Kiss Tamás: Bokros nénik
IFESZT, Csíkszereda, 2014. október 22.
Fotó:Sándor Levente
A gardénia nemes és érzékeny dísznövény. Nevelése nem egyszerű feladat. Szereti a félárnyékos, szórt fénnyel bevilágított helyeket és a savanyú tőzeges talajt. Még annyit, hogy bokros növekedésű. Meglehetősen bokros növekedésű.
Elżbieta Chowaniec, a szöveg szerzője Słobodzianek iskolájában tanult. Amikor előhozakodott mesterének a Gardéniák című darab szövegével, a mester elutasította, hogy ez a darab nem színpadra való. Szerda este a temesvári színház színésznőkvartettje erősen rácáfolt erre.
A lengyel történet négy nő életét követi végig kislányként, anyaként, nagymamaként, de szép lassan rájövünk, hogy ez nemcsak lengyel, hanem sokkal inkább kelet-európai, sőt egyetemes sztori. Anyáról kislányra, generációról generációra, nőről nőre száll az élet. Mindenki megpróbálja élhetővé tenni azt saját eszközeivel. A hosszú női monológokat életszerű jelenetek szakítják meg. Életszaga van, hiszen találkoztunk már mi is kislányával nem törődő édesanyával, üveg után nyúló nagymamával. A színen kis ládikák háztetővel. Mindegyik egy- egy otthon, egy-egy külön világ, ha pedig lekerül róluk a fedél, mindegyik alatt más zene szól. A színpadon is négy világot látunk hol egymásba folyni, hol szétszakadni. A drótból összefonódó kapuszerű kerítés a bezártság érzetét kelti. Ezek a nők be vannak zárva saját kis életükbe.
Amit az anya elront a nevelésben, azt a lánya teljesen másként szeretné csinálni, de végül az ő kapcsolata is elromlik a saját a lányával. A szálak bokrosodnak. A kislányok elkezdenek hasonlítani a nagymamájukra. Amikor Tokai Andrea anyaként a színpadra lép, még nem tudjuk, hogy nagymamaként, dédnagymamaként is meg fog mutatkozni. Férfias nő. Kegyetlenül bánik a lányával, az unokájával és az üveggel is – a Tokai Andrea szerepformálásából áradó keménység erős jelenlétet hordoz a színpadon.
De hol vannak itt a férfiak?- kérdeznénk. Ó, ott vannak ők nagyon is. Szereplőink hordozzák őket minden mozdulatukban. Az ember azt gondolná, hogy férfi jelenlét nélkül unalmassá válhat a darab, de éppen ettől érvényes, hiszen ez a hiátus megszül egy bizonyos hiányérzetet, ami ebben a kontextusban segít. Szöveg szintjén meg-megjelenek a férfiak, aztán el-eltűnnek. Talán nincs szükség rájuk. A második generáció képviselője kislánykorában még vágyott a papára. Lerajzolom a tengert, a sirályokat, a halakat és a papát, ahogyan játszik velem- mondja a kislány. De ezt is csak dacból mondja, hogy anyját hergelje.
Az előadásra jellemző egyfajta névtelenség. Többek között ezért sem beszélhetünk csupán egy lengyel történetről. A nők nevei nem fontosak. Ők anya, nagymama, dédnagymama és a kislány. Mindegyik nő esetében felbukkan a magány mint alapmotívum. Az első nő karaktere egy kicsit hasonlít a Száz év magány Ursulájára. Ősanyás. Nem feltétlenül jó értelemben. De minden szál hozzá vezet. És minden tőle indul. Dominál. Amikor ott van, egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az egyik jelenet során leveszi a parókáját. Köröttem felszisszennek. Azon tűnődöm, vajon neki már mindegy? Ő már nem az a díva, mint egykoron? Az előadás végén az utolsó lányt az anyja és nagyanyja próbálja rávenni, hogy ő is legyen menyasszony, mert az sok előnnyel jár. A lány véleményét meg sem hallgatják. Az már nem számít. Tömik csokis süteménnyel, és szervezik az esküvőt. A már említett ősanya eközben hátul cigarettázik. A történet szerint halott. Számukra már nem létezik. Olyan nyugalommal szívja azt a cigarettát, mintha soha nem kellene elmozdulnia onnan. És nem is kell. Persze a kislánynak az üknagymamájáról már regéket mesélnek, hogy ő volt az igazi nő. Tőle lehetett volna tanulni. Az idő mindent elhomályosít. A lány terhes. Vajon megszakad a négy generáción keresztül tartó női hullám? „Ursula” szerint igen. Az utolsó groteszk kép erős élménnyel vet véget az előadásnak.
A savanyú, tőzeges talajon vajon megállja a helyét az új élet? És ha igen, elég erős lesz ahhoz, hogy túllépjen azon, amibe beleszületik? Ezeket a kérdéseket hagyja nyitva az előadás. Jól teszi.