Köllő Kata: Lassú menetelés

Köllő Kata: Lassú menetelés

A Játéktér 2013. nyári számából

Don Juan ünnepélyes vacsorája. Kolozsvári Állami Magyar Színház

Fotó: Biró István

Lassú menetelés a halál felé – így tudnám összefoglalni Matthias Langhoff legutóbbi, Don Juan ünnepélyes vacsorája című előadását. A Kolozsvári Állami Magyar Színházba másodszorra visszatérő német származású, Franciaországban élő rendező ismét különleges produkcióval lepte meg a közönséget, s habár ezúttal sem bánt mértékkel az idővel, ha valaki mégis áldoz rá kevéssel több mint négy órát egy estéjéből, remek színészi játékkal fűszerezett, elgondolkodtató élményben lesz része. Tény azonban: Matthias Langhoff úgy csinál színházat, hogy nemcsak a színészeket, hanem a nézőket is megdolgoztatja, mondhatni, meg kell harcolnunk az élményért, és itt nem csupán a négyórányi türelemre gondolok, hanem a szellemi kihívásokra is.

Nem tartozik tehát a könnyű műfajhoz a langhoffi színház, és bizonyos értelemben mégis igen. Úgy érünk ugyanis annak a szellemi utazásnak a végére, amelyre meghív bennünket, hogy közben folyton a lehető legjátékosabb módon mutatja meg az út stációit. A brechti színház egyik megújítójaként számon tartott rendező ezúttal is hű marad mesteréhez, Bertolt Brechthez, aki szerint, mint Langhoff megjegyzi: a színház egészen konkrétan játékot jelent. Már a 2010-ben rendezett Mértéket mértékkel című Shakespeare-darab kapcsán is ugyanezt a dolgot emeltem ki akkori írásomban: Langhoff az a rendező, aki úgy mutatja meg az előadás játék voltát, hogy közben a néző azt érzi, ami a színpadon történik, bármikor megtörténhet vele is.

Ezért is indul az előadás egyfajta civil állapotból: a színészek magánemberként, civil ruhában lépnek be az egyébként nyaktörőre tervezett díszletbe – amelyet szintén a rendező jegyez –, és csak némi készülődés után kezdődik el a játék, ami aztán mindvégig megmarad ebben a kettősségben. Mint már említettem, Langhoff megdolgoztatja a színészeket, a szó szoros értelmében is, ugyanis az általa tervezett színpadkép mintha két óriási, egymás mellett fekvő felfordított csónak teteje volna, ezen egyensúlyoznak a szereplők. Furcsamód, mégsem érezzük úgy, mintha ez nehezítené a játékot, amikor viszont igen, az szándékos.

Műhely – így határozza meg a rendező a Don Juan ünnepélyes vacsorája címmel ellátott előadás jellegét. Erre egyrészt az alcím szolgáltat indokot – Tirso de Molina nyomán írta: majdhogynem Molière, meghintve egy kevés Mozarttal és da Pontéval, valamint Georges Bataille-jal –, másrészt, feltehetően az a próbafolyamat, amely alatt kialakult a produkció végleges változata. Langhoff több műfajt is bevet – elhangzanak operaáriák Mozart Don Giovannijából, különböző dalbetétek, élő zenei kísérettel –, ugyanakkor, amint az alcím is mutatja, több szerző művét felhasználva hozza létre a Biró Eszter dramaturggal közösen jegyzett színpadi verziót. És bár a szövegváltozat végül is szerves egésznek tekinthető, a műfajkeveredés miatt mégis kissé túlterhelt az előadás, a közbeékelt zenei részek – amelyeket a színészek adnak elő – egyrészt nem mindig indokoltak, másrészt eléggé lelassítják az amúgy is lassan kibontakozó történéseket. Ezek lassúsága viszont indokolt, hiszen hozzátartozik a rendezői koncepcióhoz. Minden bizonnyal jót tenne az előadásnak, ha megszabadulna egy-két ilyen jellegű „terhétől”, a Don Giovanni-részletek ugyanis többnyire azért hangzanak el, mert Langhoff többre értékeli a téma mozarti feldolgozását illetve annak szövegkönyvét, mint a molière-i változatot, amit egyébként „fércműnek” tart.

Matthias Langhoff Don Juan-története tehát, mint már említettem, lassú menetelés a halál felé. Mert mit is látunk a színpadon? Egy megfáradt, filozofikus hajlamú Don Juant, aki szembesül az élet végességével, hiábavalóságával, de felveszi a harcot a halállal. Nem azért, mert nem tud lemondani a szerelemről, a csábításról, hanem, mert nem tud lemondani a játékról, ami a végkifejletig vezet. Talán magamagát mintázta meg ebben a változatban Langhoff: nemcsak idősödő férfiként, hanem rendezőként is egyfajta hattyúdal ez, legalábbis azt hihetné az ember.

És milyen remekül választotta ki célja megvalósításához a színészt! Hatházi András hibátlanul hozza a Langhoff által elképzelt Don Juan figuráját, minden gesztusa, hangsúlya, játéka arról árulkodik: tudja, mit akar a rendező, átérzi félelmeit, azonosul a gondolataival. Nevetséges, ahogy öregedő Don Juanja menekül a bosszúra szomjas üldözői elől, a történet következő állomásánál azonban mégis újra ugyanaz a játékszenvedély hajtja, nem tud megváltozni. Nem is gyorsítja a halál érkezését, lassan, komótosan kivárja az események megtörténtét. Ugyanolyan lassan, mint ahogyan elindít egy-egy csábító hadjáratot: előbb csak a tekintete jelzi, hogy ki a következő áldozat. Aztán szép lassan becserkészi, élvezve a játék minden pillanatát.

Persze, sem a játékszenvedély, sem a szerelem nem óvja meg a végtől, a megsemmisülés előtt azonban remekbe szabott monológot hallhatunk a képmutatásról, annak „hihetetlen előnyeiről”. Micsoda aktualitásuk van ezeknek a mondatoknak! „Sganarelle, el se hinnéd, hány olyat ismerek, aki ezzel a taktikával leplezi fi atalkori bűneit, páncélként viseli a vallás köpenyét, és e tiszteletre méltó lepel alatt mindent elkövethet, a legnagyobb aljasságot, amire csak képes az ember. És te hiába látod át az intrikáit, látod és tudod, hogy kicsoda, mégsem veszíti el a hitelét a világ szemében, mert elég egy bólintás, egy kis sóhaj, egy kis szemforgatás: jól van, el van intézve.” Ezután ő is játssza majd az „erkölcsös embert”, mondja a szolgájának, hiszen bebizonyosodott a világban, hogy ez a lehető legelőnyösebb dolog: magas szinten űzni a képmutatást, elfedni valóságos önmagunkat. Csak persze, az ő ideje már lejárt, a halál egyre türelmetlenebbül kopogtat, nincs kibúvó, el kell fogadni a megsemmisülést.
Langhoff természetesen játékos ötlettel oldja fel a véget: a vacsorára érkező parancsnok figuráját egy gyermekre bízza, aki kedvenc játékával érkezik, így talán a halál sem olyan ijesztő Don Juan számára. Sganarelle (Bíró József) pedig, aki bár elítéli gazdája életmódját, mégis mindvégig mellette marad, a halálában is vele tart: melléfekszik és átöleli.

Nagyszerű párost alkot a két Jászai Mari-díjas színész, jeleneteik kidolgozottak, remekül kiegészítik egymást. A kimagasló színészi munka egyébiránt az egész csapatra jellemző, a rendező pedig, tapasztalt „csábítóként”, hagyja játszani őket, mert tudja, az ő koncepciója csak akkor érvényesül, ha a közösen kitalált játékok, ötletek megtalálják a helyüket a teljes egészben.

Nem tudom, hogyan fogadja majd az előadást a román színházi szakma, Langhoff első kolozsvári rendezése ugyanis, furcsamód nem érte el a kritikusok ingerküszöbét, ennélfogva simán elmentek mellette a Román Színházi Szövetség díjaira való jelöléskor. Reménykedem benne, hogy ezúttal nem ez történik, és ott találjuk majd 2014-ben a jelöltlistán, alakítási vagy rendezői díjra érdemesen.

Tirso de Molina nyomán írta: majdhogynem Molière, meghintve egy kevés Mozarttal és da Pontéval, valamint Georges Bataille-jal: Don Juan ünnepélyes vacsorája. Rendező: Matthias Langhoff. Matthias Langhoff és Biró Eszter színpadi verziója Petri György fordításának felhasználásával. Dramaturg: Biró Eszter. Díszlettervező: Matthias Langhoff. Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu. Zenei vezető: Incze G. Katalin. A rendező munkatársa: Bodolai Balázs, Biró Eszter. Mozgás: Sinkó Ferenc. Asszisztens: Maxime Contrepois, Diana Drago. Szereplők: Balla Szabolcs, Biró József, Bereczky Gergő, Bodolai Balázs, Renata Burcă, Buzási András, Hatházi András, Imre Éva, Kató Emőke, Köllő Csongor, Laczkó Vass Róbert, Marosán Csaba, Orbán Attila, Pethő Anikó, Sigmond Rita, Varga Csilla, Viola Gábor.