Kovács Bea: Tőlünk Nepál

IFESZT, Csíkszereda, 2014. október 25.

Fotó: Sándor Levente

Urs Widmer: Nepál, Állami Német Színház, Temesvár

Majdnem üres színpad: zongora székkel, egy méretes faláda, ruhaállvány jelmezekkel. Ebbe a készenléti térbe csöppen Heinz (Franz Kattesch) és Hans (Konstantin Keidel). Hogy honnan és mi elől menekülnek, nem tudni. Színházban vagyunk: mi is, ők is. Játszani kezdenek, színházasdit. Ha már lúd, legyen meta.

Urs Widmer nemrég elhunyt svájci drámaíró utópia-darabját a temesvári német színház két színésze viszi színre, saját magukat rendezve. Nepál maga nem más, mint az a mágikus hely, ahol a világ gondja-baja felejthetővé válik. A színház is ilyen: egy a valóságból kiragadott hely a szertartásra, rítusra, játékra. A Nepál elsősorban szerelmes levél a színházhoz, felfogásában a művészet varázslatos, misztikus voltát hangsúlyozza, de nem marad el belőle a társadalmi változásokra irányuló reflexió.

Widmer drámája eredetileg a svájci Bázel városára íródott 1977-ben, azzal a szerzői utasítással, hogy ha más városokban játsszák, akkor az adott helyi viszonyokra adaptálják a szöveget. Nemcsak a szelfizés, lájkolás, a közösségi médiák világa köszön vissza a színpadról, hanem konkrét földrajzi és helyi utalások is. Szó esik hát Gyergyóról, hidegről és a csíki sörről is. Ezek az átfordítások, ismert referenciák otthonossá teszik az előadást, abban az értelemben, hogy a nézők a saját városukból vágyódhatnak el az utópisztikus Nepálba.

Heinz és Hans két szórakozott figura; saját világukban élnek, bensőséges nyelvük és viszonyuk van, közös játékaik és emlékeik. Karakterük és helyzetük is emlékeztet olyan híres színház a színházban alapszituációval dolgozó darabokra, mint a Rosencrantz és Guildenstern halott, Hat szereplő szerzőt keres, vagy a Godot-ra várva. A két férfi újabb és újabb színházi helyzeteket talál ki, feszegetik fantáziájuk határait, képzeletbeli drámákat mesélnek el és rendeznek meg percek alatt. Aktív, mozgalmas játékuk az alkotófolyamat kezdeti ötletbörzéjére emlékeztet, az első improvizációkra, melyekből a továbbiakban fog építkezni az előadás. Ritmusukat csak az olykor kívülről beszűrődő hangzavar szakítja meg, amely az idegenek közeledését jelzi. Előlük menedéket nyújt a nagy vörös függöny, a színház egyik legfelismerhetőbb szimbóluma. Szabadon játszanak mögötte, de játékuk kifejezi a kényszerű egymásrautaltságukat is.

A temesvári produkció egyik központi kérdése az alkotás újszerűségére is rákérdez: lehet-e olyat kitalálni, amire eddig még senki nem gondolt, vagy már semmi új nincs Nepál alatt?

Az előadásban Heinz végig fehér lufikat fúj, hol szájjal, hol pumpával. Egy adott ponton a nagydarab faládából egy egész kötegnyit vesz elő. Ezek a lufik maga a játék, önmaga tisztaságában, romlatlanságában. Ezeket végül nagy indulattal és durranásokkal kipukkasztják; az egyik játéknak vége, kezdődik egy másik.