OZSVÁTH ZSUZSA: RÉMÁLOM AZ ELME UTCÁBAN

Visul (Az álom). Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület, Kolozsvár
Fotók: Vlad Braga

Március végén nyílt alkalmam megtekinteni a Reactorban készült Visul című előadást, amely a „Zonă de siguranță”-projekt¹ keretében jött létre és a hatalmi visszaélések, abúzusok tematikát járja körül – legfőképp az egyetemi oktatási rendszerben felbukkanó helyzetekre fókuszálva.

A Dragoș Alexandru Mușoiu rendezte előadás musicalként határozza meg önmagát, és a szereposztásban gyakorló (profi) színészeket, valamint még egyetemi oktatásban résztvevő színészhallgatókat láthatunk. Ez érdekes felállást biztosít úgy a témának, mint a megvalósításnak is: hiszen maga az előadás egy fiktív színészosztály vizsgára való felkészülését mutatja be – történetesen  William Shakespeare Szentivánéji álom című darabját –, valamint a próbafolyamat alatti (és hát nem csak alatti) konfliktusos helyzeteket – amelyek katalizátora leginkább a pofoznivalóan egomán, istenkomplexusos, hatalmával visszaélő tanár és a diákok közt zajlik.

Na de ne szaladjunk előre. Kezdetben vala a közönség érkezése. A közönség érkezése alatt a színészek egy csoportban állnak a színpadon, ki-ki pólóban, majóban, különféle színű ruházatban. Itt még mindenki azonos státusszal rendelkezik és mindenki egyéniség – akkor is, ha csak annyit látunk, hogy bemelegítő gyakorlatokat végeznek. Tulajdonképpen olyan a felállás, mintha előadáskezdés előtt pár perccel a takarásban mozgatnák be testrészeiket a hamarosan színpadra lépő alkotók. Annyi különbséggel, hogy most nincsenek takarásban. Miután beült a közönség, a bemelegítő színészek hivatalosan is elkezdik az előadást, mégpedig énekkel.

A dalszöveg két dologban is irányjelző: figyelmeztet minket, hogy nyugi, amit látunk,  csak színház, illetve felteszi az előadás történetében sűrűn visszatérő kérdést: ki vagyok én? Ez egy komoly identitáskrízist tol az arcunkba. Pláne a színházban. Pláne egy színészhallgató, vagy egy gyakorló színész szájából. Ki vagyok én? Hogy kerültem ide? És egyáltalán mivégre? Fontos kérdések ezek, ha mindez úgyis csak színház? Dehát mi a valóság? A színes ruhákra újabb réteg ruha kerül: fekete egyenpóló (alapruha). A társaság kétfele oszlik: lesz egy kórus (jelmezszinten is egyértelmű, hiszen a pólókon írja, hogy COR), illetve lesz egy főszereplő csapat. Utóbbiak mutatják be a fiktív osztály vívódását, az ő figuráikkal történnek az eseménysorok, s bár a „kar’’ is színen van, mint a fiktív osztály további tagjai, de ők szemtanúként, kommentátorként, és nem a helyzetek alakítóiként vannak jelen. Maga a felosztás sem véletlen: a kórust a szereposztás színészhallgatói alkotják, a cselekményt formáló konkrét szereplőket pedig a gyakorló színészek. Érzek ebben valami nagylelkűséget, hogy nem azokkal játszatják el a problémás jelenségeket, akikkel aktuálisan megtörténhet (vagy meg is történik), és esetleg még kevésbé tudnak rá objektíven reflektálni. Persze a projektben való részvétel máris önreflexivitást igényel, ezt előrebocsátom.

Szóval a tömegből kiválnak a szerepek: minden színész elmondja, hogy kinek a szerepét veszi fel, és milyen is az a figura. Kiválik A Tanár, az abuzált lány, a nagyképűnek tűnő csávó, aki valójában nagyon is sérülékeny, a vicces fiú, akinek nagyijával folytatott telefonbeszélgetéseit végigröhögjük (amíg a nagyi meg nem hal, és a vicces fiú magába nem zuhan), a karakán lány, akit aztán szintén abuzálnak, és a bénácska fiú, aki elvan a saját világában a gitárjával. Mindannyiunk ismer ilyen figurákat. Mindannyiukról tudjuk, hogy mik a gyenge és erős pontjaik. Eldönthetjük, miképp élünk vissza ezen pontok ismeretével, avagy miképp nem. Ebben az előadásban A Tanár minden ponton visszaél tudásával. Ő az istenség, aki megragyogtatja orcáját a nyájon, és vezeti azt. Megmossa a lábukat, mint Jézus a tanítványaiét. A tanítványok elhiszik, hogy ha nem vetik alá magukat teljes mértékben az istennek, akkor bizony a diplomának szevasz. És nem csak a diplomának, hanem az önbecsülésnek is, mert alázások egész sora veheti kezdetét. Így hát a színésznövendékek összeszorítják a fogukat, és mindent megtesznek azért, hogy megfeleljenek neki. Hiszen ennek az istennek köszönhetik, hogy felvették őket az egyetemre: az ő révén kaptak lehetőséget az álmuk megvalósítására. A Tanár látott bennük valamit: felvette őket, tehát tartoznak neki, ezért nem élhetnek vissza a lehetőséggel. Senki sem akarja elveszíteni a reményt, így hát élnek a reménytelenséggel: a hatalmi visszaélésektől való félelem, a leterheltség, a monotónia, a reggeltől-estig teljesítés pánikrohamokhoz, bulímiához, inszomniához, állandó szorongáshoz vezet. A hétvégeket alkoholmámorban vagy betépve töltik, ez tűnik számukra az egyetlen kiútnak. Egy-egy ilyen bulin tanár által elkövetett erőszak is történik: szexuális visszaélés és egyéb fizikai bántalmazás. És amikor egy ominózus fizikai bántalmazás után a nagyképű srác figurája az egyetemi vezetőséghez fordulna segítségért – hát ott is elmismásolják az ügyet. Tulajdonképpen nincs igazi segítség. Az abuzált lány A Tanár szeretője lesz, a kemény lányt egy vad buliban megerőszakolja, és minden főszereplő szép lassan megtörik, a személyiségük megcsorbul, elveszítik önmagukat. Arcukat a fásultság idomítja, testüket a túlélési üzemmód. Kik vagyunk és miért jöttünk ide? Visszhangzik a kérdés. Közben persze a Szentivánéji álom vizsgaelőadás is készül. És a próbák alatt is kreatív verbális és fizikális megaláztatásoknak teszi ki A Tanár a diákjait. Különféle szexuális jellegű helyzetbe hozza őket, öncélú meztelenséget kér, vagy azt, hogy az illető diák a kutyájaként viselkedjen. Megjegyzem, ez még mindig csak színház. Hát mi egyéb is lenne, ugyebár? Sosem láttunk, sosem hallottunk ilyet.

Az egyetlen nyugvópontja ezen diákok életében az éjszaka. Az alvással töltött éjszaka. Látjuk a diákokat rendre szétterülni a kékes reflektorfénnyel borított játéktéren, lassított mozgásban rogynak álomba a testek – amelyek ebben a lassúságban is egymás társaságát keresik, húzódnak egymáshoz közelebb, mint mágneshez a tárgyak. Bár együtt vannak az éjszakában, elalvás után mindenki magára marad, hiszen ahogy meghalni, úgy álmodni is csak egyedül lehet.

Aztán valahogy eltelik az a pár év, megtörten bár, de elkészül a vizsgaelőadás is, a közönség soraiban ülnek a büszke mamák és büszke papák, akik semmit sem tudnak fiókáik traumáiról, hiszen a vicces fiú telefonbeszélgetéseit is végigröhögjük, amikor mamával és nagymamával beszél telefonon, és tizedjére is megerősíti őket abban, hogy az egyetemen minden jó, kétség ne férjen hozzá, satöbbi. És arról sem tud meg mama semmit, hogy a vicces fiú gyászát hogyan semmisíti meg az előbbiekben említett isten. Mindez el is halványul abban a pillanatban, amikor az előadást megtapsolja a lelkes közönség. Ez a lelkes szülői közönség amúgy a kórus. Akiknek (vagyis a színészhallgatók csapatának) átadja a stafétát a végzős csapat. Szépek ezek a valós és fiktív síkok váltása egy-egy villanás erejéig. Két előadás is véget ér: a Szentivánéji, és a Visul is. Véget ér egy csapat álma, és azt az álmot átadja a következő generációnak. Hátha nem lesz belőle rémálom – bár az előadás elején a Szentivánéji próbáin még láncra vert színészeket is láthattunk.

A Visul című előadás nem beszél mellé. Tér és díszlet szempontjából is csak esszenciális elemeket használ: a játéktér közepén alacsony emelvény jelzi a próbák és a fiktív előadás helyszínét, mögötte párszintes emelvény: ezen az emelvényen komponálódik a kórus, vagy jelenettől függően a bemutatott színészosztály próbaterének részleteként funkcionál. Vagy akár egy tükör-nézőtérként. Jobb és baloldalt van egy-egy sztender, rajtuk vállfák, a vállfákon azok a pólók, amelyeket adott jelenetekben használnak a színészek. Két kijárat van: egy a tér hátsó, jobb oldalán, illetve egy a tér elülső, baloldalán. Utóbbi ténylegesen is kijárat, hiszen ezen keresztül jön be a közönség. Bár a szereplők is csak ezt használják a kültéren zajló eseményekhez (telefonálás, cigizés), a cselekmény ezen a két ajtó közötti átlós íven zajlik. Ezen kívül füstgép és fény tagolja a teret és az időt. Nem is kell ennél több.

A dalok és a dalszövegek fontos dramaturgiai funkciót látnak el: megismerhetjük belőlük a szereplők személyiségét, kétségeit, félelmeit, vágyait, változásait, és magukat az elszenvedett tragédiákat is. Elvégre musical. Apropó dalok: nagyszerű énekhangokat hallottam. Sokféle és jóféle hangot. És örültem, mert színt adtak a daloknak és érvényt az előadás műfajának. Ahogy annak is örültem, amikor az előadás végén – szerepeiket és a szerepek egyéniségének eltűnését jelző fehér maszkokat is letéve, ismét az egységes színes csoportot láttam visszhangozni: kik vagyunk és miért jöttünk ide? Nézőként is megkönnyebbülés volt megválni szenvedéseiktől. Magyarán úgy vélem, hatott a színészi játék – legfőként annak örültem, hogy A Tanárt játszó színész (Doru Taloș) letette a szerepet. Mondom, nagyon irritált a karakter – ez végülis színészi szempontból jót jelent –, de nem feltétlenül a hatalomgyakorlási eszközeinek minősítése miatt, hanem mert (fun fact!) a mindennapokban is émelyegni kezd a gyomrom az explicit nárcizmustól.

Ne legyenek kétségeink, hogy a hatalmi visszaélések sora egyszer csak véget ér – csak azért, mert egyre több eset kerül nyilvánosságra. A hatalmi visszaélés legalább olyan idős, mint az emberiség. Ez az előadás vészjelző: megmutatja a sötét oldalt, hogy ne maradjon elkendőzve. Bár megoldást nem kínál a megelőzésre, de talán már az is egy eszköz, hogy beszél róla. Végülis ez volna a lényeg: hogy ha megszüntetni nem is lehet egyhamar egy tendenciát, fontos, hogy legyen eszköz kivédeni azt, ami csak árt. Kivédeni, mint felismerni egy elnyomó, egyenlőtlen szituációt, mert már ennek tudása is hatalom. Annak a hatalma, hogy ha tudható, mi a baj, már lehetséges megoldást keresni. Vagy megkeresni a szituációból való kilépés legkevésbé fájdalmas és veszteséges formáját. 

Visul (Az álom). Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület, Kolozsvár. Bemutató időpontja: 2022. szeptember 21. Szöveg: Alexa Băcanu. Rendező: Dragoș Alexandru Mușoiu. Látvány: Mihai Păcurar. Koreográfia: Sergiu Diță. Zenei előkészítés: Adonis Tanța. Zene: Max Anchidin, Renata Burcă, Bocsárdi Magor, Boros Csaba, Cári Tibor, Radu Dogaru, Ada Milea, Adrian Piciorea, Corina Sucarov, Visky Péter, anonim zeneszerző. Hang és fény: Cătălin Filip. Hangosítás: Radu Boancă. Fotó- és videóplakát: Miron-Vilidár Vivien. Szereplők: Maialgesa Dat, Călin Deneș, Radu Dogaru, Christian Har, Ana Maria Marin, Duncan McKee, Victor Muntean, Pál Emőke, Ana Rednic, Oana Rotaru, Paula Seichei, Doru Taloș, Adonis Tanța.

Az előadás szövegrészleteket tartalmaz: William Shakespeare Szentivánéji álom című darabjából, ford.: Ștefan Octavian Iosif 

[1] A „Zonă de siguranță”-projekt 2022 májusában indult útjára olyan célkitűzéssel, mint a főként művészeti profillal rendelkező egyetemi oktatási közegben előforduló bántalmazási formák körüljárása, feldolgozása szakemberek segítségével.