Köllő Kata: dráMAi új formák

dráMA 13 – Kortárs Színházi Találkozó. Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely
A Játéktér 2022/4. számából
Fotók: Kelemen Kinga

Idén tizennegyedik alkalommal rendezték volna meg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által 2008-ban elindított dráMA – Kortárs Színházi Találkozót, ha 2020-ban közbe nem szól a rossz emlékű világjárvány. 2022-ben így „csupán” tizenharmadszor találkozott a színházi szakma, hogy betekintést nyerjen a kortárs magyar és román drámák, illetve az ezekből születő előadások világába.

Fontos kezdeményezésként indult annak idején a fesztivál, az inspirált szervezők jól ráéreztek az akkori romániai fesztiválpaletta egyik hiányzó szeletére. Kezdetben még úgy tűnt, hogy a leszűkített tematika nehéz helyzetbe hozza a rendezvényt, hiszen akkortájt aránylag kevés kortárs magyar és román drámából készült előadás született országszerte. Az évek során azonban a színházak egyre bátrabban nyúltak kortárs szövegekhez, újabb lendületet adva a fesztiválnak. (Kő)színháza válogatja, de tény, hogy évről évre kikerül egy dráMÁra való kínálat, ehhez persze hozzájárul az is, hogy a szervezők a független társulatok háztáján is körülnéznek, amit csak dicsérni lehet.

Az idei találkozó műsorát egy Csehov-idézet mentén állították össze a szervezők: „Új formák kellenek” – mondja a fiatal, (dráma)írói pályáján éppen csak elinduló, lázadó Trepljov a Sirály első felvonásában. „…formabontó, kísérletező szellemű és nemhagyományos munkamódszerrel készült kortárs romániai alkotók előadásait hívtuk meg” – olvasható a fesztivál műsorfüzetében, és a program arról tanúskodik, hogy az egyhetes találkozó valóban bővelkedett új formákban. Láthattunk megírt darabokból született előadást, rendező(k) és színész(ek) által írt szövegek alapján létrejött produkciót sok improvizációs-interaktív betoldással, auditív performanszt, autóbuszban játszott előadást, installációra épülő, performansz jellegű „verselőadást”, kirakatban megnézhető, felnőtteknek szóló bábelőadást, amelyet az Élet rendezett, de átjárószínházat is, vagyis utcai gyalogátkelőhelyen zajló flashmobszerű performanszfélét.

Ebből is kitűnik, hogy a szervezők nem hiába válogatták össze az idei dráMA programját az idézett jelmondat mentén, hiszen „az új kifejezési formák keresése és folyamatos megújulás nélkül nincsen színház” (idézet a műsorfüzetből). Ezzel teljes mértékben egyetértek, azt azonban hozzáfűzném, hogy sokszor hiába vágyunk formabontó, kísérletező szellemű, nem hagyományos munkamódszerekkel készült színházi előadásokra, ha azok többnyire csak külsőségekben hordozzák az új formákat, ha a külcsín és a belbecs, vagyis a forma és a tartalom nem találkozik. Apropó, ’új formák kellenek’-mottó, Kosztya Trepljovnak sem igazán sikerült radikálisan újat felmutatni, ezt a negyedik felvonásban el is mondja: „…nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával”. Ha Trepljov darabvégi „vallomását” kicsit átírjuk, akkor valahogy így hangzana: nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy a formától függetlenül érvényes és hiteles előadás szülessen.

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház produkciójával indult az idei dráMA; a K. Gedeon tündöklése és bukása című előadást Hatházi András rendezte, Barabási Albert-László A képlet című könyve alapján színpadra alkalmazta maga a rendező és Deák Katalin dramaturg. Barabási könyve a siker természetét, annak törvényszerűségeit vizsgálja. A téma nyilván azonnal összeköthető a színház világával, hiszen ott aztán minden ezen áll vagy bukik: a vélt vagy valós sikeren. Nem véletlen tehát, hogy az alkotókat megszólította ez a téma, átszűrték magukon, átvették a színházra is alkalmazható elméleteket, és készítettek egy jól sikerült forgatókönyvet. Amit aztán a színészekkel együtt – mert biztos vagyok benne, hogy ők is aktívan részt vettek a végső forma kialakulásában – színpadra vittek.

Persze ennek az előadásnak igazából nincs is végső formája, amint hogy azt is megszokhattuk az utóbbi években, hogy Hatházi András nevét nem igazán köthetjük „hagyományos” színházi előadásokhoz sem rendezőként, sem színészként, az ő terepe mostanság a kísérletezés. Ennek megfelelően tehát a Figura Stúdió Színház előadásában is sok az improvizáció, az interaktivitás, és tulajdonképpen nem is előadás, csak egyfajta együttgondolkodás – adott esetben a közönséggel együtt – mindarról, hogy melyek is a siker törvényei színházban, magánéletben, karrierben, kapcsolatokban, házasságban stb.

Ebben a másfél órás „nemelőadás-félében” tehát az sem eldöntött, hogy a színészek mikor színészek és mikor civilek, van benne színészi rájátszás, mondhatni ripacskodás, pojácaság, de van maximális természetesség is, kiszámíthatatlan, hogy épp improvizációs szöveget hallunk vagy eleve megírtat, amint hogy az is, hogy mikor vonják be a közönséget a játékba. A produkció négy színésze – Dávid Péter, Sosovicza Anna, Barabás Árpád, Tamás Boglár – mellett ki kell emelnem Hatházi Rebeka nevét, aki látványtervezőként nagymértékben hozzájárult az előadás sikeréhez, hogy maradjunk A képlet-adta tematikánál.

A Csíki Játékszín A sarlatán című produkcióval volt jelen a fesztiválon, amely némiképp a K. Gedeon… ikerelőadásának is tekinthető. Nem csupán azért, mert mindkettő Hatházi András nevéhez fűződik – előbbit részben írta és játszik benne, utóbbit részben írta/adaptálta és rendezte –, hanem a tematikája miatt is. Míg a Figura Stúdió Színház produkciója azt boncolgatja, hogy melyek a siker törvényei, az előadás sikere valóban a közönségtől függ-e, és egyben rávilágított a színészi identitás sokrétűségére, addig A sarlatán hangsúlyosabban kérdezi meg és vonja kétségbe mindezeket. Foglalkozik többek között azzal, hogy van-e értelme a színházcsinálásnak, és ha van, azt hogyan kellene művelni ahhoz, hogy igaz legyen; mit tud kezdeni magával a színész, ha már nem úgy hisz a színházban, és nem úgy akarja művelni a hivatását, ahogyan húsz, harminc évvel ezelőtt tette, mert úgy érzi, nem érvényesek az akkori módszerek, elméletek, nem tartja működőképesnek a teljes kőszínházi rendszert.

A Tom Dugdale és Hatházi András által jegyzett szövegkönyv mindezeket egy színészetet oktató színművész-tanár szemszögéből mutatja meg (a darab munkacíme is – A színitanár – eredetileg erre utal), de természetesen, akárcsak a K. Gedeon… esetében, egy adott pillanatban fontos szerepet kap a közönséggel való interaktivitás. Az előadás rendezője Tom Dugdale, akivel Hatházi András már többször együttműködött: az amerikai rendezővel, egyetemi oktatóval való több mint tízéves baráti és szakmai kapcsolatuk eredményeként tudható be például a Tizenöt próbálkozás a színészetre című one-man-show is, amely szintén a színészi lét problémáit feszegeti.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy A színitanár munkacíme mikor és hogyan vált azzá, amivé? Mind a szövegkönyvre, mind pedig az előadásra jellemző egyfajta kettősség, hiszen van abban némi pikantéria, hogy Hatházi András a valóságban is színművészetet oktató tanár, aki jó ideje problémásnak találja a színészoktatás és a színházcsinálás mikéntjét, akárcsak a darabban szereplő Tanár. A két színinövendéket játszó Nagy Gellértnek és Balázs-Bécsi Eszternek pedig a valóságban is tanára (volt) Hatházi. Bőven van tehát valóságalapja ennek a fikcionalizált történetnek, amely két alkotó – Tom Dugdale és Hatházi András – többévnyi beszélgetéseinek, levelezéseinek eredményeképpen született. Az előadás attól izgalmas, hogy végig fenn tudja tartani ezt a kettősséget: nehéz eldönteni, hogy abból, amit látunk, mi tartozik a valósághoz, és mi fikció, mikor lesz a tanárból sarlatán, és fordítva, mikortól színház az, amit látunk, vagy mikor tükrözi az esetleges valóságot. Leginkább az interaktív résznél bújik ki a szög a zsákból: az előadáson belüli, élő tévéstúdió-beszélgetésnek álcázott jelenetben ugyanis a Hatházi által játszott tanár kilép a szerepből – vagy legalábbis erre lehet következtetni –, és elkezd kérdéseket feltenni a nézőknek a színházi előadásokkal kapcsolatban: hogy mit is jelent számukra a színház, a színészi játék, milyen a jó előadás, miért tapsolnak akkor is, ha szerintük rossz az előadás stb. Egy idő után valóban nem lehet tudni, hogy ebben a nézőkkel folytatott interaktív jelenetben miként van jelen Hatházi András. A saját maga és a rendező által írt darabban játszó színészként? Hatházi Andrásként? Oktatói munkájának értelmét megkérdőjelező tanárként? Vagy csak egyszerűen élvezi a szerepből való kilépési lehetőséget, ezt a fajta kapcsolatteremtést a nézőkkel. Őszinte érdeklődéssel feltett kérdések, amelyekre kiszámíthatatlan válaszok érkeznek. Vagy nem érkeznek. De mindenképpen vissza kell lépni valahogy az előadás utolsó jelenetébe, felvenni a szálat ott, ahol abbamaradt… Aztán taps.

Apropó fesztiválmottó, csak lábjegyzetben írom ide érdekességként, hogy A sarlatán két színinövendéke Csehov Sirályának negyedik felvonásából próbálja Kosztya (azaz Konsztantyin Gavrilovics Trepljov, aki új formákért lázadozott a darab elején) és Nyina utolsó találkozását. Így érnek össze a dolgok egy fesztiválon.

Terjedelmi okok miatt a továbbiakban nem térek ki az egyhetes dráMA minden előadására, csupán kiemelek egy-egy produkciót.

A fesztivál második napján a Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois (Minden, amit elvett tőlem Alois) című produkciót láthattuk, amelyet Andrei Măjeri rendező a kolozsvári Reactor független társulatnál hozott létre. Az előadást korábban online formában már láttam, ami nyilván nem mindig mérvadó. De azt a véleményemet, hogy Cosmin Stănilă darabjához jól jött volna egy dramaturg, és hogy az előadás túlságosan is „számít” a nézői könnyekre, az élőben látott változat sem írta felül. Ennek ellenére nyilván az előadásnak megvannak a maga pozitívumai, Kató Emőke színészi játéka pedig nem hiába érdemelte ki a legjobb női főszereplőnek járó UNITER-díjat. Egy anya–fiú kapcsolatot a kegyetlen Alzheimer-kór prizmáján keresztül bemutató előadás mindkét szereplőjének fontos feladat jut, de természetesen a Nagy Eszter színésznőt alakító Kató Emőkének több lehetősége van megmutatni a figura komplexitását, részben a szereplő mivolta, részben a helyzetek miatt. Lucian Teodor Rus (Cristi) eleinte kissé egysíkú játéka csak később, az anyja gondozása közben lassan ránehezedő pszichés teher nyomán válik összetettebbé. Az előadás előtti T. E. Á.-s (Találkozás egy alkotóval) beszélgetésen a rendező elmondta, hogy a darab a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület által meghirdetett Drama 5 elnevezésű drámaíró rezidensprogram alatt született. Andrei Măjerinek megtetszett a szöveg, és mivel mindenképpen Kató Emőkével szerette volna megrendezni, akivel előzőleg már dolgozott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a szerzővel egyeztetve átírták a történetet egy Nagy Eszter nevű magyar színésznőre, akinek vegyes házasságából született fia csupán néhány szót tud magyarul, a közös kommunikáció nyelve tehát a román.

A negyedik nap programjából két produkciót emelnék ki. A Madárzsokét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata hozta el a dráMÁra. A Tandori Dezső költőre, intermediális grafikusra emlékező performansz rendezője Keresztes Attila, zeneszerzője pedig Boros Csaba, akivel aznap T. E. Á.-ztunk, és aki végtelenül szimpatikusan beszélt arról, hogy mit is jelent számára a zeneszerzés, miért váltott át a színészetről erre a műfajra, és hogy mennyire nem méltányolják a kritikusok a színházi zenét. Egyfajta összművészeti produkció a Madárzsoké, jó arányban ötvözi az installációt, a zenét, a verset, a korabeli hang- és videofelvételeket Tandori Dezsőről, mindezeket szinte karmesterként fogja össze a színpadon lévő Boros Csaba. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy csodás zenélő kalitkákat „gyártott” ehhez az előadáshoz, amelyeknek különös hangzása és látványa lenyűgözött).

A napot a Részeg halottakat nem szolgálunk ki című kirakatelőadás zárta. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház produkciója Örkény István egyperces novellái alapján született, a jól összerakott, humoros bábelőadást (amit a műsorfüzet szerint az Élet rendezett) egy utcai járdára épített emelvényen ülve néztük végig az egyik üzlet kirakatában. Kabátban, pokrócba burkolózva (mert sajnos az időjárás nem volt velünk kegyes a fesztivál alatt), fejünkön fülhallgatóval kísérhettük végig a szellemes ötletekkel tűzdelt produkciót.

A dráMA ötödik napján ismét láttam egy Eltűnteket, Elise Wilk Dispariţii című darabját ezúttal a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház hozta el a fesztiválra, Cristian Ban rendezésében. A brassói szász származású, román nyelven alkotó drámaíró darabját először a Yorick Stúdió előadásaként láttam Sebestyén Aba rendezésében a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, a magyar nyelvű színpadi változatot Eltűntek címmel játszották. A darab egy erdélyi szász család történetét dolgozza fel 1944-től 2007-ig, a három kulcsfontosságú történelmi időszakban zajló családi eseményeket nem időrendi sorrendben látjuk. A történet hátteréhez tartozik, hogy mindhárom periódus alatt drasztikusan csökkent a romániai német kisebbség létszáma. Cristian Ban rendezése jobban felszínre hozza a szöveg humorát, erre persze rásegítenek az egyes részek közötti improvizációs jelenetek is, amikor a színészek reflektálnak a szerepcserékre, az ezekből adódó helyzetekre. A darab tizenkét szerepét ugyanis szerzői utasítás szerint ugyanaz a hat színész játssza, a szerepváltásokat pedig – hogy ki kicsoda a következő jelenetekben – maguk a színészek magyarázzák el a különböző részek között, ebből aztán valóságos stand-up-comedy kerekedik. Bár erről az előadásról sem igazán mondható el, hogy nagyon formabontó vagy kísérletező jellegű lenne, mint ahogyan a reactoros produkcióról sem, de ettől még érvényes színházi alkotásoknak tartom őket.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadását a dráMA utolsó előtti napján, szombaton láthatta a közönség a nagyteremben. A Radu Afrim írta és rendezte Amikor telihold ragyog a turkáló felett című produkcióra nagyon kíváncsi voltam. Szeretem Afrim rendezéseinek mágikus realizmussal áthatott világát, és azt is, hogy a színészeiből mindig ki tudja hozni a maximumot. Van viszont egy gyengéje: az általa írt vagy a színészek improvizációi alapján született szövegekkel nem tud takarékosan bánni, és mivel nem dolgozik dramaturggal, ez sajnos mindig rányomja a bélyegét az ilyen alapon készült előadásokra. Ez történt most is.

Maga a történet – amúgy Afrim általában igyekszik helyspecifikussá tenni ezeket a sztorikat – tulajdonképpen egyszerű, idézem a műsorfüzetből: „Golyó turkálójában az idő egy ideje helyben áll. A madarak a rádióban laknak, a ruhák életre kelnek, a ruhák régi tulajdonosainak szellemei rohangálnak. Főleg, ha telihold van. Ha telihold van, akkor nagy a tét. Átkokat kell feloldani, titkokat kell feltárni. A logika morfológiája összetett dolog, ahogy Claribella mondja. Golyó turkálójában sokféle igazság és sokféle logika találkozik. És a nap, amikor egy Zarát akarnak a városba hozni, egyre csak közeledik. Pedig sem Zarának, sem bevásárlóközpontnak nincs helye ebben a kisvárosban.”

Amint az idézetből is érzékelhető, a Golyó&Son turkálóban zajló eseményeket, történeteket nagyfokú irónia itatja át, jó kis társadalomkritikát vetít elénk a rendező, humora is van, a színészek pedig nagyon értik Afrim rendezői világát. Csakhogy egy idő után mindenből túl sok van, minden túlburjánzik, elsősorban a szöveg, ebből kifolyólag pedig a játék is, és lassan érdektelenné válik a nagyon jól induló előadás. Szerencsére a színészek kitartóan, nagy játékkedvvel próbálják menteni a menthetőt a szövegkönyv útvesztői közepette.

Záró gondolatként ismét idézném Kosztya Trepljov ifjonti hévvel világgá kiáltott alkotói fájdalmait: „Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne legyen semmi”. De legyen, mondom én, legyen, akár új, akár rég(ebb)i, csak hiteles és érvényes legyen.