Bakk-Dávid Tímea: Az interetnikaiság missziója még betöltésre vár

Merre tovább, IFESZT?

Végéhez közeledik Csíkszeredában a színházfesztivál. Hat nap, 13 előadás: a fesztivál szervezői 250 ezer lejes költségvetésből gazdálkodva megpróbáltak minden részletet elképzelni és megtervezni, értékelésük szerint sikerrel. A 7. Interetnikai Színházi Fesztivál házigazdájával, Parászka Miklós igazgatóval beszélgettünk.

Mi alapján választották ki a programban szereplő 13 előadást?

Tárgyaltunk a színházakkal, a kérés az volt, hogy küldjék el a legreprezentatívabb előadásukat, amely technikailag is kivitelezhető a mi színházunkban. Nincs zsinórpadlásunk, a színpadtechnikánk eléggé hiányos, ezért olyan produkciókat, amelyek ilyen szempontból igényesebb feltételeket kívánnának meg, nem tudtunk fogadni. Kivétel a nagyváradiak Liliomja, amely azonban emiatt egy másik épületben, a Szakszervezet Művelődési Házában kapott helyet.

Itt megemlíthető még egy érdekesség: lemondtunk a versenyjellegről. A versenyfesztiváloknak más technikával kell szerveződnie, erős szakmai háttérrel kell rendelkeznie. Ott bizonyos szelekciós lépeseket be kell tartani ahhoz, hogy a verseny ne álverseny legyen, hanem egy értéket felkutató és felmutató kompetíció.

Ez a fesztivál arról szól, hogy azokat a színházakat fogadja be, amelyek Romániában nem románul, hanem valamilyen nemzetiség nyelvén játszanak. Minden, ebbe a kategóriába beletartozó intézménynek küldtünk meghívót. Volt, aki nem tudott ilyen-olyan oknál fogva eljönni, például a Szebeni Német Színház. A Spektrum Színháznak vagy a Váróterem Projektnek például nem volt olyan típusú, mozdítható, egyeztethető előadása, amivel jöhettek volna. Így elsősorban az úgynevezett kőszínházak vannak itt, de magánszínház vagy alapítványi színház is részt vett, mint amilyen a marosvásárhelyi Yorick Stúdió.

Voltak szórványos próbálkozások multikulturális jellegű, roma és román színészeket is bevonó színházi projektek megvalósítására, de olyan állandó társulat, amely ezt felkarolná, tudtommal nincs. Önök keresgéltek ebben az irányban is?

Amikor a fesztivált szerveztük, a megállapított kereteken túl nem terjeszkedhettünk. Megnéztük, a hagyományos nagy színházak mit kínálnak, abból hány előadás jön össze, és meddig tágítható még ez a kör.

Távlatokban gondolkodva viszont ez lehetne a célkitűzés, ha már az interetnikai nevet viseli a fesztivál, jelezve egy politikailag is plauzibilis törekvést. Nagyon fontosnak tartom a kultúrák interferenciáit megkeresni, ezt a keresést elősegíteni. Ez tulajdonképpen a jövőnek az esélye.

Az interetnikusság célként jelenik meg a politikai intézményszerkezetben, a kormányprogramban, van rá büdzsé, és ilyen néven kell egy fesztivált szervezni. Az intézményi keretek megteremtése fontos, de valóban jó lenne tartalmilag is megtölteni, nemcsak formailag működtetni.

Van két, nagymértékben hasonló koncepciójú színházfesztiválunk: az egyik a Kollokvium, amit első kiadásától kezdődően, a hetvenes évektől követek, jelen voltam, amikor 14 évvel ezelőtt az Állami Zsidó Színházban megszületett az Interetnikai Színházi Fesztivál gondolata. Arról is van színháztörténeti emlékem, hogy a két fesztivál miért hasonlít ennyire egymásra, illetve miért ugyanaz a fesztivál, csak más-más tálalásban. Itt kezdődtek a gondjaim is, véleményem szerint a két fesztivál karakterét el kellene különíteni egymástól, és az IFESZT-et azzal erősíteni, hogy például megkeressük az ilyen színházi szerveződéseket is, amikről szó esett az előbb. Erősíteni a valódi interkulturalitást, míg a Kollokvium lehetne a tere a színházról való beszédnek. A kettőnek a karaktere jelenleg összecsúszik, nem elég differenciált, erről a szakmának el kellene gondolkodnia.

Egy fesztivál akkor jó, ha nagyon ki van találva a célja, és ehhez szabottan a formája, részletei: az, hogy mit vállal be. Mi Csíkszeredában ennek a fesztiválnak próbáltunk egy sajátos, számunkra testreszabott karaktert adni, azzal, hogy örömmel bekapcsolódtunk a Játéktér kezdeményezésébe. Hallatlanul fontosnak tartom, hogy pályakezdő színikritikusoknak műhelymunkát tudjunk lehetővé tenni. Az empatikus, színházhoz közel élő, a színházra szervesen figyelő színikritikának a fejlődése színházi életünk egyik feladata, ami hiánypótlásra vár.

Jellegzetes helyzet az is, hogy Hargita megyében vagyunk, ahol nincs hagyományos, nagy multú színházi centrum, hanem székely kisvárosok vannak, a régi székely székek központjai. 2o-3o-4o ezres kisvárosok és nagyközségek, ahol nem hagyományos, hanem erősen modernizálódó környezetben élnek jelentős közösségek, akiknek életéből nem szabad kihagyni a színházat. A színháznak is esélye az, hogy együtt fejlődjön a társadalommal, és kötelessége megjelenni ott, ahol arra van befogadási készség. Ez a mi színházunknál program. Ezért gondolom, hogy ezeknek a szerveződéseknek Hargita megyében valamilyen módon megyei jellegűvé kellene válniuk. Mi egy gesztus erejéig tudtuk ezt beépíteni a fesztiválunkba: a székelyudvarhelyi társulat otthon játszott, innen utazott oda a fesztiválközönség, így lett része a csíkszeredai fesztiválnak az udvarhelyi előadás. A harmadik jellegzetesség: nem versenyjellegű a mi fesztiválunk.

Az Interetnikai Színházi Fesztivál és a Kollokvium is ugyanabban a – nevezzük így – gyermekbetegségben szenved: nincs arra valódi lehetőség, hogy a társulatok megtekintsék egymás előadásait, nem valósul meg a kommunikáció a különböző színházi műhelyek között. Ugyanakkor zsűri sincs mint „mindent látó szem”, amely végignézné az összes előadást. Fel lehet tenni akkor a kérdést, kikért van a fesztivál?

Van, aki mindent láthat, és ez a közönség. Én ezt nem becsülném le. Azt gondolom, ezt a szempontot mindenképp érdemes első helyre tenni. Ez a fesztivál gazdag kínálatot mutat a csíkszeredai közönségnek. A Csíki Játékszín elmúlt 15 évének középpontjában állt, hogy erős kapcsolatot építsük fel a bennünket körülölelő közönséggel, kialakuljanak a színházbajárási szokások, az előadások gerjesszék a színházba járási vágyat. Ebben a folyamatban egy ilyen fesztivál különösen jól jön. Egy héten keresztül a csíkszeredai közönség láthatja a különböző társulatok válogatott előadásait, a különböző színházi törekvéseket, eredményeket, összevetheti azzal, amit mi kínálunk. Ez egy mobilizáló ingerdömping, ami a mi színházi életünknek a kiteljesítését szolgálja.

A helyi értékek tartalmi telítettsége, gazdagsága, ereje, életképessége, vagyis az, hogy mi történik helyben, egy város mikrokörnyezetében, annak óriási a tétje. Egy modern világ csak hálózatszerűen tud felépülni, a centrumokban való gondolkodás a 19-2o század sajátossága, ami lassan érvényét veszíti. Tehát a globalizációval párhuzamosan a helyi értékeket kell megerősítenünk. Van, aki úgy gondolja, ez a kettő ellentétben áll egymással, én viszont úgy vélem, a kettő feltételezi egymást, a helyi értékek felerősítéséből és kiemeléséből áll össze voltaképpen egy párbeszédképes, egymással sejtszerűen összekapcsolódó kulturális rendszer, és ebből lehet érvényes globalizáció. Pillanatig sem éreztem úgy, amikor Csíkszeredába jöttem, hogy olyan vidéken vagyok, ami jó messzire van Bukaresttől és még messzebb Budapesttől. Nem gondolom, hogy ebből nekünk hátrányos helyzetünk teremtődne. Az a jó, ha a lehető legjobb értelemben elhisszük azt, hogy ahol vagyunk, az a világ közepe.

A csíkszeredai közönség, amely ennek a fesztiválnak a fő célcsoportja, elsősorban magyar anyanyelvű. A fesztiválon főként más, szintén magyar társulatok előadásaival kerülnek interakcióba, és kevéssé valósul meg egy szélesebb interkulturális kommunikáció. Lehet, ide Csíkszeredába kisebbségi színházként a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színházat is be lehetett volna illeszteni a programba… Ön mit gondol erről?

Ezzel a felvetéssel teljes mértékben egyetértek. Úgy gondolom, ezt a fesztivált ilyen irányban érdemes és kell továbbfejleszteni.

Mi egyfajta közmegegyezés alapján átvettük a szervezés stafétáját, egy formát, ami még nem azonos önmagával. A fesztivál még nem azonos azzal, amit a címe takar. Mi itt egy magyar többségű környezetben vagyunk, nekünk akkor lenne ez interkulturális megnyilvánulás, ha akár román előadásokat láthatnánk magyar fordítással, illetve német, roma vagy más előadásokat. Ha van további útja ennek a fesztiválnak, akkor ez az.

Miért esett idén a választás Csíkszeredára helyszín szempontjából?

Amikor kitaláltuk ezt a fesztivált, volt két álláspont, amely megosztotta a színházi embereket, akik az alapítógyűlésen összeültek: állandó helyszínen legyen a fesztivál vagy vándorfesztiválként működjön. A vándorláspártiak győztek, ők voltak többen. Én úgy gondoltam, ennek a helye Bukarestben lenne, ahol a legközelebb vagyunk a bukaresti színházi élethez, a diplomáciai testületekhez.

Bevallottan vagy sem, ennek a fesztiválnak van egy erős kultúrdiplomáciai üzenete, amely képet ad ennek az országnak a jobbik arcáról, törekvéseiről, és ezt erősíteni kellene a színház eszközeivel is. Ez a fajta nyitottság, tolerancia, az egymásra figyelés készsége megvan bennünk, csak ki kellene aknázni. A fő ellenérv az volt, hogy drága lenne, és leszavazták.

Elindult a fesztivál a maga útján azzal, hogy mindig oda menjen, ahol ahol a helyszín megérdemli azt, hogy a reflektorfény ráirányuljon. Az is mindig szempont, hogy ki vállalja a szervezést, mert ez nagy munka, sok nyűg van a lebonyolításával. Legutóbb Nagyváradon volt, nagy erőkkel és ambíciókkal próbálta megújítani magát az ottani társulat, és úgy gondolták, a fesztivál ezt elősegíti. Hogy most miként került hozzánk, magam sem tudnám pontosan megmondani. Meglebegtettük, hogy most már mi is meg tudnánk szervezni azt, mert a színház iránti érdeklődés a városban garantáltan nagy. Színházunk szervezőereje és gyakorlata és a technikai felszereltség is olyan szinten van, hogy a vendégelőadásokat zömmel be tudja fogadni. Így terelődött ránk a figyelem, aztán amikor pályázni kellett a szervezésre, egyedül mi pályáztunk.

Milyen nehézségekkel szembesültek a szervezés során, amire nem számítottak?

Ezt leginkább Budaházi Attila főszervező tudná részletezni, de talán a pályázás folyamata, annak lebonyolítása volt a legnehezebb. Ez egy nagyon aprólékos munka, sokat lehet hibázni. Úgy gondoltuk, a legjobb kézben Budaházi Attilánál van. Ha egyvalaki tartja kézben a dolgokat, kisebb a hibalehetőség. Nagyon ütős kis szervezőcsapat alakult ki. Fél kezemen meg tudom számolni, kik szervezik, és ettől lett jó.

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy van egy dédelgetett fesztiválunk, a Lurkó gyermekfesztivál, amely eddig két kiadást ért meg, tavaly májusban volt az első. Ott próbáltuk ki először, milyen egy fesztivált megszervezni, lebonyolítani.

Meg van elégedve azzal, ahogyan a csíkszeredai közönség fogadta a fesztivált?

Úgy hirdettük meg az előadásokat, hogy csak elővételben lehet jegyet kapni. Jó előre el is keltek a jegyek. Elégtétellel látom, hogy amit mi gondolunk a közönségünk fogékonyságáról, színház iránti érdeklődéséről, az beigazolódik.