Rusz Péter: Csak a banán

IFESZT, Csíkszereda, 2014. október. 21

Fotók: Sándor Levente

Székely Csaba: Szeretik a banánt, elvtársak? Yorick Stúdió, Marosvásárhely

Csak nekem tűnik úgy, hogy mostanában kicsit túlbeszéljük ezt a kommunista témát? Erről szól a kortárs prózánk fele, Dragomán Györgytől Bartis Attilán át Papp Sándor Zsigmondig, szinte csak ebből merítkezik a román filmes újhullám, színházi előadásra példaként ott a Leonida Gem Session, és Ada Milea is megénekelte már, hogy Ceaușescu n-a murit. ’89 után születtem, nekem már a csapból is ez csöpög – hjaj, milyen nehéz vót. Ezért nehéz a Szeretik a banánt, elvtársak? című előadás alkotóinak a dolga, mert ilyen dömping után újat felmutatni nem egyszerű. Hogy Székely Csaba monodrámájának ez sikerül-e? – igen is, meg nem is.

Igen, mert ezekben a múlt rendszerrel le- és felszámoló, az azt feldolgozó munkákban javarészt értelmiségiek, művészek nézőpontjából ismerjük meg a létezett és nyomaiban máig létező szocializmust. Ebben a darabban viszont egy szellemi fogyatékos kádergyerek szemüvegén és sorsán keresztül, alulnézetből láthatunk rá az átkosra. A főhős-narrátor Róbert apja nagyhatalmú párttitkár, döntnöke jónak és rossznak, akinek csak egy telefonhívásba kerül, hogy a rendszer ellenségeit Szamosújvárra vagy a Duna-csatornához küldje. De Veress Robi nem mond olyanokat, hogy “vállalom a szégyen rám eső részét”, amikor szembesül az apja kilétével, múltjával és jelenével. Ugyanis nem teljesen világos előtte, hogy miért kap ő mindig tízest a tanár elvtársaktól, vagy, hogy a forradalmat követően apukából miért lesz ismét Tibor, amikor ő mindaddig továrös Tiberiu volt, és kikérte magának, ha a magyar nevén szólították. Nem érti. Sebestyén Aba ezt a nemértést pedig olyan hitelesen hozza, hogy azt hinném, csak az előadás idejére engedték ki az Autista Segítő Központból.  A darabban ehhez egy olyan stilizált játéknyelvet használ, amely a furcsán infantilis mimika, a magyar-román keveréknyelv és a suta mozgás együtteséből áll össze. Nevetségesen abszurd és meghatóan együgyű, Sebestyén Aba pedig nagyon pontosan érzi és megtartja az egyensúlyt tragikum és komikum között.

A főhős végig steril térben, talán egy angliai szanatórium fehér kórtermében mesél, mintegy kihallgatásszerűen hol a fejében megszólaló hangokhoz, hol az őt kezelő orvoshoz.  Falak ugyan nincsenek, Robi mégis be van zárva – akár a saját élettörténetébe. Öltönyéből kilóg a fehér ing, bal kezében nejlonszatyrot szorongat, ebben van a banán és egy palack „hazai” ásványvíz, amit rendszerint a csapból tölt újra. Figyelik, feje fölött végig egyenletesen forog a mennyezeti ventilátor.  Sorin Militaru rendezése türelmesen, jó ütemben vezeti végig Robit a félelmek, az örömök, a feltárulkozás és a vágyakozás lélektani állomásain. Olyan, mint egy pszichoanalízis, ahol mi, nézők vagyunk a terapeuták, nekünk kell a fragmentált, hiányos narrációból összeraknunk a főhős pszichofizikai folyamatait.

Sikerül-e a diktatúra új arcát megmutatni, talán ez a tétje a darabnak. És igen, sikerül, ha azt vesszük, hogy itt most azokról van szó, akik semmit nem fogtak fel a körülöttük zajló rezsimből, akik csak statiszták voltak egy olyan filmben, amit mindig valaki más rendezett.  Vagyis többnyire Ceaușescu elvtárs.

Részint meg azért nem sikerült újat mondani az elmúlt rendszerről, mert számomra sok esetben nem világos, hogy mire megy ki a kommunizmus állandó tematizálása. Hogy meddig kell nosztalgiázni még? Rendben van, hogy a nagy történelmi, közösségi traumáinkat, deformált identitásunkat dolgozzuk fel általa, de ezeket 25 év alatt csak sikerült már feldolgozni – vagy mégsem? Én ezt a továbblépést hiányolom a darabból, hiszen azt mindenki tudja, hogyan történt meg hatalmi elit átmentése, hogyan vedlettek nemzetmentővé a feketeöves kommunisták, hogy a szabadsággal sem tudtunk mit kezdeni, vagy hogy ki kit hallgatott le.  Arra lettem volna kíváncsi, hogy a mostani traumáinkkal mit kezdjünk, mert mintha mostanra már lennének nagyobbak is, talán.