Kovács Bea: Szemet vesztett hatalom
IFESZT, Csíkszereda, 2014. október 21.
Fotók: Sándor Zsuzsi
Szophoklész: Oidipusz. Tomcsa Sándor Színház és Udvarhelyi Táncműhely, Székelyudvarhely
Hetvenperces Oidipusz, jut fülembe egy mondatfoszlány Udvarhelyen, ahova a csíki fesztiválbusszal érkezünk meg, pár perccel előadás előtt. Máris elvárásokat kelt bennem Sorin Militaru rendezése: feszes dramaturgiát ígér, és mivel az Oidipusz mellől lemarad a Rex, sejteni vélem, hogy az antik dráma társadalmi-politikai vonulatát fölülírja majd az emberi. Feltevéseim csak részint igazolódnak be, és bár úgy tűnik, Militarunak olyan színészarzenál áll rendelkezésére, amivel akár egy kimagasló produkció is létrejöhetne, az előadás nem lép túl egy enyhén korszerűsítő, de biztonságos olvasaton.
A korszerűsítésre tett kísérlet elsődlegesen az előadás vizualitásában ragadható meg. A színpad közepén egy négyszög alakú üvegház látható, benne fehér bőrkanapé, zuhanyzófülke, a földön néhány italosüveg és szőlő. Ezt a szó szerinti tiszta teret tartja fenn magának Oidipusz (Barabás Árpád) és Iokaszté (Mezei Gabriella), a királyi pár. Mielőtt Oidipusz belép a steril térbe (már amennyire bármilyen teret sterilnek nevezhetünk), az üvegház mögötti, két rúdból álló tornaszeren tornázik – talán edzi magát. Feleségéhez érkezve az asszony fertőtlenítő kenőcsöt csepegtet Oidipusz kezére, aki alaposan szétkeni azt a karján és arcán. Odakint ugyanis pestis pusztít. Az üvegfal a maga elzártságában és egyszerre láthatóságában mentsvár, ahova a dögvész elől lehet elbújni. A tömeg kontra királyi pár, a kint és bent ellentéte az előadásban következetesen jelen lesz, és előreláthatóan felcserélődik, amint az Oidipusznak jósolt balsors beteljesedik. Az előadás – és a szenvedéstörténet – végére a kinti világ a tiszta térbe kerül, Oidipusz pedig, mint a pestis maga, saját királyságán kívül reked.
A király világosdrapp lenvászon nadrágot visel, hozzá státuszához passzoló, ropogós fehér inget. Szerelme hosszú, élénkpiros köntösben ül fehér kanapéjukon, és ELLE magazint olvas. Kapcsolatuk dinamikáját a női és férfi sztereotípiák mozgatják: Militaru elképzelésében Oidipusz egy macsó uralkodó, hitvese pedig tipikusan csajos, hisztis, sőt, kissé idegbajos hölgyemény. Viszonyuk színreviteléből nem derül ki, hogy miért is annyira egetrengető ez a szerelem, mitől lesz tragikusan elkerülhetetlen és rombolóan erős. Amikor Oidipusz megtudja, hogy Teiresziász jóslatának az apagyilkosságra vonatkozó része minden igyekezete ellenére beteljesedett, erőszakos kanná változik át, aki csak úgy lerázza magáról az immár bewhiskeyezett Iokasztét, durván visszautasítva a nő kedves-erotikus közeledését. Szappanoperákból ellesett párkapcsolati szituációk sorává redukálódik ez az emlékezetes, tragikus szerelem.
Antik drámák esetében mindig kulcskérdés a kar és karvezető szerepének színpadi megoldása. Sorin Militaru László Katát nevezi ki karvezetőnek, kezébe hangosbemondót ad. Kissé sántító megoldás ez, főleg azért, mert a színésznő orgánuma – legalábbis az előadásban – sem önmagában, sem kihangosítva nem elég erőteljes ahhoz, hogy kategorikus és tömegeket megszólító legyen. Az előadás másik nagy problémája pedig maga a tömeg, ami egyszerűen ötlettelen, összecsapott előadáselem. Bezsán Noémi m.v. koreográfiájában a szinkronmozgások vontatottak és régimódiak, a magyar néptánci elemek, például a legényes zavaróan felesel a történet vállalt görögségével.
Az Oidipusz-történetből két olyan szereplőt emel be Militaru rendezése, akik a drámában amúgy nem jelennek meg. Az udvarhelyi előadásban mindvégig jelen van a Szfinx (Jakab Orsolya), aki festett, fekete angyalként áll az üvegházon, mintegy őrködve az ember fölött, aki képes volt megfejteni híres rejtvényét. A másik behozott szereplő maga a meggyilkolt Laiosz (Antal József), aki fekete öltönyben, vörös ingben és kalappal, egyfajta ceremóniamesterként várja gyilkosának kárhozatát, hogy aztán ő maga szabad utat nyerjen Hádész kapui felé.
A szereplőgárda invenciózus bővítése azonban nem tudja ellensúlyozni az előadás gyenge pontjait. Unalmassá válik például a voice-overen felmondott, de inkább csak felolvasott szövegrészek és az üvegházon belüli történések összekapcsolása, a karvezető hosszas, érthetetlen monológjai, az ellaposodó tömegkoreográfia, és az „a-e-i-o-u” magánhangzósort skandáló kórus. Militarunak nem sikerül a tragédia emberi és emberközi konfliktusaira fókuszálnia, deklamáló, erőszakos Oidipusza pedig izomagyú uralkodóvá redukálódik. Pedig Barabás Árpád nagy energiákat megmozgató színész, erős deklamálása azonban megfosztja a bevonó, lélekig ható jelenetek lehetőségétől. Ami marad: a szemét vesztett hatalom önsajnálata.