Albert Mária: Társasjáték
A Játéktér 2013. téli számából
Két beszélgetés Tarr Lászlóval
Tarr László (Nagyszalonta, 1927. júl. 28. – 2010. nov. 19.) a kolozsvári, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet (mai Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem) színész szakán végzett 1954-ben. A Székely Színházhoz szerződött, majd nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tagja volt. 1955-től drámai gyakorlatot tanított a marosvásárhelyi főiskolán.
A vele folytatott beszélgetésekre 2010 márciusa és májusa között került sor. Ferencz Évának és Demény Péternek, a Tarr László monográfia kezdeményezőinek köszönhetem ezt az időutazást. Nem volt könnyű eljutni TarrLacihoz (sokan szólítjuk így: több ez egyszerű névnél). Az hírlett, hogy nem fogad senkit, és ha igen, akkor nem beszél, visszavonultan és zárkózottan él egy „toronyblokk” legfelső emeletén. Azoknak, akik nem jártak arra sohasem, nehéz elképzelni a környezetet, a marosvásárhelyi Kornisa negyedet, ahol egymás szomszédságában élt sok művész, irodalmár, tanár és orvosprofesszor – mintha az egykori, kultúrára is kiterjedő szocialista tervgazdálkodás a művészek és értelmiségiek termékeny párbeszédének lehetőségét akarta volna megteremteni, vagy talán a felügyelet megkönnyítése miatt tömörítette volna egy helyre a hasonló gondolkodású és érdeklődésű embereket. A tömbház első emeletén lakó Kulcsár Béla képzőművésszel és feleségével, Kulcsár Máriával kialakult régi barátságának köszönhetem bebocsáttatásomat TarrLacihoz, és kalandjaimat jelentőségteljes hallgatásai és szavai labirintusában. Mert valóban nem volt könnyű beszélgetni vele. Hirtelen jövő, néha hosszú, időnként elérzékenyült csöndek szakították meg a párbeszédünket, ezeket a most közölt részletekben jelzi. Írásban sajnos visszaad-hatatlan a rövid, szikár mondatok hangsúlyainak és hangszíneinek változatossága és a megidézett alakokhoz tartozó mimika, gesztusok és hangutánzás. Arturo Uitól, Tartuffe Orgonján át Tessitori Nóráig és Harag Györgyig mindenkinek saját hangja, egyénisége és szövege volt, és bár az előadások évére már nem, ezekre a részletekre Tarr László csodálatos pontossággal emlékezett. A foszlányokban épülő élet- és pályatörténet hátterében ott mozogtak és néha előretörtek az életből ellesett és a színpadi szerepek, hogy sikeresen felfüggesszék az idő múlását.
Az itt először közölt, rövidített, szerkesztett beszélgetések egy készülő emlékkötet részletei.
Első beszélgetés
Mikor volt utoljára színházban?
Ó, mióta a feleségem meghalt, egyszer sem. A gyerekeim járnak haza, sűrűn, pedig az egyik Magyarországon van, a másik Svédországban. Jó, hogy a repülőt feltalálták.
Milyen volt az élet a főiskolán abban az időben, amikor Delly Ferenc, Kovács György tanított még?
Negyven évig tanítottam ott. Mi komolyan vettük ezt a pályát, mert ezek a tanárok, akiket elsőnek említett, ezek hagyták. Ők nem szerettek dolgozni.
A nagy öregek?
Le akarták rázni magukról a mi nagy akarásunkat. Mi szívvel-lélekkel és teljes erővel dolgoztunk. És szívesen. Delly mellett sok mindent ki kellett találni. Nem is bántuk, ha nem szóltak bele a professzorok, mert csak félrevezették, amit mi beindítottunk, amit következetesen be akartunk sulykolni a diákokba.
Mit kellett beléjük sulykolni?
A mesterség szeretetét. Ezt mi át tudtuk adni, mert mi is szerettük a mesterséget.
Elég volt a személyes példa.
Igen, igen.
Kik voltak a „mi”? Mert többes számot használt.
Kik? Tanárok. Kovács György, Harag György, ő különösen értelmes volt. Szabó Ernő, Hamvay Lucy. Delly bejött az órájára, én megkérdeztem: „Mit dolgozik ma, tanár úr?” Azt mondta: „Én semmit, majd te dolgozol.”
Egyenesen a főiskola után kezdett tanítani?
Igen, utolsó évfolyam volt akkor Kolozsváron, azután Marosvásárhelyre helyezték a főiskolát, és akkor alkalmaztak, nemcsak színésznek, hanem asszisztensnek is. Én nagyon szívesen vettem, és minden segédtanár is.
Ki volt a többi segédtanár?
Lohinszky, Nagy Imre[1]. Mi húztuk az igát keményen, mert imádtuk, és a diákok is annak örültek, ha ilyen lelkiismeretes fiúk-lányok voltak a segédek, mert a professzorok nem szóltak bele. Megmondom őszintén, ők egy kicsit féltek tőlünk. Mi sokat olvastunk és tudtuk, hogy kell húzni. Közel is voltunk a diákokhoz, mert fiatalok voltunk, és könnyebben tudtunk velük beszélni.
Voltak szakmai beszélgetések a fiatalabb tanárok között? Kitaláltak egy közös programot?
Mindenki a saját módszereivel próbálkozott, a saját egyénisége szerint.
Mi volt az, amit a legfontosabbnak tartott a színészmesterség tanításában? A szakma szeretete volt az alap. Mi következett ezután?
Mindenkinek megvolt a saját elképzelése. Mi szerettük volna, ha a professzorok dolgoznak, hogy abból mi még lopjunk egy kicsit. De elfáradtak már.
Játszani szerettek? Színpadon lenni?
Igen. De a diákokhoz nem tudtak közel kerülni. Mi igen.
Mégiscsak voltak példaképek az idősebb tanárok között.
Igen, ez már a mesterség. Szabó Ernő, aki a Székely Színház főrendezője volt, ő nagyon közel tudott kerülni a színészekhez. Ő, mikor előjátszott egy tizenhat éves szűzleányt, úgy tudta eljátszani, hogy leesett az állunk. De nem volt mindenki jó tanár, nagyképűek is voltak. Azok tudtak lenni. De Szabó Ernő nem. Ő úgy belénk tudta építeni azt a figurát, amit kellett játszani, hogy mindenki megértette. Az ő kottája működött. Jó tanárok voltak ők, de persze a maguk életét játszták.
És közben minden változott.
Igen, persze. Valami új kellett, modernebb.
Honnan jött ez az új?
Olvasmányainkból.
Mit olvastak?
Sok-sok új darabot. Aki lelkiismeretes volt, elolvasta, aki nem, az csak hivatkozott rá. A színház nem kötelezett minket, hogy olvassunk darabokat, de mi dokumentálódtunk egy-egy darabhoz vagy szerephez. És ott voltak a nagy példaképek előttünk, a Kovács Györgyök. Ismétlem Szabó Ernőt, aki igazi példakép volt. Félelmetesen jó rendező volt. A színészekkel nagyon jól megtalálta a hangot. Az nagyon fontos.
A saját diákjai közül kire emlékszik úgy, hogy nagy siker volt?
Volt ilyen. Bács Feri.[2]
Miért volt nagy élmény?
Mert lelkiismeretes volt.
Mit jelentett a dokumentálás?
Sok színdarabot olvastam, a marosvásárhelyi színháznak elég jó könyvtára volt, innen mi el tudtunk indulni. Persze hogy elképzeltem magam valamilyen szerepben, de nehéz dolog volt. Az Arturo Ui esetében nem volt előzetes élményem, példám, a saját elképzelésemet kellett megvalósítani. Persze a rendezők segítettek, és jól tudtak vezetni. Nem mindenik. Voltak román rendezők is, akik nem tudtak magyarul. Sică Alexandrescu[3], például. Lelkiismeretes voltam, a szerep alapjaiból indultam ki, hallgattam a rendezőkre. Rögtön észrevettem, hogy egy rendező lelkiismeretesen dolgozik, vagy nem. Ha lelkiismeretes volt, akkor hagytam, hogy vigyen magával, és fantáziadús is voltam, ha jó volt a rendező. De hát jó rendező kevés volt.
*
Kulcsár Mária: Mit tehetett a színész? Miből áll a színészi alkotómunka?
Fantázia.
Kulcsár Mária: Erre vagyok kíváncsi, hogy jön létre egy olyan hiteles figura, amilyeneket te alakítottál.
Egy jó rendezőnek fontos szerepe van. Ehhez hozzáadódik az, ahogy te elképzelted a figurát. Aztán közeledtünk egymáshoz, a rendező és a színész, és akkor, ha a rendező is jó volt, megfogott engem, könnyebben tudtunk lépésekben haladni előre, mert rábíztam magam.
Kulcsár Mária: És ha nem értettél egyet?
Akkor baj volt. Engedni kellett a színésznek és a rendezőnek is. Kompromisszum lett belőle. Ez kompromittálta aztán az előadást.
Térjünk vissza a fantáziára.
Nagyon fontos a színész fantáziája. Én lelkiismeretesen olvastam a darabot, követtem a rendezőt, és így sikerült zöld ágra vergődni, ha mindenki jó volt.
És a másik színész?
Vele is kellett egyeztetni. Ez egy társasjáték, és a te fantáziádat el lehetett ereszteni, ha voltak partnerek. De a rendező volt az isten, ő állította fel a társasjáték kereteit. A tanításban is kell fejleszteni a színész fantáziáját.
Hogy?
Hagyni kell, hogy csinálja. A tehetség alkalmassá teszi a színészt, hogy kitaláljon dolgokat. Azt lehet tanítani, aki tehetséges. Aki megérzi, hogy mi történik abban az előadásban, amit ő játszik, és fel tudja építeni saját magát arra a szerepre. Persze, ha a rendező is vele van.
Miből építkezik?
Ha kiválaszt egy mintaképet, tőle is nagyon sokat tud tanulni. Aki színházba megy, fel kell készüljön arra, hogy milyen színházba megy.
*
Hogy határozta el, hogy színész lesz?
Nem is határoztam én ezt el. Román–francia szakos voltam, de nem készültem fel arra, hogy a román–francia szakon a román lesz a fő szak. Inkább a franciát szerettem volna, de hát a román szak fontosabbá vált, sőt a francia megszűnt. Két évet jártam, és arra gondoltam, hogy Romániában egy magyar tanítja majd az állam nyelvét. A nyugati nyelvek tanítása egy időre szünetelt, és csak román lett. Akkor én együtt laktam Szabó Jóskával és Farkas Pistával, akik rendezői szakon voltak. Ők azt mondták: „Te, gyere át a Színire!”
Tudtak a színészi képességeiről?
Tudtak. És akkor én nem éreztem jól magam a román főszakon. Hogy legyen Romániában egy magyar ember főromán? (Nevet.)
Nehéz felvételi volt?
Nem. Már megvolt a felvételi, mikor én hezitáltam, hogy mit tegyek. Menjek haza Váradra borbélynak? Apám borbély volt. Aztán a színészet mellett maradtam. Persze, a két rendező szakos segített engem. Gyúrtak, és én szívesen vettem, mert mindketten okos fiúk voltak. Váradon együtt voltunk a Szent László Gimnáziumban, és én akkor nagyon jól sportoltam. A szertornába szerelmesedtem bele. A labdajátékhoz nem értettem. A társasjátékot később kellett megtanulni. Nekem volt két év előnyöm. A kommunizmusból örököltem. Akkor a színin estisek is voltak, akik vizsgáztak. Az formális vizsga volt. De én megragadtam a színészmesterségnél, Farkasnak és Jóskának köszönhetően, mert ők segítettek és nyomtak engem, és tanítottak. A szertorna nehéz sport, óriáskörözni kell tudni, és bátorság kell. Színészként mindezt használni lehet.
*
Második beszélgetés
Itt a fotó a Szabó Ernő által rendezett Tartuffe-ről.[4] Hamvay Lucy,[5] Kovács György, és az asztal alatt, Orgonként, Szabó Ernő. De a szereposztás dupla: Szabó Ernő és Tarr László játszották Orgont. Ez hogy történt?
Hát, hogy is történt. Én szerettem volna Orgont játszatni, az öreg, Szabó Ernő „gyilkolta”. Végre aztán megadta magát, és megrendezte velem.
Tehát felváltva játszották Orgont.
Igen.
Emlékszik a próbákra?
Az öreg mindent előrejátszott. Kitűnő színész volt. És nem volt összeütközés közöttünk. Hogy is ütközhettem volna össze Szabó Ernővel! Mindenképpen szerencsés találkozás volt.
Sikeres volt a Tartuffe? Szerette a közönség?
Nagyon! És én is. Most is tudom a szövegét. Már nem emlékszem, hogy kinek a fordítását játszottuk. Sok mindenre nem emlékszem már. De nagyon tetszett a szöveg. És Szabó Ernő. Én Kolozsváron végeztem, az utolsó évfolyammal. Aztán ide kerültem. Nagyon örültem, elsősorban Szabó Ernőnek, és a Tartuffe már egy bejátszott előadás volt.
Mit mondott a szerepről Szabó Ernő?
Nem sokat. Én viszont dokumentáltam magam ilyen nagy szerepeknél, és Hamvay Lucy meg Kovács György éppen csak „megkukkintottak”. Én tudtam, hogy mit kell csinálni. Ő meg megrendezett, kijavított és előjátszotta.
Nem lehetett könnyű, Kovács György meg Hamvay Lucy idősebbek voltak. És jött egy egészen fiatal Orgon.
Igen, maszkíroztam, öregítettem egy kicsit. Mindenki kitűnő partner volt. Lucy és hát, Pernellné. Margitka.[6] Meg a többiek.
*
Fel tudná idézni, hogy milyen volt egy nap a főiskolán, Kolozsváron?
Rengeteg óránk volt, a kommunizmus közepén. Főleg hazai darabokkal gyilkoltak bennünket. Egy színésznek mindegy volt az, hogy milyen rendszerben van. Mert végeredményben önmagunkat adtuk. Nos, egy nap. Reggel mentünk órákra, elméleti órák: orosz…
Oroszul is kellett tanulniuk a színészeknek?
De nem tudtuk megtanulni – a cirill betűk… Volt marxizmus-leninizmus, igazság-szeminárium. Akkor a kolozsvári lap, azt kívülről kellett tudni.
Az újságot?
Igen, az újságot. Mindenki megvette és elolvasta. És szemináriumok. Kívülről kellett tudni. És keresztkérdések. Próbáltak megforgatni bennünket, de mi már akkor fejlettek voltunk… ideológiailag.
És, ami kimondottan a színészmesterségre vonatkozott?
Az a drámgyak[7] volt. Mindegyik tanár hozzájárult: Kovács György, Szabó Ernő…
Hogy telt egy óra velük?
Meg volt adva, hogy milyen művel foglalkozzunk. Nagyon szép könyvtár volt a Mócok útján, bőrfotelek, elegáns. Néptanácsi ház volt. Modern intézet. Szép tornaterem, fürdőszoba.
A színészhallgatók bentlakók voltak?
Akinek jutott hely. A drámgyak órára a darab el volt olvasva rég. De a lelkiismeretes tanárok lépésről lépésre követték a diákokat. Szabó Ernő precízen figyelte a fejlődésünket. És a rektorunk, Szabó Lajos, akit én imádtam. Ő is szeretett engem. „Na, jöjjön be, Laci, egy kicsit.” Akkor bementem. „Na, és, hogy mentek a – mit tudom én – Orgon-próbák, Tartuffe-próbák?” Én elmondtam, hogy mentek. „Aztán, maga utána is nézett?” „Peersze.” Én már mindent tudtam róla. Az összes szöveget (mondja a szöveget):
„Éppúgy bámulta volna ön is, mint jómagam,
Isten házába járult, naponként jámborul,
S épp a közelemben, mindig térdre borult,
És nem bánván maga körül a hívek
sokságát,
Csak az ég felé fordult végezvén imáját…”[8]
Még mindig emlékszem. De hát egy ilyen jelentős darabot, mint a Tartuffe, nem volt nehéz tudni.
És mi volt nehéz?
Semmi.
Tehát a drámgyak órára tudták a szöveget. Mi következett azután?
Szabó Ernő bejelentette, hogy ezekkel és ezekkel a jelenetekkel fogunk foglalkozni. Aztán felpattant és előrejátszott. Óriási élmények voltak! Az öregnek olyan humora volt, hogy… De nem kérte azt, amit ő csinált, hanem hagyta, hogy kitaláljunk dolgokat. Mert mindenki hozzátett a saját „hozományából”, ezt vagy azt. A jeleneteket a vizsgákon látta a többi tanár. Negyedéven egész előadás volt. Nagyon sok jelenet volt, az volt az érzésem, hogy a tanárok a vizsgán néha unták magukat, elfáradtak már. A vizsga után többnyire elmondta a tanár, hogy mit gondol, ha volt alkalom, hogy még találkozzunk.
Emlékszik-e olyan vizsgaszerepre, ami különösen nehéz volt?
Persze, mert mi azzá tettük…
Ki volt partner ebben?
Például Tóth Jancsi, ő rendező szakos volt, de akkor a rendező szakosok is játsztak. De inkább az okosakat mondom, jó? Volt, akinek nem számított. De tanártól is függött, hogy mennyire tudta felkelteni a mi érdeklődésünket. Harag Gyuri, ő tanár volt, de rendezőtanár.
Milyen volt vele dolgozni?
Ő is előrejátszott néha, nem úgy, mint Szabó Ernő, de jók voltak az ösztönei, és hozzá tudott férkőzni a diák lelkéhez. A beszédtechnikát Tessitori Nórával[9] tanultuk. Verseket tanultunk vele. Bűbájos, cédulás vénasszony volt, rúzzsal kifestve az arca, és magával hurcolta a világirodalom összes műveit. A beszédóra irodalomóra is volt. És ha meglátott, rám szólt: „Állj meg, gyere, vigyed ezeket a könyveket, mert olyan súlyosak.”
Éghy Ghissza[10] úgy el tudott fárasztani bennünket, hogy csak… Ő nem fáradt el. A tánc és a mozgás is szövegek ürügyén történt, sok darabbal dolgoztunk. Csodás zuhanyozók voltak, az nagy szó volt abban az időben. A tornatermet imádtam. Egy kicsit alacsony volt. Én szertornáztam, és Balogh Zolika. Én voltam az alap, őt pedig dobáltam föl. Egy precíz, kis izombog volt. Szaltóztunk, talajon, előre, hátra. Ghissza ott állt a közelben, hogy megfogjon, ha kell. Ennyi volt. Az akkori Kolozsvár csodálatos volt. Mint most.
[1] Nagy Imre (Nagyszalonta, 1926. szept. 27. – Marosvásárhely, 1979. jan. 11.) rendező, főiskolai tanár. 1955-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, és a Székely Színház szerződtette. 1959-tól tanít a főiskolán. 1968-ban szerződése megszűnt a színháznál. Ettől kezdve főiskolai lektor (adjunktus), majd előadótanár.
[2] Bács Ferenc (1936 –) színész. A Színművészeti Intézet elvégzése után (1960) a Székely Színház tagja lett, óraadó társult tanárként a Színművészeti Intézetben Lohinszky Loránd mellett tanársegédként tanított 1973-ig. 1977-ben feleségével, Tanai Bellával Magyarországra települt, több színház tagjaként jelentős szerepeket alakított, több filmben is szerepelt.
[3] Sică Alexandrescu (1896–1973) nemzetközi hírnevű román rendező, a realista színház legkiválóbb képviselője. 1962-ben I. L. Caragiale Farsang című vígjátékát rendezte Marosvásárhelyen. Tarr László Iordache szerepét játszotta.
[4] Tartuffe, Marosvásárhelyi Székely Színház, 1949, rendező: Tompa Miklós, Szabó Ernő.
[5] Hamvay Lucy (Budapest, 1914. aug. 8. – Budapest, 1984. jan. 22.) színésznő.
A budapesti színiakadémia elvégzése után 1936- tól vidéken (Miskolc, Debrecen, Szeged), majd a Madách Színházban és a Fővárosi Operettszínházban játszott. 1942-től a nagyváradi, 1947-től a marosvásárhelyi Székely Színház tagja. 1956-tól a pécsi, 1961–1972 között a miskolci Nemzeti Színház művésznője volt. Tanított a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben is.
[6] Kőszegi Margit
[7] Drámai gyakorlat óra (szerk. megj.)
[8] J. B. P. Molière: Tartuffe, Első felvonás, ötödik jelenet, a Székely Színház Jankovich Ferenc fordítását játszotta.
[9] Tessitori Nóra (Kolozsvár, 1883. – Marosvásárhely, 1969. jún. 26.) szavalóművész, főiskolai tanár. Első önálló szavalóestjét 1920-ban tartotta, ettől kezdve két évtizeden keresztül rendszeresen fellépett nemcsak Kolozsvárott, hanem Erdély sok más városában, időnként Budapesten is. 1948-tól 1954- ig beszédtechnikát tanított a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben.
[10] Éghy Ghissza (Temesvár, 1905. febr. 5. – Marosvásárhely, 1982. szept. 2.) táncművész, főiskolai tanár. Bécsben, Salzburgban, Drezdában, Berlinben és Párizsban tanult az expresszionista táncművészet mestereinél. Aradon táncművészeti iskolát tartott fenn 1924-től negyedszázadon keresztül. 1949-től nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet mozgásművészeti tanára, a Székely Színház és több erdélyi magyar társulat előadásának koreográfusa volt.