Jankó Szép Yvette: „Hol a nagyobb rész boldogsága?”

Jankó Szép Yvette: „Hol a nagyobb rész boldogsága?”

A Játéktér 2013. téli számából

Fotó: Biró István

Social Error. Szputnyik Hajózási Társaság & Kolozsvári Állami Magyar Színház

„Jó játék volt, fordulatos és – a valósággal ellentétben – szórakoztató.” (Anonim budapesti gim­nazista a SZOCIOPOLY nevű társasjátékról)

Ugye létezik olyan improvizációs gyakorlat, amelyben az egyetlen kikötés, hogy csak kérdé­sekben fogalmazhatunk? Vajon akkor ér véget az efféle gyakorlat, amikor valaki akarva-aka­ratlanul pontot intonál a mondata végére, vagy akkor, amikor a mondatok kérdéssége kiürül, erőlte­tetté válik? Vajon csak kérdezem ezt, vagy nagy alamuszin állítani próbálok valamit egy előadással kapcsolatban, mely válaszokat nem, csak kérdéseket kínál? Mely műfajilag többek közt „társadalmi túlélő-showként” határozza meg önmagát, de posztdramatikus, „újrahasznosító kérdezőszínháznak” ugyanannyi joggal nevezhető?[1]

„Miért nem tud az ember olyan társadalmi formát létrehozni, amelyben a többség boldogan tudna élni?” Elég egy ilyen örökérvényűen társadalomfilozofikusnak álcázott retorikai kérdés egy öt ország hét társulatát megmozgató vándorszínházi produkció útnak indításához? S ha egyszer útnak indult, akkor olajozottan kering vajon a projekt a maga zegzugos európai színházi uniós útvonalán Budapest (fellövés a Szputnyik Hajózási Társaság független műhelyéből), majd Graz (Schauspielhaus Graz), Mainz (Staatstheater Mainz), újra Budapest (Nemzeti Színház), Lipcse (Centraltheater Leipzig), Kolozsvár (Kolozsvári Állami Magyar Színház) és Párma (Teatro Due) között, magával görgetve meg­annyi rárakódott helyspecifikus társadalmi játszmát, gikszert, tanulságot? Hogyha az előadás ötven százaléka előre rögzített, a Szputnyik alapcsapatával készre próbált jelenet, a másik ötven százaléka improvizáció („kötött játékszabályokkal és meghatározott idővel”), melybe a helyi színészek aktívan bekapcsolódhatnak, akkor vajon az egy-egy állomáshelyen megtartott egyes előadások között át­lagban hány százalék különbség mutatkozik? (És hány éves a Szputnyik kapitánya?) Vajon melyik állomáson kopott le az előadásgörgetegről a fizikailag is megmutatkozó „játékmester” figurája, aki – az előrejelzésekkel ellentétben – a november 4-ei kolozsvári előadásban már csak testetlen Nagy Testvérként osztogatja a hangszórókon át az utasításokat?

Vajon miért egyértelmű, hogy a kolozsvári magyar színházban csak egy nyelven, csak románul szólalhat meg Big Brother? Vajon miért csak román futballhuligán-„lozinkák” válaszolgatnak a ma­gyar ultrák szélsőjobbos jelszavaira és gesztusaira az előadás érzékelhetően leghatásosabb (mert leghelyiérdekűbb és -aktuálisabb) jelenetében? Vajon szoros menetelésében nem sétált-e el az alkal­milag összeállt, határon inneni-onnani magyar társulat egy komplexebb önértelmezési lehetőség, egy őszintébb, bonyolultabb, zavarba ejtőbb szerepjáték lehetősége mellett? Vajon eléggé helyspecifikus és provokatív volt-e ez így? Vagy… a provokáció nem volt elsődleges célja ennek a produkciónak? A provokáció színházának kissé leáldozott volna? Hm-hm, ez a kérdés túl messzire vezet? Térjünk hát vissza inkább ahhoz, hogy szociális állásfoglalásnak vagy szórakoztatásnak szánták-e az alkotók ezt a produkciót? Esetleg mindkettőnek, akár a SZOCIOPOLY nevű társasjáték kissé perverz találékony­sággal megáldott kiagyalói? És éppen attól kellene megrettennünk nekünk (akár Orwell „utolsó em­berének Európában”), mennyire magával ragad időnként az előttünk, körülöttünk, időnként picikét velünk is folyó „túlélő-játék” ritmusa, egyes játszmák izgalma, a színészek „sportteljesítményének” követése? Miközben folyamatosan a „Nagy Kérdésen”, a többség boldogíthatásán kellene törnünk azt a gyarló módon manipulálható fejünket? Jut eszünkbe, vajon a Szputnyik honlapján hemzsegő kísérőszövegek és szatellit-videók nem oltják-e ki részben előre a(z egyébként nem túlzottan kímélet­len) sokk-dramaturgiára épülő előadás hatását? Vagy épp ellenkezőleg? Ezzel a trükkös társadalmi érzékenység-kanyarfúróval teszik eladhatóvá a magunkfajta szociál- és kultúrsznobok számára is ezt a terméket? Nem gyanús? Vajon miért nem szemtelenebbek, miért nem másznak bele jobban az intim terünkbe ezek a körülöttünk pattogó egyenruhások? Miért tartják be nyájas ígéretüket, hogy ti. semmi durva, megalázó dolog nem fog történni azokkal a „bátor hölgynézőkkel”, akik át merik lépni a játszó- és nézőtér határát, s akik gyanakvó, kínjában nevetgélő csoportba verődve feloldalognak a színpadra? Vajon nagy rafináltan azzal alázzák meg őket, hogy a patriarchális berendezkedésnek megfelelően hagyományos, férfitekinteteknek kiszolgáltatott nőszerepet osztják rájuk, sőt, meg is tapsoltatják őket a férfinézőkkel, ugyanakkor elhitetik velük, hogy ennél csak rosszabb dolgok tör­ténhettek volna, ha a nyílt színházi provokáció nem lenne immár halott, s holtában is gyávaság? Na ne, megint ide lyukadunk ki? Nem foglalkozhatnánk spekulatív értelmezési kísérletek helyett lényegi kérdésekkel?

Például hogy miért ily tüntetően magyartalan, kozmopolitagyanús rögtön címében ez az előadás? Nem tudták volna az alkotók pontosan és szépen lefordítani ezt a hogyismondják… social errort tár­sadalmi hibára (áh!), bibire (hümm?), üzemzavarra (eh!), malőrre, gikszerre? Vagy ha kölcsönszavak nélkül nem megy, akkor maradjon az error, de legalább a szószerkezet első tagja lehetne magyar? Társadalmi…? Túl hosszú? Rövidítve? T. error? Hoppá, vajon hogy van az, hogy még az angol szó­játék is természetesebben téved az ember nyelvére magyarul? Vajon? Vajon futtatva vagy zsírban sütve magyarosabb-e tálalni a műsza…rüléket? ELNÉZÉST!!!, ezt hívják úgy, hogy „critical error”? Nem? Akkor mehetünk tovább, mintha mi sem történt volna?

Van olyan olvasó, aki már a „lényegi kérdések” kifejezésnél megnyomta a Social Error honlapján is ott linkelő pánikgombot? Idézőjelbe kellett volna tennünk az előző, látványos sebességgel elhülyü­lő bekezdést, vagy áthúznunk inkább? Nem lett volna-e az idézőjel túl tágan értelmezhető? (Hányan jöttek volna rá, hogy jelen írás majdan megjelenő digitális változatának kommentjei közül idézünk?) És nem a rettegett cenzúra működésének álbizonyítéka lett volna az áthúzás? Maradjon ebben a formában mégis? Hisz nem azt jelentik-e a fentiek „újmagyarbeszélül”, hogy elitalálat ez az önmagát megszüntető, így csak angolul működő, réfás cím[2] egy különböző nyelvű kultúrák közt utazgató pro­dukció számára? S miután már címe is interkulturalitásra és nomád életmódra predesztinálja Social Errorunkat, lényeges-e azon morfondírozni, létrejöhetett volna-e egy ehhez hasonló, ám egy helyben horgonyzó független előadás a mai kultúrafinanszírozási keretek között Magyarországon vagy akár Romániában?

Hm, de vajon e szóvicc (social error és terror nyelvbe kódolt egyneműségének) megértésében kell csúcsosodnia az adekvát nézői viszonyulásnak egy ilyen interaktív, didakszistól sem idegenke­dő, szociális érzékenységünket birizgáló előadásban? Vagy szívünk joga a színészek külső (fekete overallos) és belső (fehér overallos) körének öncélú, önalázó játszadozásához képest összehasonlíthatatlanul erősebbnek, fájdalmasabbnak látni a színészgyakorlatokat elválasztó, élő zenével kísért képsorozatokat a színpad hátterében kifeszített „teleképen”? Jogunk volna könnyekkel küszködve kirohanni, és visszakövetelni a pénztárnál a jegyünk árát, hogy közönséges orwelli proliként az UNI­CEF gyűjtőládájához trappoljunk vele? Hogyan pozicionálják az alkotók a nézőt, köztük jelen írás gyáván szipogó szerzőjét? Túléli-e, hogy e posztdramatikus anyaghoz ily prekritikusan mert viszo­nyulni? Illik-e kérdésre kérdéssel válaszolni? A „Nagy Kérdésre” bugyuta, egyre üresedő kérdések­kel? Vajon tanult valamit ettől a társadalmi bűntudatunkat recikláló, válaszokkal szűkmarkúan bánó overallos csapattól és rendező-Nagytestvértől? Legalább annyit, hogy a kiürült, erőltetett kérdés végső soron nem más, mint kulturált imperatívusz(?)

Szputnyik Hajózási Társaság & Kolozsvári Állami Magyar Színház

Social Error

Rendező: Bodó Viktor. A kolozsvári előadások szereplői: Hajduk Károly, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Király Dániel, Koblicska Lőte, Kurta Niké, Pető Kata, Rainer-Micsinyei Nóra, Szabó Zoltán (Szputnyik Hajózási Társaság), Balla Szabolcs, Bodolai Balázs, Buzási András, Farkas Loránd, Imre Éva, Sigmond Rita, Viola Gábor (Kolozsvári Állami Magyar Színház).



[1] Felmerülhet s megválaszolatlanul maradhat az a kérdés is, hogy mennyiben tekinthető Orwell-átiratnak az előadás? E posztdramatikus terepen hol a határ intertextus és adaptált szöveg, illetve többszörösen „reciklált kultúrtermék” között? Nyugodjunk bele, hogy tagolatlan határmezsgyén játszódik ez a cselekményszerűséget katonásan mellőző túlélősó, és reality-túladagolásban szenvedő nemzedékünket szórakoztathatja vagy kiáb­rándíthatja egyébként anélkül is, hogy az orwelli utalásokat dekódolnánk?

[2] Vagy hagyjuk Orwellt, s keressük Mesterházi Mónika inspiráló szövegét az előadás honlapján, és a csiki-csuki t betűket?