Kiss Tamás: Mamó csipkéje
IFESZT, Csíkszereda, 2014. október 21.
Fotók: Sándor Levente
Máté Angi – Góli Kornélia – Mezei Kinga: Csipke. Kolozsvári Állami Magyar Színház
Szerussz Angi! Mit csinálsz? Vázákat pakolok. Vázákat pakolsz? Segítek a szekrényszagú Mamónak. Mi van a szekrénnyel? Akarom mondani, mi van a szekrényben? Mikor mi. Ott van Mamó, ott vannak a vázák, ott vagyok én, ott vagy te, ott van a büntetés… És mi van még a büntetésen kívül? Ott van még a ránc is.
A Máté Angi Mamó című regénye alapján készült Csipke című előadás nem csupán egy árva gyerek történetét meséli el. Megteremt egy atmoszférát, melyben rövid idő alatt otthon érezhetjük magunkat. Egy egymásba szövődő történetszálakból összefonódó csipke maga az előadás is, mely egy kislány játékos világlátásán keresztül bontja ki mintázatát. A Csipke fonalai összekuszálódnak, és ha kell, egymásba sodródnak. A szálak végét nem mindig mi fogjuk a kezünkben. Olykor – sajnos, vagy szerencsére – a sors ül bele a szövőszékbe. Hogy sajnos, vagy szerencsére? Mindenkinek a maga tisztje ezt eldönteni.
Györgyjakab Enikő Angija az a kislány, akire jó szívvel, mosolyogva nézünk. Az a kislány, akit az idősek szeretnek kioktatni, aki felteszi a miérteket. Az a kislány, akire sokszor irigyek vagyunk, mert lenyűgözően gazdag a fantáziája. Az a kislány, aki után megfordulunk, olyan energiával és hévvel suhan el mellettünk. Albert Csilla Mamója pedig az a nagymama, aki nem szereti háborgatni a múltat. Akinek néha jólesik kiordibálni, ha a részeg szomszéd szerenádot ad az ablak alatt. Aki fáradhatatlanul tűri az unokája rosszalkodásait. Akinek arcán, annak minden apró rezdülésében ott van a keserűség. Akinek a fanyar keménység tölti ki a ráncait. Az a nagymama, aki keveset beszél, ám ha mégis megszólal, akkor kicsit mindannyiunk nagymamája lesz. Az Angi-Mamó páros valahol egymásra van utalva. Ők is összefonódnak, mint a csipketerítő szálai.
De mi van akkor, ha egyikük nincs többé? Mi van akkor, ha egy beszámíthatatlan tényező közbeszól? A halál sírás, a halál fekete kocsi, a halál fekete deszkadoboz, melybe beledobják az embert, mint a pityókát, Mamót is – mondja Angi.
De ne szaladjunk még előre. Hisz itt van nekünk Fülöp bácsi (Keresztes Sándor), aki elég sajátos módon fejezi ki magát, de mindig rejtőzik egy-két gumella a zsebében. A folyton betegeskedő Fülöp néni (Kántor Melinda), és akkor a magamutogató, részeges Karcsiról (Váta Loránd) még nem is szóltunk. Az ő történetük is csipkeszerűen szövődik az Angi-Mamó szál köré. Ezek a mikrojelenetek úgy olvadnak össze egy anyaggá, akár a csipkeszálakból kirajzolódó minták az asztalterítőn. Ez a csipkeszerű mintázat ott van a húsvéti tojászabálásban, a pálinkaszagú biciklipumpálásban, a suszter minden egyes szegében, mellyel a cipőtalpat a cipőtesthez erősíti. Ott van a Dörmögő Dömötör összetépett lapjai közt, de az eldúdolt Kombiné, kombiné csipkés kombiné sorában. Minden jelenet önmagában is értelmezhető. Minden jelenet egy kis történet, egy színfolt az előadás sűrűjében. A tipikus karakterek sajátos nyelvezete komikusan hat, mert a szereplők elbeszélnek egymás mellett, de ez egyben a tragédiájuk is. Vannak, akik egy pillantásból, ki nem mondott mondatokból is megértik egymást, de akadnak, akiknek egy élet nem elég erre. Mert ilyenek vagyunk. Mások. De a másság nem mindig összeférhetetlenség, hisz Mamó és Angi két egymással ellentétes világ, mégsem egymás ellen, hanem egymásért vannak.
A hol sejtelmes, hol ringató élő muzsika elmélyíti az előadás lebegő-emlékező, varázslatos atmoszféráját. Az élőzene cselló-hárfa-hegedű kombinációjának múltat idéző hangzása annyira beépül az előadásba, hogy már-már természetesnek tűnik, hogy minden jelenetet végigkísér, és természetellenes lenne, hogyha nem szólalna meg, pont akkor, amikor kell.
A kolozsváriak előadása olyan, mint egy mozgásérzékelő fényforrás, ami mindenkinek akkor kapcsolódik fel, ha megmozdul benne valami. Akinek pedig megmozdul, az nagyon tudja szeretni a kolozsváriak produkcióját.
Szerussz, Angi! Mit csinálsz? Gyújtogatom a lámpákat fel s le. Le s fel. Hát az miért jó neked? Nem tudom, de jó nézni, ahogy megmozdul valami.