Glosszázó: Szabó Pál és a színház
A marosvásárhelyi Színpártoló Egyesület és az igazgató-kérdés
A Játéktér 2022/3. számából
Glosszázzák: Bartha Katalin Ágnes, Kovács Flóra, Lázok János, Vallasek Júlia színház- és irodalomtörténészek
Ajánlják: Spielmann Mihály történész és Ungvári Zrínyi Ildikó szerkesztő
Az alábbi szövegre Spielmann Sebestyén Mihály történész talált rá a kolozsvári Tükör 1922. április 27-i lapszámában, és ajánlotta a Játéktérnek. Mi pedig megragadtuk az alkalmat, hogy a nehézkes, kissé régies szöveget a könnyebb emészthetőség érdekében gazdag közvetítő kontextussal lássuk el, az értelmezői nézőpontok sokféleségét is demonstrálva.
Felkértük tehát Bartha Katalin Ágnes és Lázok János színháztörténészt, valamint Kovács Flóra és Vallasek Júlia irodalomtörténészt, hogy fűzzön a szöveghez kommenteket, amelyeket most glosszák formájában szemlélhet a kedves olvasó.
A szöveget mai helyesírás szerint közöljük, a tipográfiai kiemeléseket azonban meghagytuk az eredeti szerint. Szerzőjének neve ismeretlen, de gyanítható, hogy maga a főszerkesztő, Tóth Sándor írta. (Ungvári Zrínyi Ildikó szerkesztő)
Spielmann Sebestyén Mihály ajánlója:
A vásárhelyi színház egyik válságból a másikba sodródott. Állandó társulat hiányában mindig kockázatos vagy inkább bizonytalan volt, ki vetődik Vásárhelyre, illetve melyik társulatot fogják ki. A publikum nem volt túl igényes, a könnyed darabokat kedvelte, a drámát rosszul viselte. Na, meg a színházba járási kedvet sem működtették a derék cívisek csúcson. Azt elismerték, hogy magyar kötelesség, becsületbeli dolog a színészet támogatása – de ez inkább afféle deklaratív ügy, elsóhajtott szándéknyilatkozat volt. Azontúl a színészek nyomora már régen nem gerjesztett túlzott együttérzést a vásárhelyi polgárban. (Egyébként is Trianon még nagyon közel, a színházba járó fizetőképes közönség sorai napról napra ritkulnak, folyik a repatriálás, kivándorlás…) Bodor Pál, Janovics és a többiek a mi távlatunkból nagy és kiváló emberek. Egykori városfeleink, a marosvásárhelyi kortársak olykor egy-két fejjel nagyobbnak érezték magukat náluk.
A marosvásárhelyi Színpártoló Egyesület és az igazgató-kérdés
Ki legyen a marosvásárhelyi színigazgató? – Amikor a színpártoló két táborra oszlik – Áldozatkész emberek naivitásai
Kolozsváron hétfőn dőlt el, hogy a kormány által engedélyezett nyolc erdélyi színtársulatnak szeptember 1-től egy évig kik lesznek az igazgatói. Az Erdélyi és Bánáti Színész-egyesület hétfő délután tanácsülést tartott, melynek eredményét, az igazgatók listáját átnyújtották az éppen Kolozsváron tartózkodó Banu miniszternek, aki az egyesület jelöléseit elfogadta. Az egyetlen Marosvásárhelyre nem történt döntés, aminek nagyon érdekes kulisszatitkai vannak. A hét igazgató: Janovics, Parlaghi, Róna, Fehér Imre, Gáspár Jenő, Kovács Imre, Szabadkay József. Kibuktak, illetve megszűnt a koncessziója Krasznay Ernőnek, Ungvári Miklósnak és Baróti Jenőnek.
A színészegyesület tanácsülésének döntése felett nem óhajtunk kritikát gyakorolni, csupán megjegyezzük, hogy az igazgatókat tulajdonképpen a kolozsvári színészek, a kolozsvári társulat által megválasztott tanácsosok nevezték ki, amennyiben érthetetlenül és igazságtalanul többségben vannak az összes többi társulatok képviselőivel szemben.
Lázok János:
Az impériumváltást követően 1920. június 22-én Octavian Goga román miniszterelnök rendeletileg meghosszabbította (akkor még) 10 erdélyi magyar társulat működési engedélyét a következő évadra, bár 1920 tavaszán a Consiliu Dirigent (erdélyi Kormányzótanács) még a jugoszláv példa követését tervezte, azaz a kisebbségi színjátszás teljes felszámolását. A tíz koncesszió a következő kerületekre szólt: Kolozsvár (Janovics Jenő), Nagyvárad (Erdélyi Miklós), Arad (Róna Dezső), Temesvár (Sebestyén Géza), Szatmár–Nagykároly–Nagybánya (Szabadkay József), Déva–Máramarossziget– Lugos–Nagyszeben–Petrozsény (Kovács Imre), Bölényes–Segesvár–Medgyes–Hátszeg–Resica–Karánsebes–Lippa–Oravicabánya– Aninabánya–Dicsőszentmárton (Krasznay Ernő), Dés–Zilah–Szilágysomlyó–Beszterce–Szászváros–Gyergyószetmiklós–Szamosújvár–Gyulafehérvár–Erzsébetváros (Gáspár Imre), Fogaras–Kézdivásárhely–Székelyudvarhely–Székelykeresztúr–Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda–Torda– Szászrégen–Naszód (Fehér Imre), Marosvásárhely–Brassó (Szabó Pál).1
Azt még megírhatjuk, hogy a kibukott igazgatók az egyesület megkerülésével igyekeznek koncesszióhoz jutni s jövő egzisztenciájukat biztosítani.
A marosvásárhelyi színház igazgatójának személye, illetve a marosvásárhelyi színtársulat jövő igazgatójának megválasztása nem annyira az itteni színészegyesületnek, mint a marosvásárhelyi Színpártoló Egyesületnek okozott nagy fejtörést.
A Tükör a múlt héten írta meg, hogy a Színpártoló Egyesület tárgyalásokba bocsátkozott Lengyel Vilmossal, a kolozsvári magyar színház művészével arra nézve, hogy vállalja el az igazgatást, amire Lengyel hajlandó is volt bizonyos feltételek mellett.
Lengyel (Lipniker) Vilmos
(sz. Nagyszeben,1891) színész, énekes. 1915-től kilenc éven át a kolozsvári színház tagja. (Szerk. megj.)
Ezeknek a feltételeknek a teljesítése nemcsak a színpártolótól, hanem az igazgatójától, dr. Janovics Jenőtől függött volna.
Bartha Katalin Ágnes:
A romániai nemzetiségi színjátszás ekkori kiszámíthatatlanságát, törvényes kereteinek bizonytalanságát érzékelteti az 1922. március 21-i minisztériumi leirat, amely eldönti, hogy a korábbi 11 társulat helyett csak 8 társulatnak adnak engedélyt. A leirat arról is ír, hogy a fennmaradó, megélhetés nélküli színészeket az engedélyt kapó igazgatóknak kellene alkalmazni, de arról nem írnak, hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani állami támogatás híján. Ilyen körülmények között kellett az egyesületnek kijelölni a 8 körzetet, s ezek élére megbízható igazgatókra is javaslatot tenni. A nyári szezon lemenedzselése után az egyes társulatigazgatók, miután kézhez kapták az elviekben megígért koncessziót, új tagokat is kellett toborozzanak az új évadra, amely szeptember 1-től kezdődött.
Tudni kell, hogy Lengyelt Janovics ajánlotta, viszont Janovicsnak nehéz lett volna teljesíteni Lengyel Vilmos azon kívánságát, hogy őt a jövő szezonra is szerződtesse, de szabadságolja, s ha a vásárhelyi szezon nem ütne be, vagy mondjuk, egyenes bukással végződnék, Lengyel a zsebében lévő szerződés alapján egyszerűen visszajöhessen Kolozsvárra.
Kétségtelen, hogy Lengyel egy egzisztenciát, lakást és nyugalmat dobott volna el magától egy rosszul menő színház átvételével, tehát kockázatos vállalkozásba ment volna bele, viszont Janovicsnak Lengyel helyébe valakit szerződtetni kellett volna, mert nem várathatja meg a közönséggel, hogy Lengyelnek ez a vállalkozása miként sikerül.
Janovics Jenő
(sz. Ungvár, 1872) színész, színházi és filmrendező, irodalomtörténész, forgatókönyvíró, művelődéspolitikus. 1902-től a szegedi, majd 1905-től 1930-ig a kolozsvári színház igazgatója. A faji törvények miatt a negyvenes években háttérbe szorult, de 1945-ben újra átvette az igazgatóságot, rövidesen bekövetkező haláláig ő vezette az intézményt. Újszerű rendezéseivel megújította a színházi nyelvet, 1914-től filmgyárat alapított Kolozsváron. (Szerk. megj.)
Lengyel direktorsága azonban mégsem Janovicson múlott.
A Lengyel-féle kombinációnak s általában, hogy új igazgatót hozzanak Szabó Pál helyébe, az az előzménye, hogy a marosvásárhelyi Színpártoló Egyesület, mely egyetlen komoly áldozatokat hozó színpártoló Erdélyben, két pártra szakadt az igazgató kérdésben. Egyik része kitartott Szabó mellett, arra az álláspontra helyezkedve, hogy a színház deficitjéért nem lehet az igazgatót okolni, mert a társulat és műsor jó, s Szabó Pál apró hibái nem szolgáltatnak igazságos alapot arra, hogy őt, aki három évvel ezelőtt semmiből megteremtette a színházat, és nemcsak hogy vagyont nem szerzett, hanem koldusszegény ember maradt, kitegyék az igazgatásból.
Az ellenpártnak is voltak érvei: részint személyi természetűek, részint művészi és pénzügyi okok. Nem láttak Szabóban garanciát arra, hogy a színházat kiemeli a válságból, márpedig az állandó gyűjtéseket és adakozásokat a város nem bírja ki.
A helyzet meglehetősen kiélesedett a két párt között, s előre látható volt, hogy az igazgatóváltozás súlyosan fogja érinteni az egyesületet is. Az egyesület elnöke Bodor Pál, az Agrár vezérigazgatója, igen áldozatkész úriember, jóindulattal viseltetett Szabó iránt, s lelkiismereti kérdést csinált abból, hogy mi lesz tulajdonképpen Szabó Pállal.
Szabó Pál
(sz. Kecskemét, 1877) színész, 1898-tól Erdélyben játszik különböző társulatoknál, majd 1917-től társulatigazgató. 1918-ban ő alapította Marosvásárhelyen az első állandó magyar színházat. Elődjétől könyvtárat, felszerelést, díszletet, jelmeztárat vásárolt, és felújíttatta, kibővítette a Transsylvania Szálló termét (a mai Plaza Szálló háta mögött állt), zsinórpadlással, páholyokkal, nyolcszáz férőhelyes színházteremmé alakítva. A legendás igazgató (csúfnevén Slepi) óriási adósságot halmozott fel (részben egy rablás miatt, részben pedig, mert a román csapatok bevonulása miatti késlekedés alatt saját zsebéből fizette a társulatot), amelyek vásárhelyi–brassói igazgatósága alatt is gyűltek, végül 1921-ben a Vásárhelyi Színpártoló Egyesület (különösen Léczfalvi Bodor Pál mecénás) segített az adósságok kiegyenlítésében. 1922 júniusában Szabó átvitte társulatát Temesvárra, majd 1923-ban egy évre újra visszatért Vásárhelyre. Marosvásárhelyen magyar színiiskolát is tervezett. Fia, Szabó Ernő, az induló Székely Színház oszlopos színésze és rendezője. (Szerk. megj.)
Emellett Bodor Pált érzékenyen érintette, hogy Szabó ellen, akit ő lehetőség szerint áldozatok árán is tartani igyekezett, a Színpártoló Egyesületben olyan erőteljes harcot intéztek azok, akik a tettekben mögötte maradtak. A Színpártoló ülésén, mely hivatva lett volna eldönteni az igazgatókérdést, megjelent Szabó Pál is, akit az elnöklő Bodor udvariasan így fogadott:
– Ülj le kérlek, s légy szíves, add meg az uraknak a szükséges információt.
A „Szabó-ellenes” bizottsági tagok rossz néven vették, hogy Bodor Pál tegezte és leültette Szabót, mert ők úgy szerettek volna vele beszélni, mint vádlottal, aki haptákba állva felel a hozzá intézett kérdésekre.
Ezen a bizottsági ülésen nem történt döntés, hanem egy szűkebb körű bizottság elé utalták az ügyet. Ekkor valaki szerencsésen a zsidókérdést is bedobta az elmérgesedett helyzetbe azon az alapon, hogy zsidók nincsenek abban az arányban képviselve az egyesület vezetőségében, ahogy fizetnek…
A Színpártoló Egyesületnek egyébként az az álláspontja, hogy a havi szubvenciót, illetve a deficit pótlását csak május 31-ig garantálja, a nyári hónapokra menjen a társulat nyári állomásokra, a nyári hónapok alatt összegyűjtött pénzt pedig a színház helyiségének rendbehozatalára fordítják.
Lázok János:
Szentimrei Jenő 1954-es tanulmánya így jellemzi Szabó Pál igazgatóságának ellentmondásait: „Népes opera-, operett- és drámai együttest szervezett nagy kórussal, nagy zenekarral, három karmesterrel. Katonaságtól, fogságból hazakerült színésznép bővében volt akkor a színészpiacon, válogatni lehetett belőle. (...) Egyvégtében tíz hónapos évadot húzott ki ez a társulat Marosvásárhelyen, amire még a város történetében nem volt példa. A túlméretezett társulat pillanatnyi pénzzavaraira Szabó Pál mindig tudta, hogy melyik bank vagy nagyvállalat zsebét milyen varázsigével lehet megvágni.”2
Szabó Pál, látva helyzetének bizonytalanságát, nem volt hajlandó belemenni színigazgatói működésének befejezéséül egy nyári kirándulásba a tavalyi brassói tapasztalatok után. Vasárnap közölte a koncesszióról való azonnali lemondását Bodor Pállal, aki ezt nem vette tudomásul.
Léczfalvi Bodor Pál
a vásárhelyi Agrárbank igazgatója, mecénás, aki többször is segített az eladósodott színházon. (Szerk. megj.)
Ellenben hétfőn a tanácsülésre bejöttek a két párt főemberei Kolozsvárra dr. Janovics Jenőtől tanácsot kérni. A küldöttség többsége ekkor már véglegesen elejtette Szabót, s Marosvásárhelyen úgy tudták, hogy Fehér Imre lesz a színigazgató, akivel Lengyel után tárgyalásokat vettek fel. Nem lehet azonban tudni, hogy Fehér Imre, aki először hajlandónak mutatkozott a direkció átvételére, miért nem adott be Marosvásárhelyre pályázatot, s miért lépett vissza. A Színpártoló küldöttei Kolozsváron tárgyaltak Janoviccsal, de meg sem várták a tanácsülést, hanem hazautaztak, s hazaszállították az autójukon Szabó Pált is… Másnap pedig megérkezett Marosvásárhelyre Erdélyi Miklós volt nagyváradi színigazgató.
Mi a héten lenn jártunk Marosvásárhelyen, s így az ottani színházi helyzetről személyes tapasztalataink alapján számolhatunk be. Mindenekelőtt a marosvásárhelyi színház a jelenlegi helyiségében, a mai befogadó és bevételi lehetősége mellett s figyelembe véve a közönség igényeit, nem üzlet, legyen bárki is ott az igazgató. A színház helyisége kicsiny, a helyárak olcsók, s a középosztály így sem látogatja az előadásokat, mert a mostani helyárakat is magasnak találja. Az a közönség, mely bérletet váltott, s úgyszólván ott van minden előadáson, külön jelentős áldozatot hoz a színházért a Színpártoló Egyesület keretében. Erre azonban egy új igazgató nem építhet, s azt az alárendelt helyzetet sem tűrheti el, melyben a Színpártolóval szembe kerül.
Szabó Pál a Színpártoló megalakulása óta minden, csak nem igazgató, a Színpártoló intéz mindent kétségbevonhatatlan jóakarattal és mindenekfelett áldozattal, de művészi kérdésekben annál kevesebb hozzáértéssel. Szabó Pál eltűrte ezt a helyzetet, mert 4000 lej havi fizetése így mégis biztosítva volt, de más igazgató aligha tűrné el, hogy a művészi vezetés felett is laikusok dirigáljanak. Megtörtént például az, hogy egy bizottsági tag a Színpártoló ülésén így replikázott az igazgatónak:
Bartha Katalin Ágnes:
A cikk bennfentes tekintete azt az érzést kelti, hogy kellő információval látja el a közönséget a Kolozsváron tartott EBMSZE (Erdélyi és Bánáti Magyar Színészek Egyesülete) ülésének döntéséről, azonban sokkal részletesebb információkkal szolgál a vásárhelyi Színpártoló Egyesület és az igazgatók viszonyáról. A levéltári anyagok megvilágítják az EBMSZE április 24-i döntéseinek hátterét: ebben az időszakban még az ó-romániai színházi törvények vannak életben, és újdonságnak számít a nemzetiségi színházak működésének az integrálása az új nemzetiségi-politikai keretbe. Ekkor Romániában nemcsak a magyar színészet, hanem a német nyelvű és zsidó színjátszás sorsa is ki volt téve a változó miniszterek, minisztériumok, helyi polgármesterek, a politikai rendőrség, a Sziguránca döntéseinek, az egymást kizáró minisztériumi rendeleteknek. A koncessziók kiadása gyakran a szezon megkezdéséig csúszott.
– Hallgasson Slepi, ehhez maga nem ért.
Egy csizmadiamester pedig panaszt emelt az igazgató ellen.
– Huszonöt lejt adok minden hónapban, s az igazgató úr nem köszön nekem.
– Nem ismertem Nagyságodat, felelt angyali türelemmel Szabó, de ezentúl köszönni fogok. Bocsánatot kérek.
Arról e cikk keretében nem akarunk megemlékezni, hogy egy bizottsági főtag fiacskája s a színházhoz tartozó egyik nő között fennálló viszonylat következményei milyen elintézést nyertek, általában nem akarjuk pontról pontra kimutatni, hogy mik a tévedései a derék marosvásárhelyieknek, úgyszintén későbbi téma az, hogy kik jöttek ki jól az áldozatkészségből.
Az kétségtelen, hogy Marosvásárhely gyönyörű példáját adta az áldozatkészségnek, s bizonyos, hogy Bodor Pálnak és társainak, a város vezetői embereinek ma nagyobb gondot okoz a színház, mint üzleti és magánügyeik, de ez a gyönyörűen megindult akció helytelen irányokra tévedt, s most vissza kell téríteni arra az útra, mely a marosvásárhelyi színház fellendüléséhez vezet. S ebben mi is segíteni fogunk. Lesznek még érdekes közléseink.
Vallasek Júlia: A trianoni változások után a teljes erdélyi magyar kulturális élet létrejöttének legelső szellemi terepe, vitáinak tisztázó fóruma a napisajtó. Eleinte ez helyettesíti a könyvkiadót, az irodalmi lapokat, itt hangosítják ki a közélettel kapcsolatos álláspontokat. 1919 után Kolozsvár lett Erdély sajtóközpontja, hiszen más városokhoz képest itt volt elérhető a legtöbb hírforrás: itt székelt néhány speciális erdélyi ügyekkel foglalkozó közhivatal, itt voltak a konzulátusok, útlevél-kirendeltségek, itt élt sok, az egyre jobban körvonalazódó politikai és közéletben szerepet vállaló személyiség, és Kolozsvárhoz kötődött az egyetem és néhány tudományos társaság munkája is. Az itteni lapok kvázi országos lapként működtek, nincs tehát semmi meglepő abban, hogy a Tükör meglátta a „story” lehetőségét a vásárhelyi színház ügyes-bajos dolgainak tárgyalásában, és sietett azokat a nagyközönség elé tárni. A cikket záró ígéret már a korabeli bulvársajtó, a revolver-újságírás stílusát idézi.
(Tükör. (Kolozsvár) 1922., 10. évf., 17. sz., április 27., 10–13. Szerk. Tóth Sándor)
Szerkesztői utókomment: Mégsem lett igazgató Erdélyi Miklós, három nap múlva (április 29-án) kiderült, hogy a Színpártoló Egyesület vele folytatott tárgyalásai nem vezettek eredményhez. Kissé komikus, ahogy az egyesület kijelentette, hogy Szabó marad az igazgató, ám 24 óra múlva újabb értekezletet tartott, és ott Fekete Mihályt választották meg igazgatónak, aki Kolozsváron sokáig játszott Janovics társulatánál. A Szabó-társulat egy része pedig szétszéledt az országban, volt, aki Amerikába utazott, volt, aki Temesváron import-export irodát nyitott. Maga Szabó Pál júliustól megkezdte működését Temesváron, majd szeptemberben gázsibotrányok után szélnek eresztette a társulatot, és minden pénzét elvesztve Bukarestbe igyekezett koncessziót szerezni és ott egy magyar–román társulatot létrehozni. Végül megkapta a koncessziót Temesvárra. Az 1923-as vásárhelyi igazgatóválasztás hasonlóan fordulatos volt: amikor már négy jelölt is pályázott a vásárhelyi igazgatói állásra, váratlanul Szabó Pál kapta meg a koncessziót, minden bizonnyal sok közbenjárás eredményeképpen. A vásárhelyiek nem akarták elfogadni a helyzetet, és megosztott igazgatóságot ajánlottak, melyben a szintén pályázó Bordás Rózsi lett volna a társigazgató. Végül, a válságot megoldandó, minisztériumi kivizsgálás nyomán a szatmári volt igazgató, Szabadkai József kapta a koncessziót. Az igazgatóságért folytatott meccsek után Szabó egy ideig elfordult a színháztól, és 1924-ben telefongumi (telefonkagylóra húzható hangtompító) árusításával kezdett foglalkozni.3
Kovács Flóra:
E sajtószöveg nem csupán műfajából adódóan sejtet olyan információtöbbletet, amellyel a korabeli olvasó sem rendelkezhetett. A sejtetés alapját a felügyelet mechanizmusa biztosíthatja. Nem a szűken értett színházi típusra érdemes gondolni, hanem a társadalom egészében feltűnő jelenségre (amelyet a színház akár tematikusan is leképez). A cikk írója birtokában van valamiféle bennfentes tudásnak, amely következtében a megszokottól, a normalitástól eltérő eljárásmódot jelzi. (A Michel Foucault jellemezte „mindent látással” és felügyelettel felvértezett.) Hiába próbálja az írás egésze a pártatlanságot mímelni – ítélkezik, ráadásul a centrumnak nevezhető városból. A mai olvasó helyzetéből még megmosolyogtatóbb lenne a pártra állás, kiemelten a színházi munka vonatkozásában. Elgondolkodtató egyébként, hogy ma mennyire foglalkoztatnak minket a választás és a felügyelet működését idéző írások. Úgy tűnik, hogy a teátrumok és igazgatóválasztásaik a felügyelet színtereit sűrítik.
Vallasek Júlia: A Kolozsvári Tükör kezdetben hetente, majd kéthetente megjelenő, saját megjelölése szerint politikai, társadalmi és közgazdasági lap, valójában riportlap. Janovics Jenő ügyes-bajos dolgai gyakran szerepelnek témaként a Tükör hasábjain. Piszkálgatják, hogy szűkmarkú a színészeivel, sérelmezik a Nyári Színkör moziként való működtetését, még arról is beszámolnak, hogy a „daliás termetű” igazgató „tauglich”, azaz katonai szolgálatra alkalmas minősítést kapott a sorozáson.4 Lapunk „harmadik éve kellemetlenkedik őszinte cikkekkel Janovicsnak” – állítja az akkori szokás szerint aláíratlan cikk szerzője némi büszkeséggel. Mondhatni, Janovics évekig szálka a szemükben: „Ne csak arra legyen gondja Janovicsnak, hogy a szubvencióját felemeljék s minden várost mozival hálózzon be…, gondoljon vissza arra, mikor mint vándorszínész szegényebb volt, mint ma a városligeti műszínkör plakátragasztója.”5 (Janovics személyének a sajtóban való tematizálásához lásd Csog Brigitta szakdolgozatát.6)
[1] Janovics Jenő: A színjátszás. In: Metamorphosis Transylvaniae. Szerk. Győri Illés István. Új Transzilvánia Kiadó. Cluj, év nélkül. (Kolozsvár, 1937). 78. A cenzúra korabeli előírásaihoz igazodva, a kerületek felsorolásában minden helységnév románul szerepel.
[2] Harc az állandó színházért Marosvásárhelyen 1780–1945. Bukarest, 1957.
[3] A Vásárhelyi Tükör és a Kolozsvári Tükör 1922-es és 1923-as évfolyamainak színházi tudósításai alapján.
[4] Kolozsvári Tükör, 3. évfolyam, 1. szám, 1915, 12–13.
[5] Kolozsvári Tükör, 3. évfolyam, 2. szám, 1915, 4–6.
[6] Csog Brigitta: Filmgyár a Szamos partján. Szakdolgozat. BBTE, újságírás szak, 2022.