Bakk-Dávid Tímea – Kiss Tamás: Csíki IFESZT 3. nap

A Játéktér fesztiválblogja

Fotók: Sándor Zsuzsi és Sándor Levente

A Nagyfőnök már félig meztelen (és nem felül)

Két meglehetősen megosztó előadást láttunk az Interetnikai Színházi Fesztivál csütörtöki napján. Érdekes egybeesés, hogy pont aznap délelőtt a kritikusi álláspontok legitimitásának kérdéseit és határait firtattuk. Mert hát kik vagyunk mi, hogy a több hónapos folyamatot, egy előadás megszületését esetleg, ha úgy tartja kedvünk, lesöpörjük az asztalról? – mondják a színészek. Ez persze nem ilyen egyszerű, és nem erről szól, bár valóban előfordul, hogy egy előadás vitriolos kritikája többet elárul a kritikaíróról, mint magáról a darabról. Az elemzés, mérlegelés, saját első benyomásunk felülvizsgálatára való hajlandóság azonban ugyanúgy erény, mint néha nem félni megmondani a tutit, és rámutatni, ha a császárnak végre föl kéne már valamit vennie. Az meg végképp nem baj, és talán mindenkinek hasznos, ha a két megközelítési mód egyszerre, egy időben érvényesül.

Ünnepeljük hát a polifóniát egy újabb négykezessel.

*

(k.t.) Khm-khm. Mi volt tegnap azon kívül, hogy szerda, október 23-ika, ’56-ra emlékeztünk (már aki), plusz aznap volt Mátray születésnapja a Facebook szerint? Az IFESZT harmadik napja, és mi bloggerkedünk. Teszünk-veszünk, ülünk, nézünk, eszünk, és megint ülünk, nézünk és néha-néha rádöbbenünk. Na, mindjárt belegabalyodom. Ma a blog a mi gyermekünk. Timivel. Anya! Tiéd a szó.

*

(b.d.t.) Hatalmas technikai bravúr egy kvázi felolvasószínházi szöveget olyan pörgősen előadni, mint ahogy a gyergyói Figura Stúdió Színház produkciójának szereplői tették. Csak kapkodjuk a fejünket, ahogy próbáljuk összerakni a szerteágazó történet kirakósait Az arab éjszaka monológjaiból. Schimmelpfennig szövegéből, őszintén, el sem tudom képzelni, hogyan lehetett volna mozgásszínházi előadást rendezni, ahogyan az eredeti elképzelés szólt (mint ezt a közönségtalálkozón megtudtuk). A rendezőváltással gyökeresen átalakult koncepcióban a színészeket Albu István megfosztotta a fizikai érintkezés minden lehetőségétől: öt üvegkapszulában vergődik és álmodik az öt szereplő, és csak az egymásra replikázó, de párhuzamos narráció kapcsolja össze őket. Az inkubátorokban külön-külön kellene valahogyan összeérnie a történeteknek, az alkímia verbális szinten meg is valósul, de ahhoz, hogy a fragmentumok a megfelelő helyükre kerüljenek, néha késztetést érzünk, hogy Pause-t nyomjunk, sőt akár visszavigyük egy kicsit a filmet.

A közös magány pokla ez, ahonnan a remény, újrakezdés, nagyvonalúság, egyetértés végképp száműzve van. Próbálnánk egyenként szurkolni a hétköznapi rutincselekvéseket újrajátszó, mágikus csapdában vergődő szereplőknek, de az üvegburába nem hatolhat be a good vibe, nem szakíthatja meg semmi a verbális narráció megszállottan pontos görgetését. Ahogyan a szereplők obszesszív belső monológjai egymásról, saját emlékképeikről, sorseseményeikről elsodornak, az az érzésünk, ezt a perpetuum mobilét lehetetlen leállítani, legföljebb túlpörögve majd szétrobban magától, mindent elnyelő fekete sötétséget hagyva maga után. De ki volt az első mozgató?

Ez nem az a lájkolható típusú előadás, hanem egy különös kísérlet, amelynek mi is alanyai leszünk. Sokáig nem tudunk szabadulni belőle. Nyugtalanul keresgéltük nemcsak a válaszokat, de a találó kérdéseket is a hosszúra nyúlt közönségtalálkozón. A második előadáson aztán megkaptuk a feloldozást, mindent felszabadító hahotázás formájában.

*

(k.t.) Asszem rég nem láttam ilyen magas hőfokon égő színészi játékot. Úgy vagyok vele, hogy ha egy előadás az első öt-tíz percben megfog, azt nagyon tudom szeretni. De ha még a harmincadik percben is az övé vagyok, na, az már nem piskóta. Sokkal inkább Harsányi Attila. Na meg a Sex, Drugs, Gods & Rock ’N’ Roll. Harsányi ösztönös alkotó. A közönségtalálkozón elhangzik, hogy hármuk munkája (a rendezővel Tapasztó Ernővel és a szöveg fordítójával Fekete Rékával közösen) ötletszerű megvalósításokból, egy bizonyos természetszerűségből születik. Hogy miért pont ilyen az előadás? Azért, mert egyszerűen így jött. Igazából már el is felejtették, hogy miért. Ez elsőre hülyén hangzik. De hát nekünk nincsenek olyan dolgok az életünkben, amelyeknek nem emlékszünk a miértjére, és most mégis élvezzük a gyümölcsét? Az ötlejes szemüvegek mögött más-más szereplő rejlik minden egyes székfordulásban. A James Bond-os Ian Fleming szerelmeslevél-gyűjteményét ötvenhétezer euróért árverezték. Vajon Harsányi úszószemüvege mennyit érne? Viccet félre téve, eddig hol volt ez a szöveg? Miért nem üvöltött a rádiókból? Miért nem folyt a csapból? Azért, ha belegondolok, jó hogy nem lett belőle egy Most múlik pontosan. Szót sem szóltam.

http://www.youtube.com/watch?v=mTS0q7H4alg

*

(b.d.t.) El lehet – de inkább el kell tudni jutni oda, hogy a nagyfőnökökön röhögni tudjunk. Isten már félig meztelen: egy szál ingben ücsörög trónján, egy irodai forgószéken és intézkedik. Utasít, kér, követel, parancsol, lehord, fenyeget. Aki perel ellene, irtózatos kínok közt végzi. Ő is, és minden ivadéka. Emlékeztek Szodomára és Gomorrára, ugye? Jóbra, Noéra, Lótra, a sok lúzerre, aki bízik benne és szereti az Urat, és jól megszívja? A Halleluja nézettségi mutatói rekordokat döntögetnek, dől a profit, de a lelkekből túltermelés van. Thin their numbers!

Ha élni akarsz, jól meg kell fizetni neki az adót, mert nincs még egy ilyen könyvelő, aki ennyire darabonként számon tartaná, ki mennyivel jön neki, hány birka, kecske, rénszarvas (medve) fejével. Nem mintha szüksége volna rá bármilyen szinten a létfenntartáshoz: ha enni akar, ropogós angyalszárnyat is rendelhet.

*

(k.t.) Beszélgettünk. Nem úgy, mint anno a görögök: sétálva, habár úgy is el tudtam volna képzelni. Sokkal inkább úgy, mint a Mentor program résztvevői: ülve, állva, ölve, halva és hallva, na meg evés közben. Ölve, halva nem. Anikó volt Szókratészünk, Kinga volt Platónunk. Kérdés kérdést követett. Milyen a jó kritika? Milyen kritikát olvasnánk mi? Zsurnálkritika? Tudományos kritika? MGP (Molnár Gál Péter)? Miért van az, hogy az erdélyi kritika informatívabb, míg a magyarországi élesebb? Egy dologban mindenki egyetértett: a jó kritika piszokjó szöveg kell legyen. Légy, ami légy, csak rossz kritikus ne. Vagyis lenni lehetsz, csak a szövegeddel juss el az olvasóhoz. Egy kritika mennyire kell az olvasóhoz szóljon, és mennyire az alkotóhoz? Fórumot kell-e teremtsen a jó kritika? Miért kényes feladat bemutatóról kritikát írni? Milyen kérdéseket tesz fel magában a jó kritikus, mielőtt nekifog pötyögni? Ha ezekre a kérdésekre most mind válaszolnék, mi maradna nekünk?