Köllő Kata: Sipilovszktól a Gyergyói-medencéig, rokoni alapon – Kollokvium 2. rész
Fotó: Jakab Lóránt
Mire eljutunk a kollokvium negyedik napjáig, a kellemes őszi napsütést száműzi valaki a Gyergyói-medencéből, ez pedig nem kecsegtet sok jóval a továbbiakra nézve. (Román nyelven a Gyergyói-medence Depresiunea Giurgeului; beszédes fordítás, azt hiszem). Ráadásul hétfő reggel van, ködös szürkeség lepi el a várost. Az eső is jól eleredt, s bár nem olyan hosszú az út a szállodától a színházig, ernyőre mégis szükség lenne, ha nem akarok még jobban meghűlni. Persze esernyőm nincs, nem hoztam, téli holmikat sem igazán, de szerencsére a vendéglő egyik pincére ideadja a sajátját, így nekivághatok az útnak.
A Living roomba, vagyis a színház büféjébe érkezve aztán – itt zajlanak a délelőtti szakmai beszélgetések – kissé megváltozik a hangulatom; megiszom a forró, finom kávét (fiúk–lányok köszönöm a gondos kiszolgálást a fesztivál egész időtartama alatt!), és lassan beindul a negyedik fesztiválnap. Mire véget ér az előző napi előadásokról szóló beszélgetés, addigra szerencsére eláll az eső, de a fogvacogtató hideg már rátelepedett a városra.
Egy kis délutáni pihenő után este hattól Nyikolaj Koljada-darabra ülünk be, a nagyszínpadi stúdió-előadás a kollokviumot szervező Figura Stúdió Színház produkciója. A kortárs orosz drámaíró Murlin Murló című darabját Barabás Árpád rendezésében láthatjuk. Barabás tíz évig volt a Figura Stúdió Színház társulatának tagja, néhány éve szerződött át a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz. Jól ismeri tehát a Figura társulatát, ez meglátszik a szereposztáson is, előre örültem például Tamás Boglárnak (Inna) és nagyon kíváncsi voltam a Kolozsváron végzett Máthé Annamáriára (Olga, “Murlin Murlo”). Előrebocsátom, nem csalódtam bennük.
Ebben a hirtelen jött majdnem télben (egy nap múlva már azzá is vált) Koljada darabja is húsbavágóbb, a szerző szerint ugyanis a világ… elviselhetetlen, legalábbis az a világ, amelyben az általa megrajzolt figurák élnek, vagy inkább vergődnek. A drámából sugárzó világvége hangulat a kisvárosra ereszkedő szürkeség, köd miatt hangsúlyosabban rátelepszik az emberre, a darabbeli (fiktív) helyszín, Sipilovszk még inkább hasonlít erre a vidékre, az “évek óta semmi sem változik” érzés felerősödik.
Feltehetően Barabás Árpád is ezért választotta ezt a darabot, mert úgy érezte, sok a hasonlatosság Sipilovszk és bármelyik kelet-európai – benne egy tetszőlegesen kiválasztott Gyergyói-medencebeli – kisváros/község/falu között, az ott élők életérzése, kilátástalansága, egy más, boldogabb világba való elvágyódása ugyanúgy „letapintható”, ha alaposabban odafigyelünk. Ideje elgondolkodni rajtuk.
A sírva nevetés (a darab műfaji meghatározása: komédia) lehetősége persze egy kicsit mindig feloldja a kilátástalanságot, és hát Koljada is felcsillantja a menekülés valószínűségét, a véglényszerűségből való kilépés reményét. Igaz, hogy ez a lehetőség kicsit hasonlít a Három nővérbeli Moszkvába menéshez, ezért inkább a képzeletünkre van bízva az előadásvég is.
Nem hibátlan produkció a figurások Murlin Murlója, ám amit felmutat, az hiteles és azt bizonyítja, hogy Barabás Árpád rendezőként is figyelemreméltó.
Alig eszmélünk a sipilovszki kilátástalanságból, máris becsöppenünk Raymond Cousse világába, amelyet az Aradi Kamaraszínház produkcióján keresztül szemlélhetünk, Gyerekességek címmel (rendező: Tapasztó Ernő). Veszélyes vállalkozás egy monológot (a monodráma meghatározás talán nem feltétlenül ideillő) színre vinni, hiszen a színész – partnerek hiányában – csak saját magában bízhat, no meg jó esetben a rendezőben; egyedül tölti be a teret és ki az időt, és az sem biztos, hogy bírja jelenléttel a teljes időtartamot. Kicsit bizalmatlanul is ülök be az előadásra, Lung László Zsoltot ugyanis, ha jól emlékszem, eddig csak egyetlen színházi produkcióban láttam, neve leginkább humoristaként ismerős számomra. A Gyerekességeket nézve azonban meggyőződöm róla, hogy előítélettel viseltettem irányában, Lung jó színész, és képes levetkőzni a humorista szerepkör felületességét.
Cousse szövege persze amúgy is „színészbarát”, nagyon jó alkalmakat teremt a váltásokra, ezeket a gyors ki- belépéseket pedig Lung László Zsolt nagyon tudja csinálni (kedvencem a tanító figurája). A gyerekkori, majd a kiskamasz-kori történetek mesélése alatt átváltozások sorát láthatjuk, és egy-két jelenetet leszámítva az előadás különleges tárgyi világa is segít életre kelteni a Lung által játszott fiú világát.
És ha Koljada Jekatyerinburgból úgy tudja láttatni a sipilovszki világvége-hangulatot, hogy az érvényes lehet mifelénk is, akkor Székely Csaba Bánya-darabjai erre rá is dupláznak, hiszen azok többszörösen is a mi problémáinkról szólnak. Már, ha képesek vagyunk túllépni a saját magunk által felépített gátakon, és felismerni az egyébként szabad szemmel is jól látható bajokat: hogy édes erdélyi tájainkon igenis létezik alkoholizmus, munkanélküliség, öngyilkosság, irredentizmus, korrupció, nyomorúságos lét. Igenis léteznek megélhetési politikusok és nem csak az „ellenfél” táborában – legyen az román vagy „saját fajtánk béli” ellenfél – és igenis ki kellene ülni már a képkeret szélére, ahogyan teszi azt Ince (Szakács László) és Florin (Bányai Kelemen Barna) a Bányavakság című előadásban, és el kellene beszélgetni végre egymással. Magyar a románnal, és magyar a magyarral.
A Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata által játszott két Bánya-darab – Bányavirág, Bányavakság – nagy sikert aratott a Kollokviumon, tekintettel a rendkívüli érdeklődésre a Bányavakságot például a nagyterembe kellett helyezni, az eredetileg stúdiókörülmények között játszott változat helyett. Nyilván megvolt a veszélye annak, hogy a nyitottabb térben elvesznek részletek, olyan apró színészi játékok, amelyek „testközelből” jobban érvényesülnek, de szerencsére mindenki könnyen vette az akadályokat és a színészek igazodtak a kissé megváltozott körülményekhez.
Apropó, változások, a Bányavirág „ötös fogatába” bekövetkezett színészcsere némileg változtatott az összképen, véleményem szerint ez sajnos nem tett jót az előadásnak. Iván szerepét Sebestyén Aba vette át, Viola Gábor helyett tehát az előadás rendezője ugrott be, és úgy tűnik, egyelőre nem találta meg a megfelelő hangot ehhez a rendkívül fontos szerephez. Kissé mesterkéltnek, kimódoltnak találtam az alakítását, ráadásul furcsa, természetellenes beszédstílust alkalmazott, ami eléggé visszatetsző volt. Mivel csupán harmadik alkalommal játszotta a szerepet, reménykedem, hogy a beilleszkedés csak átmeneti probléma, és a továbbiakban játéka összhangban lesz a többiekkel.
Külön öröm volt látni a Bánya-trilógia két részét egy napon: itt a helye kifejezni mélységes tiszteletemet annak a két színésznek, akik vállalták, hogy röpke 30-40 percnyi szünet után egyik szerepből átváltanak a másikba: tették ezt magas szakmai színvonalon és alázattal. Nagy Dorottya és Bányai Kelemen Barna, köszönjük!
A kollokvium hatodik napjára csupán egy előadás jutott, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata lépett fel egy otthon még be sem mutatott előadással, a Rokonoknak ugyanis Gyergyószentmiklóson volt az elő-bemutatója, a hivatalos bemutatóra a gyergyói vendégjáték után két nappal került sor Szatmáron, ekkor ünnepelte hatvanadik évfordulóját a színház.
Móricz Zsigmond művét Babarczy László alkalmazta színpadra, pontosabban a Móricz által dramatizált változat helyett inkább a regény alapján készített egy saját változatot. Különös érzésekkel néztem az előadást, kissé megmagyarázhatatlan volt számomra a dolog: van egy szöveg, ami valóban aktuális eseményekről, történésekről is szól(hat), még akkor is, ha más nyelvezettel, más viszonyokról, van egy jól elképzelt (szinte üres) tér, amelyben csupán jelzésszerű a díszlet, van néhány jó színész, és valami miatt mégsem működik az előadás. Persze lehetne hivatkozni arra, hogy csak elő-bemutatót láttunk, hogy nincs még összeforrva a csapat, de az az érzésem, nem állná meg a helyét a felvetés. Így aztán csak ülök a teremben, és hallgatom, hallgatom, hallgatom a tengernyi szöveget, unatkozom, elég sokat, és sajnálom, hogy az előadás elején felcsillanó rendezői szándékok megtorpannak, a színészi játék pedig csak néhány szereplő esetében válik hitelessé.