Megéri kiégni – Kasza Izabella és Szőke Enikő pszichoterapeutákkal Biró Réka és Deák Katalin beszélgetett

A Játéktér 2022/2. számából
A Játéktér 2022/2. számának Színház és jóllét című rovatában használt fényképeket a pszichodrámás foglalkozás és a fókuszcsoportos interjú résztvevői küldték személyes fotótárukból. Olyan fényképek ezek, amelyek kapcsán ők a mentális jóllétre vagy a szakmai kiégésre asszociáltak.

Iza és Enikő két alkalommal tartott háromórás pszichodrámás foglalkozást színházi szakembereknek, majd fókuszcsoportos interjút vezetett a mentális jóllét témakörében, amelyen szintén színházi alkotók vettek részt. Az itt olvasható beszélgetésünkben többek közt arra voltunk kíváncsiak, hogy szakemberekként mit gondolnak, mit jelent a mentális egészség egy művészeti folyamatban, illetve hogy a színházi alkotókkal való találkozásaik alapján mit látnak, hogy áll a színházi szakmai közeg a mentális jóllét szempontjából. Az interjú alatt még számtalan megkerülhetetlen kérdés felmerült e téma kapcsán, amelyek – reméljük – hasznosak lesznek mindazok számára, akik munkájuk során vigyázni szeretnének önmaguk és mások lelki egészségére.

B. R.: Mi volt a benyomásotok a két foglalkozás és a fókuszcsoportos interjú alatt?

Sz. E.: A lelkemet az érintette meg igazán, ahogy küzdenek ezek az emberek a kiégéssel. A színház kapcsán leginkább arra szoktunk gondolni, hogy szórakoztató műfaj, de arra, hogy mi van mögötte, hogy ott is ugyanúgy emberek kínlódnak és szenvednek, arra kevésbé. Sőt, amikor ők kilépnek a színpadra, ez nem jöhet át. A találkozások alatt azt láttam, hogy mindezt szépen viselik, és gyűjtik az erőt ahhoz, hogy a nézők tényleg a jót kapják. Szóval nagyon jó tapasztalat volt velük dolgozni – a nyitottságuk és az őszinteségük miatt is.

K. I.: A színházi játékban most már én sem csak a tehetséget látom, hanem azt a sok munkát és a rengeteg áldozatot is, ami mögötte van. A téma megközelítése mindkét csoportban nagyfokú önfegyelmen keresztül történt. Ennél és az ehhez hasonló témáknál fennáll annak a veszélye, hogy átmegyünk hibáztatásba vagy panaszkodásba. Ez itt nem történt meg. Tehát, ahogy Enikő is mondta, őszintén, hitelesen, mélyen beszéltek arról, ami bennük van. A nagyfokú önfegyelem sokat elárul arról, hogy szakmai és személyiségfejlődés szempontjából ezek az emberek hol tartanak.

Engem pedig azok a pillanatok érintettek meg leginkább, amikor megérezték a pszichodráma-színpadnak a lényegét. Hogy az miben más. Ezek mély, meghitt megnyilvánulások voltak önmagukkal szemben. Mert a pszichodráma-színpad nem az, ahol másoknak mutatunk, hanem ahol magunknak – annak ellenére, hogy ezt mások, a pszichodráma-foglalkozás többi résztvevői is látják.

• 

• 

{az égető (munka)körülmények}

D. K.: A mentális jóllétnek, mit gondoltok, mit kellene jelentenie a színházban?

Sz. E.: Elsősorban azt, hogy lehessen beszélni a problémákról.

K. I.: De a találkozásokból az derült ki számunkra, hogy egy-egy színházban nagyon nagy a tabusítás. Ezt szaknyelven social contracting-nek nevezzük, magyarul csoportelvárás. Ugyanebbe a kategóriába tartozik akár a panaszkodás is.

B. R.: A bemutató után se illik örülni olyan nagyon. És csoportelvárás az is, amit az egyik fiatal színész jegyzett meg a fókuszcsoportos beszélgetésen: azt vette észre magán, hogy amióta bekerült abba a közösségbe, ő is egyre többet panaszkodik.

K. I.: Panaszkodunk vagy egyáltalán nem beszélünk a problémákról. Abból, amit hallottunk és láttunk, úgy tűnik, van ebben a közegben egy nagyfokú tabusítás, titok: Erről nem beszélünk. Mert ha beszélünk, akkor sem oldódik meg semmi.

Sz. E.: Közben meg nagyon fontos lenne, hogy ne egyedül kelljen vinni a batyut. Merthogy elkerülhetetlen, hogy nehézség legyen, de szükség lenne beszélni ezekről valahol, valakivel, valamilyen módon.

K. I.: A mentális jóllét partneri kapcsolatokat is feltételez. Azt hiszem, a színházban nem csoportok szintjén, hanem egyéni szálak, egyéni szimpátiák mentén kapcsolódnak az emberek. Ez azért kár, mert a mellettük lévő kollegákat, akiktől tanulhatnának, akikből merítkezhetnének, akikkel nem a magánéletben, nem barátokként lehetnének együtt nagyon jól, hanem a szakmai szerepeikben, nem ismerik meg.

Ha pszichodrámás terminusban fogalmaznék, azt mondanám, hogy a szerepek, amikben benne vannak, szakmaiak és komplementárisak kell hogy legyenek. Komplementárisak, azaz nem alá- és fölérendelt helyzetek. Vagyis a rendezőnek, a dramaturgnak, a látványtervezőnek, a színésznek és az összes többi munkatársnak partnerként kellene részt vennie az alkotói folyamatban.

A találkozásokon, ennek ellenére, azt vettük észre, hogy a színházban dolgozók nem igazán látnak rá egymás munkájára. Nem tudom például, hogy a színészeknek mennyire van rálátásuk a rendező munkájára; arra, hogy mi van a rendező elképzelése mögött, és hogy egyáltalán mennyire tudnak ehhez az elképzeléséhez kapcsolódni. És az is kérdés, hogy a rendező mennyire tud kapcsolódni ahhoz, ami a színésznek a játéka, a megélése mögött rejlik. Azt kell tehát megnézni, hogy mennyire unidirekcionálisak ezek a viszonyok, és hogy ki az, aki a tempót megszabja.

B. R.: A fókuszcsoportos beszélgetésen az egyik színész így fogalmazott: jön valaki, akinek az álmát ő megvalósítja.

K. I.: És ő nincs benne abban az álomban. Tehát úgy játszik egy álomban, hogy nem is az övé. Így viszont biztosított a kiégés. Ha színészként többször azt tapasztalom, hogy a rendező úgy tekint rám, mint egy bútordarabra, aki csak ennyiben része az ő álmának, hiába van sikerélményem a magánéletemben vagy más szakmai szerepeimben, nem kompenzálja azt, hogy szakembereként, színészként mit élek meg.

Sz. E.: Tudjak én is hozzájárulni a teremtő-folyamathoz, adhassak a kreativitásomból: ne legyen abból folyamatosan lefaragva. De ez mindig attól függ, hogy a vezető mennyire engedi meg, hogy az alkalmazott hozzá tudjon járulni ehhez a teremtő-folyamathoz. Hogyha a színházban az alkalmazottak többször megélik azt, hogy úgy kell megvalósítaniuk egy szerepet, egy álmot, egy előadást, hogy meg sem kérdezik őket arról, hanem csak alá kell vetniük magukat egy elképzelésnek, sokkal hamarabb bekövetkezik a kiégés.

K. I.: Ez olyan, mint amikor vásárolunk egy házat: már fel van építve. Nem tudjuk megváltoztatni, hogy hol legyen a konyha, a fürdő. Azt viszont, hogy ezeket hogyan rendezzük be, eldönthetjük. Ez a döntés lenne valahol az alkotás szabadsága.

D. K.: A színházi szakmai kiégés, hogy látjátok, mennyire különbözik a más szakmákban fellelhető kiégéstől?

K. I.: A többi szakma mellett itt van egy plusz faktor: a közönség. Ez plusz nyomás, mert a színésznek a színpadon azt kell eljátszania, hogy a szerep, amiben benne van, neki nagyon jó. Megtiszteltetés, hogy ő egyáltalán ott lehet. Csilloghat, ragyoghat. És azt hiszem, ezt a közönség – bár nem tudatosan – el is várja a színésztől. És amikor gratulálnak egy szerephez, ami kapcsán nem érzed, hogy te vagy benne, nem mondhatod el, hogy püpü, nem járja, ne gratulálj, mert ez nem is az a szerep, nem is úgy játszottam, ahogy szerettem volna. Mert azzal tartozol a szakmádnak, hogy fűnek-fának ne panaszkodj arról, hogy ez nem az, ami te vagy. Talán ez adhatja a plusz nyomást.

Más szakmában, ha kiégtem, lehetek durcás és nyomott, nem kötelező mosolyogni. De a kiégés, az mindenhol kiégés. Ugyanazokkal a folyamatokkal, ugyanazokkal a fázisokkal, meghosszabbodott vagy megrövidült szenvedésekkel.

{a szakmai kiégés tünetei}

D. K.: A találkozások alatt fedeztetek fel kiégéses tüneteket?

Sz. E.: Nem kellett felfedezni. Volt, aki mondta. Néhányan már átestek rajta; és voltak olyanok is, akik éppen benne vannak. De ha nem is mondták, észrevehető volt abból, ahogyan beszéltek. A szakmai kiégéssel kapcsolatban mindenkinek volt tapasztalata. Még annak is, aki azt mondta, hogy nincs. Mert amikor elkezdett róla beszélni, rájött, hogy ilyesmit már ő is átélt.

K. I.: Voltak látható, fizikai jelek is: elakad a hang. Bepárásodik a szem. A mozdulatok kapkodóak lesznek. Ezek mind érintettségről szólnak.

Sz. E.: Tehát nem úgy beszéltünk a szakmai kiégésről, hogy azt se tudták, eszik-e vagy isszák. Valamilyen szinten ismerős volt mindenkinek.

B. R.: Egy munkafolyamat során melyek azok a jelek, amelyek kiégésre utalhatnak?

K. I.: Például amikor azon veszem észre magam, hogy kezdek túlpörögni: egyszerre öt dologhoz kapok, de egyiket sem fejezem be. Vagy kezdek egyre kedvetlenebb, apatikusabb lenni. Vagy amikor mindenkihez akarok kötődni. Esetleg klikkesedek. Ezek mind olyan jelek, amik arra hívhatják fel a figyelmemet, hogy alakulóban van valami, ami nem biztos, hogy az én egészségemet, testi és lelki jóllétemet szolgálja.

Merthogy a kiégésről általában csak érzelmi szinten szoktunk beszélni, de az a testi funkcióimra is kihat. Hányingerem van, undorodom. Van egy állandó fojtogató érzés. Vagy fáradt vagyok már reggel hatkor. Hiába pihenek, folyamatosan fáradt vagyok. És egy idő után lehet, hogy nem elég, ha azt mondom: azért, mert sokat dolgozom. Vagy ideges vagyok, mert feszt idegesít a főnököm. De ha mindig ideges vagyok, akkor az az egy ember nem tudja elvinni a balhét azért, mert én ideges vagyok. A mögött még van valami. És különben a véranalízisből, a szervezet különböző vitamin- és hormonszintjeiből is megállapítható, ha valaki közel áll a kiégéshez, vagy éppen benne van. Tehát, nemcsak érzelmileg terhel le, nemcsak a munkaképességünket befolyásolja, hanem azt is, hogy hogyan alakul az egészségünk, hogyan változnak a kapcsolataink, és tulajdonképpen az egész életünk.

Sz. E.: Nagyfokú tudatosság kell ahhoz, hogy rájöjjek, miben vagyok, vagy hogy amit hallok a kiégésről, azt magamra tudjam vonatkoztatni. Számít, hogy mennyire tudatosan figyelem magam. Csakhogy amikor benne vagyok valamiben, nem látom olyan tisztán, hogy mi történik. Főleg, hogy érzelmileg leterhel.

B. R.: A fókuszcsoportos beszélgetésen mondtad, hogy a rutin az egyenes út a kiégéshez. Sokszor tapasztaltam, hogy munkafolyamatok során rutinból dolgozunk, de ezt eddig a lustaságnak, s nem a kiégés jelének tudtam be.

Sz. E.: Azért lehet a kiégés jele, mert azon a ponton már csak a rutin tud működni. És a rutinhoz nem kell az érzelmi szál, nem kell átgondolnom. Nem jókedvvel csinálom, nem szenvedéllyel, csak azért, mert kell. Taposom a kijárt utat. Ez a rutin. Automata-pilótára váltok. Nem társul a cselekvéshez az érzés, a lelkemből már nem tudok adni. Merthogy erről van szó a kiégésnél: a lelkem ég ki.

K. I.: A rutinban konzervekből élek. A színészeknél ez talán az a jelenség, amikor a saját szerepemben annyira meg vagyok rekedve, hogy csak azt tudom hozni minden alkalomkor. Például amikor apát játszom, mindig ugyanazt az apát hozom elő.

{felleljük a felelőst?}

K. I.: Fontos kérdés az is, hogy mikortól kezdődik a kiégés. Ha a kiégés már egyetemistakorban elkezdődik, ha már diákként úgy készülök a pályára, hogy semmire sincs esély, akkor annál többet kell dolgoznom ahhoz, hogy az erőforrásaimat össze tudjam kapargatni. Amikor más egyetemen tanuló diákokkal dolgoztunk, láttuk, hogy ők ehhez képest igenis megélik azt a fajta belső erőt, ami szükséges ahhoz, hogy pályakezdőként hittel induljanak el az útjukon.

Hogy a hitem kialakuljon, elég nagy erőm kell legyen szakmailag álmodozni. És erőm kell legyen ahhoz is, hogy ezeket az álmokat majd gyakorlatba ültessem, és hinni tudjam, hogy jó leszek akkor is, ha lámpalázas vagyok. Akkor is, ha szorongok. Akkor is, ha tudom, hogy rajtam kívül még vannak tizenöten, akik tehetségesek. De úgy nehéz, ha a hitemet folyton össze kell kuporgatnom, mert jön valaki, aki újra meg újra letöri. Akinek az lenne a szakmai feladata, hogy biztasson, és hogy felhívja a lehetőségekre a figyelmemet.

Sz. E.: Meg hogy megadja a szakmai önbizalmamat. A pedagógusnak nem ez a feladata? Átadni a tudást, értékelni, és biztatni. Kitől kapd meg a szakmai önbizalmadat, ha nem a tanárodtól?

K. I.: Amikor azt hallottuk a fókuszcsoportos beszélgetésen, hogy már elsőéves egyetemista koruktól azt hallják, hogy tök jó, hogy itt vagytok színin, nagyon jó buli, de igazából esélyetek sincs elhelyezkedni…

Sz. E.: Megfordulsz és elmész.

K. I.: Aki tud vigyázni magára, az megfordul, és otthagyja őket. Akit otthon tudatosan arra tanítottak, hogy édes fiam, ott legyél, ahol neked jó, és arra vigyázz, hogy olyan emberekkel, akikkel jól vagy, az azt mondja, hogy na, jó, én ezt nem akarom.

Sz. E.: Nagyon erős kell legyen az álmod, ha ezek után mégis ott maradsz.

B. R.: Azt szokták mondani, ezzel az a cél, hogy a diákok edződjenek. Hogy felkészítsék őket a szakmára.

K. I.: És mi van, ha ezek a diákok olyan helyre kerülnek, ahol erre nem lesz szükség? De mivel ők erre vannak edződve, mindenhol ezt fogják keresni, és egyből, a legkisebb konfliktusra vagy a legkisebb véleménykülönbségre is kinyílnak az antennáik.

D. K.: Hogyan lehetne ezen segíteni?

K. I.: Több szinten: tanárokkal, diákokkal. Egyrészt úgy képzelem, hogy egy ilyen jellegű egyetemnek szüksége lenne saját pszichológusra, ahová a diákok el tudnak menni, és kapcsolatba tudnak kerülni szakemberrel akkor, amikor olyan élményeik, megéléseik vannak, amelyeket meg kell dolgozni.

Ezen kívül a szakmai szerepre való felkészülés, a csoportos szakmai szereptréning segíthetne, és talán arra is felkészítené őket, hogy másként viszonyuljanak a csoporthoz, hogy megtanulják a partnerséget, a partneri viszonyok működését.

A tanárok számára is fontos lenne, hogy találkozzanak szakemberekkel, hogy feldolgozzák a nehézségeiket, foglalkozzanak azzal, hogy ők hogyan élik meg a szakmai szerepüket, és hogy a tanítás milyen élményeket hoz elő belőlük, milyen modelleket alkalmaznak. Hogy feltegyék a kérdést: Mikor érdemes ezeken a modelleken változtatni? Mert ha felismerem, hogy te jó isten, ugyanúgy csinálok, mint annak idején a tanárom, aki nekem sem tetszett, az jó, de ha nem tudom, hogy mi mást tehetnék, akkor ez a felismerés csak feszültséget szül bennem. Jó, legyünk partnerek. De hogy? Szerintem van, aki szívesen lenne partner, ha tudná, hogyan kell azt csinálni.

Sz. E.: Eszembe jutottak a határok. A partnerségnél is tudnod kell, hol vannak a határaid. Ezért is érdemes megtanulni őket, foglalkozni velük. Meg kell húzni a határokat.

K. I.: Apropó, határok. Meddig tudnak elmenni velem? Van-e annak létjogosultsága? Értelme? Van-e szakmai hozadéka? Ki az, aki eldönti, hogy mennyire kell mélyre menni, és van-e annak a mélységnek szakmailag értelme? Melyik az a határ, amit érdemes színészként túllépnem a szakmai életemért? Melyik az, amelyiket nem?

Mert ha a szakmai szerepemben folyamatosan olyan határokat lépek át, amelyeket a magánéleti szerepemben nem tennék, előbb-utóbb meghasonulok. Kiégek. Depressziós leszek. Vagy előbb-utóbb nem ismerek magamra. Nem tudom eldönteni, hogy akkor én most ki vagyok. Az, aki képes megtenni ezt? Képes és hajlandó? Vagy az, aki nem?

Kíváncsi lennék, hogy – az egyetemen vagy később – a színészeket tanítják-e arra, hogyan vigyázzanak a saját lelkükre, hogyan lépjenek be szerepbe, hogyan lépjenek ki belőle. Van-e lehetőségük arra, hogy megtanulják, hogyan legyenek úgy benne egy szerepben, hogy közben lehet, hogy épp az ellenkezője zajlik az életükben? Arra gondolok például, hogy hogyan tudja egy színész úgy eljátszani a várandós nő szerepét, hogy lehet, azelőtt vetélt el. Hogyan tudjon a színész úgy felállni a színpadra, és valaki vidámat játszani, hogy közben előtte két héttel temetett el valaki, számára fontos személyt? Van-e erre egyetemen és egyetem után lehetőség?

D. K.: Nem hallottam róla, hogy az egyetemen lenne ilyen típusú képzés.

B. R.: Azt tudom, hogyha neked meghal valakid, az egyik szülőd például, és aznap előadásod van, nem halasztják el.

D. K.: Attól, hogy meghalt aznap, még játszol.

K. I.: Lélekölő az, amit meséltek.

Sz. E.: A mély gyásznak az a jellemzője, hogy magadba fordulsz. Megszűnik a kapcsolatod a világgal. A hozzád legközelebb álló személyekhez sem tudsz kapcsolódni, amikor gyászolsz. Nem hogy még bevállalj egy szerepet, és eljátszd.

K. I.: Ezek mély, emberi igazságok, amikre törvény is van. Amikor haláleset történik a családban, szabadnapot kapsz. És fizetettet, százszázalékosan fizetett munkanapot. Ez nem betegszabadság, nem 75%-os, nem jótékonykodás. És nem kérdés, hogy milyen dolgod van a munkában, vagy minek vagy a közepén. Romániában erre törvény van. Ez nem emberség, nem pszichológia. Ez törvény. Az élet nagy tragédiáival szemben törvény kötelez, hogy emberséges legyél. Hogy betartsd a törvényt.

Sz. E.: Ezek azok az alapvető, emberi határok, amiket flottul átlépnek.

B. R.: Igen, de ebben a közegben a határok nem annyira egyértelműek, nem könnyű meghúzni őket.

K. I.: A határmeghúzás arról is szól, hogy tudom, milyen jogaim vannak.

Sz. E.: És élek velük.

K. I.: Tudom-e, hogy a munkaszerződés szerint mi a kötelességem? Mi a munkáltatónak a kötelessége? A határmeghúzás nem arról szól, hogy ma nincs kedvem dolgozni, vagy fáradt vagyok, hagyjál. Arról viszont szólhat, hogy figyelj, nem ellened vagyok, nem azt kérem, hogy ne dolgozzunk, csak jelzem, hogy ez egy nehéz periódus számomra.

D. K.: A színházban viszont, ha kiállok a jogaimért, például ha a szabadnapjaimat kérem, akkor számolok azzal, hogy ezért – nemcsak a feletteseim, hanem akár a közvetlen munkatársaim is – meg fognak bélyegezni.

K. I.: A munkahelyen nem lehetnek személyesek a konfliktusok. Nem arról van szó, hogy én milyen vagyok, vagy te milyen vagy, hanem arról, hogy van egy helyzet, amit meg kell oldani.

Sz. E.: Az a rendszer, az a vezetőség, amelyik ragaszkodik az alkalmazottaihoz, az oda is figyel rájuk. És ha észreveszi, hogy gond van, akkor tennie kéne valamit. Ha akar tenni.

K. I.: A rendszer nem hogyha akar. A rendszernek kötelessége. A vezetőség attól vezetőség. Per definitio a vezetőségnek ez a feladatköre.

Sz. E.: Igen, a menedzsernek például az is kötelessége, hogy megadja számodra annak a lehetőségét, hogy tudj haladni a ranglétrán. Ne legyél beletaposva ugyanabba a munkakörbe, mert különben egy idő után nem látsz magad előtt jövőt, megunod, és azt mondod: Na, viszlát! Az emberi természetnek egyik jellemzője, hogy kíváncsi, álmodozik, tervez, és tesz azért, hogy elérje a céljait. Ha céltalanul egy helyben tartanak, akkor továbbállsz. Vagy megtörsz.

K. I.: Eszembe jutott a Maslow-piramis. A legalján a szükségletek vannak: fiziológiai (legyen ennivalóm, meleg ruhám, jó szexuális élményem stb.), aztán jön a szeretet, az elfogadás egészen az önmegvalósításig. De ha a biztonság hiányzik, nincs önmegvalósítás.

Sz. E.: Ezért tudnak az anyagi biztonsággal csapdában tartani.

K. I.: A román állam viszont – politikáját tekintve – az alkalmazottakat védi. Arra törekszik, hogy biztonságot adjon, hogy a szerződések folytonosak legyenek, hogy megadja az alkalmazottaknak az előléptetés lehetőségét. Ezt nem csak a privát szférában alkalmazzák. A köztisztviselőt például háromévente előléptethetik, ha letesz egy vizsgát, és teljesít bizonyos feltételeket. Ami azt jelenti, hogy színesebb, gazdagabb, komplexebb feladatokat kap. És nagyobb fizetést.

A találkozásokból az derült ki, hogy ennek az alapbiztonságnak a hiánya nemcsak a kőszínházaknál jellemző (a legtöbb erdélyi magyar kőszínház egy évadra szóló szerződéseket köt az alkalmazottakkal, ami szintén az alapbiztonságot veszi el tőlük – szerk. megj.), hanem a függetleneknél is. Merthogy a független színházi kezdeményezéseknél például, ahogy a fókuszcsoportos beszélgetésen is mondták, nincs struktúra. Akkora ott a szabadság, hogy nem tudod, hol a keret. Nem tudod, mi a referenciapont. De valami referencia, valami keret csak kell hogy legyen. És azt tudjuk, hogy a túl nagy szabadság nem jó. Az nem a kreativitásunknak vagy a fejlődésünknek a titka. Az is kétélű fegyver.

A független társulatoknál is van tehát egy rendszer, még akkor is, ha diszfunkcionális. Látjuk, hogy sem a túl laza, sem a túl merev keret nem jó. Rendszerszemlélet szempontjából valahol a kettő között kellene mozogni, ahol stabilitást és biztonságot kaphatunk. A beszélgetésekből kiderült, hogy ha valaki nem kőszínházban dolgozik, az még nem biztosíték arra, hogy ne égjen ki. A fókuszcsoportnak talán az volt az egyik legnagyobb hozadéka, hogy ezt kimondták: a független színházi kezdeményezések nem az ellentétei a kőszínházaknak. A nem-kőszínház nem azt jelenti, hogy ott jobb.

A kiégés megelőzésében az intézmény vezetőségének felelőssége van. Nemcsak pszichológiai, hanem gazdasági szempontból. Merthogy hajlamosak vagyunk a kiégésnek csak a pszichológiai oldalát nézni. Nem: gazdaságilag is van. Egy kiégett ember nem teljesít ugyanúgy. És az intézményvezető kiértékelésében sem mutat jól, ha nagy az alkalmazottak fluktuációja. Ezért nem kap plusz pontot. Sőt.

B. R.: Amikor ezt a pályát választod, nagyfokú benned az elköteleződés, és sokáig kitart. Rengeteg mindent végigcsinálsz, amíg ezt a döntést megkérdőjelezed.

Sz. E.: Pedig mindenki próbálja letörni. Lehet, hogy éppen ezért tartasz ki. Dacból, ellenszegülésből.

D. K.: Még az is hozzájárulhat a foggal-körömmel való ragaszkodáshoz, hogy a színház felemészti minden idődet, és már egyszerűen nem látod, hogy ha azt feladod, attól még van élet. Reggel bemész, este vagy éjjel kijössz. Nincs szabadnap. Nincs semmi. Az lesz az életed. Az lesz a világ.

K. I.: De miért kell bent ülni reggel 10-től éjfélig? Miért nem adom meg magamnak a tiszteletet? Miért veszem el a saját időmet? Az a rendszer, ahol az ember nem érték, nem tiszteli ezeket a szabályokat. De ahhoz, hogy az ember ne legyen érték, ahhoz én is úgy kell tekintsek magamra mint értéktelenre.

Sz. E.: Itt kezdődik a mentális egészség. Hogy betartod ezeket a szabályokat, amikre a szervezetednek egyszerűen szüksége van. A te felelősséged, hogy vigyázz magadra.

{túlélőcsomag}

B. R.: Én egy jól fizető állást, egy jó lehetőséget hagytam ott azért, mert öt év alatt kiégettek. Olyan ez a munkakörnyezet, hogy én mindent oda kell adjak magamból neki, ami egyszer van. Szerencsére felismertem ezt, otthagytam, de közben kiléptem egy teljes bizonytalanságba, és a megélhetésemért küzdök azóta is. Annyi lehetőség nincs ebben a szakmában, hogy oké, akkor átmegyek a másikhoz. Vagyis átmehetek, de ott is ugyanez vár. És én már nem tudok bemenni egy ilyen közegbe, hiába, hogy kigyógyultam vagy most már jól vagyok, úgysem tudok.

Sz. E.: Mert már nem úgy mész be. Már látod, felismered a buktatókat. Tudod, hogy min mentél keresztül, hogy neked mi nem volt megfelelő, és hogy mi volt rád negatív hatással.

K. I: Amikor a kiégés megtörténik, annak az életünkben van egy vízválasztó-jellege. Onnan többet semmi nem lesz olyan, mint amilyen előtte volt. A kiégésből van kiút, van gyógyulás, de utána más leszek. Ott lesz bennem ez a tapasztalat. És ha ügyes vagyok, akkor tudom használni ezt az érzést, ezt a tapasztalatot mint egy eszközt vagy mint egy barométert, amivel mérem azt, hogy én most hol állok szakmailag.

Megéri kiégni. Akkor éri meg, ha utána tudom alkalmazni. Ha például megerősödöm a szakmai szerepemben, és a következő szakmai helyzetbe úgy megyek bele, hogy azt mondom: Jövök, de ezek a feltételeim. Eddig csinálom. Ezzel egyetértek, ezzel nem. Tehát, a kiégés után már másként megyek bele. Ha kiégtem és jól dolgozom fel, látni fogom, hogy mit tudok elvállalni, és mit nem. Hogy mikor kell azt mondani, hogy Oldd meg. Alkalmazz más embert.

Sz. E.: Amikor valaki kiégés miatt mond fel, utána általában ugyanarra a helyre két vagy három embert vesznek fel. Mert tényleg nem tudja elvégezni egy ember azt a munkát. De az az egy valamiért bevállalta. Ki is égett. Lehet, hogy hamarabb. Lehet, hogy később. Itt is nagy szerepe van a vezetőnek. Hogy hogy tudja ezt a nagy lendületet vezetni.

K. I.: Ilyenkor érdemes elgondolkozni, hogy mennyi az annyi. Azért, mert még meg tudnám ezt is csinálni, nem fogom. És ez nehéz. Akkor éri meg kiégni, ha utána tudok ezzel dolgozni, és tudok ennek függvényében fejlődni. Lehet, hogy már nem úgy fogok fesztivált szervezni, mint annak idején, teljes erőbedobással, éjt nappallá téve. Egy feldolgozott kiégés után már meg tudom mondani, hogy Fél 11-kor hazamentem, reggel 6-kor találkozunk. Vagy: Reggel 6-kor hazamegyek, s déli 12-kor találkozunk. Vigyázok magamra, a határaimra. Értékes vagyok magam számára.

Sz. E.: Aki már többször átment rajta, vagy mélyebben megélte a kiégést, annak vannak túlélő-dobozai, technikái, amikkel távol tudja tartani magát bizonyos helyzetektől. Ha a kiégésből kigyógyultál, és megerősödtél, akkor következhet a jóvátétel. Megmutathatod, hogy ha nem szorítanak azokba a helyzetekbe, amelyek égetnek, jobban működsz, te annál jobb vagy. És megélheted magadat olyanak, amilyen vagy.

K. I.: A jóvátételnek sokféle módja van. Többféleképpen, más-más szerepünkben tudjuk érvényesíteni.

Sz. E.: Megmutatom, hogy tudok többet, hogy ki vagyok, mi vagyok, adok nekik abból az énemből, aki felépült a kiégésből. És ezzel lezárom. Jóvátétel az, amikor megélem, hogy nem hiába égtem ki, mert tapasztalatot nyertem, ami az enyém, és amit tudok máshol vagy ugyanott is kamatoztatni. Megmutatom, hogy innen kaptam, visszahozom, de csak ennyire. Nem dobom a lelkem még egyszer elétek. De ha a tudatosság elvesztődik, és ismét kizárólag érzelemmel megyek bele a munkába, megint odaadom a lelkemet tálcán, akkor ugyanott vagyok.

K. I.: Van, aki megfeszített munkatempóban, nem ideális körülmények között dolgozik, mégsem ég ki. Elfárad, de nem ég ki. Mert megtanult reziliens lenni.

Sz. E.: A reziliencia a lélek rugalmas helyreállása. Azaz eltörhetünk (és ez elő fog fordulni, hiszen nehézségek mindig jönnek), de rugalmasan tudjuk kezelni a helyzeteket. A múlt feldolgozása például elengedhetetlen része a rezilienciának: szembenézünk vele, megdolgozzuk, lerendezzük. Csak így léphetünk tovább. Például, hogy ki merem mondani a szót: kiégtem. Ez fontos lépés. Az önismeretnek a legnagyobb mumusa a saját tükrünkbe való belenézés, és a beismerése annak, hogy az, amit látunk, nem a legszebb, nem a legjobb, viszont ha fel merjük vállalni, ha dolgozunk vele, akkor megerősít. Említettük, hogy a tanároknak is rendbe kellene tenniük a saját múltjukat. Ez azért fontos, hogy a sérelmeiket ne adják tovább a következő generációnak.

K. I.: Nem kellene átörökíteniük a saját fájdalmaikat. Például ha a diákok, ahogy a fókuszcsoportos beszélgetésen is elhangzott, részt vesznek egy kőszínházi próbafolyamatban, és azt mondják, hogy na, ezt nem, akkor a kérdés az, hogy ennek ellenére a tanárok hogyan készítik fel őket arra, hogy de ezt igen. Hogy vannak nehézségek, de lehet, hogy megéri azokon végigmenni. És ami még fontos: aki reziliens, az nincs áldozat-pozícióban. Mert az áldozat azt kérdezi: Miért pont én? Miért éppen most? Aki reziliens, azt mondja: Mit tudok ebből tanulni? Hogy tudom a legjobbat kihozni a helyzetből? De ahhoz, hogy változást tudjak elérni magamban és a környezetemben, látnom kell, hogy van értelme. Lehet, hogy nehéz, mégis van értelme.

B. R.: Ti mit tennétek a színházi pályakezdők kiégés-megelőző elsősegély-csomagjába?

Sz. E.: Kérdőjeleket. Kérdőjelezzék meg, amit hallanak. Ne vegyenek mindent készpénznek.

K. I.: Ajándékba adnék nekik egy-egy életinterjút a kedvenc színészeikkel, akik a pozitív élményeikről mesélnek. Arról, ami az álom.

Sz. E.: És meséljék el azt is, hogy a szakmájuk mellett mi volt még. Hogy volt a saját életük. Mi történt velük magánemberként.

B. R.: És a pályán lévők túlélőcsomagjába mit tennétek?

Sz. E.: Szabadnapokat. Élvezzék egy kicsit. De komolyan.

K. I.: Meg filmnézős délutánokat. Amikor színpadi felvételeket néznek vissza saját magukról. És építőjellegű visszajelzéseket is beletennék, amikor a nézők megosztják velük, hogy egy-egy színészi játék, egy-egy hanglejtés, egy-egy mozdulat mit indított el bennük. Ezek sok erőt tudnának adni.

És team buildinget. Minden egyes próbafolyamat előtt, hogy a közösség már ott ki tudjon alakulni játékkal, lazán, könnyedén. Olyan alkalmak lehetnének ezek, ahol strukturáltan, mégis szabadon tudnának a résztvevők kapcsolódni egymáshoz. És próbafolyamatot lezáró találkozásokat is, ahol azzal foglalkozhatnának, hogy emberként hogy vannak benne a munkában. Szóval team building, team building, team building. Orrvérzésig. Mindenkinek.

Sz. E.: Én még baráti, személyes kapcsolódásokat tennék a csomagba, hogy lássák egymást emberként is.

K. I.: És a secret friend nevű játékot. Arról szól, hogy mindenki kihúz egy nevet, és annak lesz a titkos barátja. Az a feltétel, hogy úgy kell rá vigyázni, segíteni neki, hogy ő ne vegye észre. Minden évadban húzatnék egy másik cetlit. Hihetetlen ereje van. Én ezt a titkos barátot tenném a túlélő-csomagba.

Sz. E.: Meg ölelést. Ami el tudja venni a feszültséget. A pszichodrámás foglalkozáson is elhangzott, hogy milyen jó az ölelés. Ott kiderült, hogy volt, aki megtiltotta magának az ölelést azért, hogy tudja tartani magát, hogy az a kemény színész legyen, aki a mások vagy maga által kitűzött elvárásoknak megfelel. Lemondott az érzelmi kötődésről.

K. I.: Alul szoktuk értékelni az egyszerű dolgokat, viszont fontosak. Mennyit és hogy alszol? Mit és hogy eszel? Vigyázol magadra? Mennyit szeretkezel? Ki érint meg, és hányszor?

Sz. E.: Te mozogsz vagy mozgatnak.

D. K.: Biztató, amik itt elhangzanak, mert nem is olyan rég még azt képzeltem a kiégésről, hogy onnan nincs visszaút.

K. I.: Van, magától viszont nem múlik el. Attól, hogy munkahelyet váltok, vagy felmondok, nem tűnik el. Nem gyógyulok meg. Akkor sem, ha elmegyek három hónapra nyaralni. Nem fog eltűnni.

Sz. E.: Mint minden lelki gondot, ezt is meg kell dolgozni.

K. I.: De megdolgozva termőképes. És nagy lesz a szüret.