És ha erről beszélgetések születnek, az szerintem már egy ajándék.”

A résztvevők a kiégés folyamatában segítő eszközöket konkrétabban is megfogalmaztak: különféle meditációs, relaxációs technikák elsajátítása, fórumcsoportok szervezése, egy kovász életben tartása, házi növény, sport, terápia vagy akár egy olyan tér kialakítása, ahová időközönként el lehet vonulni: (sz.) „Mindig is akartam a színházban egy szobát, de nem ment bele senki, ahol lehet venni ilyen 50 banis tányérokat, egy kisebb tér, s oda valaki belép, s Csapjad, csapjad, engedjed. De nem egyeztek bele, azt mondták: Jaj, ezt nem lehet. Úgyhogy… Pedig, szerintem nagyon jó levezetés lett volna. Mindenkinek. A könyvelőségtől a díszletmunkásig, a jegyszedő néniig, mindenkinek. Bemenni két tányérral. Kis terápia.” (e. o.) „Egy bokszzsákot kéne vegyünk, és valahol ott az egyik alagsori terembe betenni, és akkor így programálni, hogy 10-től 10:30-ig valaki jöhet, és használhatja.”

A szakmai kiégésben eljuthatunk arra a pontra is, ahol már kénytelenek vagyunk drasztikusabb eszközökhöz folyamodni: (lt.) „az abszolút túlélőben benne van egy füles, mert mikor már túl nagy a zaj, akkor én lecsatolom magam teljes mértékben”; (sz.) „kilépek ebből, és… Csak hát nyilván, ez nehéz, ezt mondani”.

Akárcsak az elsősegély-doboz esetén, a résztvevőket itt is megkérdeztük, hogy konkrétan mit tennének a túlélőcsomagjukba. Fontos, hogy legyenek referenciapontok, amelyekhez vissza lehet térni, illetve azt érezni, hogy értelme van a munkánknak, nyomot hagy a szakmai közegen: (d.) „A túlélőben van egy papír meg egy ceruza, ez jutott eszembe. A papíron rajta vannak azok a gondolatok, amiket tiszta pillanataimban megfogalmaztam magamnak, hogy mire figyeljek. És azokat általában el szoktam felejteni, de jó újraolvasni. Például hogy ne zsákmányoljam ki magam stb. És azért ott még legyen egy ceruza, hogy ha valamit akarok a papírra… nyomot hagyni, akkor. Az eddig is erőt adott, hogy tudok nyomot hagyni.”

Többen az utazás gondolatához csatlakoztak: (sz.) „lakóautó, hogy tudjam vinni a két kutyámat, tudjam vinni X-et, a gyermeket, és lesz egy olyan polc benne, ahol csak fűszerek vannak, és akkor, amerre megyünk, akkor ott megállunk, és úgy fűszerezzük a napunkat, ahogy mi akarjuk”; (k. m.) „vinnék egy túracipőt vagy egy sportcipőt. Elvinnék egy társulatra való, közeli barátot”; (l. t.) „a hosszú távú csomagban… Én oda embert nem vinnék szerintem. (…) Egy kisebb méretű növényt vinnék”; (sz.) „a kutyám, egy doboz óvszer, és egy jegy Május 2.-re”.

A színházi közegben a kiégés magányos jelenség, az alkotók és a színházi alkalmazottak egymástól elszigetelve, legtöbbször titokban küzdenek kifáradásukkal. A beszélgetésen a szolidaritás is felmerült, és az egyik színész túlélőcsomagjának megfogalmazásakor a kiégéssel küzdő kollégáira gondolt: (sz.) „Egy olyan varázserőt kívánok, ami tud segíteni a hasonló helyzetben lévő színészeken. Nemcsak színészeken, hanem kiégett embereken. És ha nem tudnak meggyógyulni, akkor ezzel a varázserővel szívesen látom őket, a családommal együtt, egy szigeten, az óceán kellős közepén, ahol csak úszni lehet, napozni, horgászni, főzni, szeretkezni. És ennyi.”