Rusz Péter: „Ha kicsit többet megtudunk egymásról, megérte”

Fotó: Sándor Zsuzsi

Szűcs Katalin Ágnes színikritikus vezette az idei, csíkszeredai IFeszt előadásai utáni közönségtalálkozókat, végigkísérve a fesztivál programját. Kritikusi magatartásról és a fesztiválról való benyomásairól egyaránt kérdeztük az egyhetes rendezvény végén.

Mi történt veled itt Csíkszeredában, a 7. IFeszten?

Csupa jó dolog. Izgalmas találkozások történtek a társulatokkal, a színészekkel, akiket ritkán van alkalmam látni. A szakmai közönség mellett sikerült bevonnunk a civileket is, akik hol többen, hol kevesebben, de mindig jelen voltak. Számomra megható volt, ahogy az emberek akartak még beszélni a látottakról, tájékozódni.

Közönségtalálkozó alkalmával hogyan lehet elkerülni, hogy ne szaladjunk bele a magyarázkodásba?

A színház borzasztóan racionális intézmény. Millió esetben teljesen praktikus oka van egy adott színpadi megoldásnak. Tudni kell, hogy mi miért van úgy, ahogy. A színházról való gondolkodásban alapvetően fontos, hogy ezt a tudást is bele tudjuk kalkulálni, és képesek legyünk megkérdőjelezni az ex katedra kijelentéseinket. A kritikus számára is sok olyan információ derülhet ki ilyenkor, amiket nem ismervén, egész másképp látja a produkciót. A beszélgetéseken igyekeztem nem véleményt formálni, inkább kérdezni, a kérdéseimben viszont benne volt, hogy milyen kétségeim vannak. Amikor kritikát ír az ember, nem beszél az alkotókkal. Mégis azt feltételezem, hogy nem olyan emberekről van szó, akik ab ovo rosszat akartak csinálni. Lehet, hogy nem működik az előadás, de vajon mi az oka? Ezért kell az alkotókkal beszélgetni, háttérinfókat is megtudni, mindezt úgy, hogy a kvázi-civileknek is érdekes legyen. Ugyanakkor nem az a cél, hogy az alkotók megmagyarázzák az előadást. A közönség számára is fontosnak tartom, hogy ezekkel szembesüljön. Ne sztereotípiákat kérjen számon. A színház sokféle, a metódusok is nagyon sokfélék. Ne utasítsak el valamit azért, mert én azt másképp csináltam volna – óvatosabban ítélkezzünk, mondjuk úgy, hogy ne ítélkezzünk, hanem értelmezni próbáljunk.

Jó az impulzusoknak ez a gyors egymásutánisága egy fesztiválon?

Ez könnyen áthidalható. Én magam sem tudtam egy mondatot kinyögni, amikor megkérdezték, hogy milyen jó előadásokat láttam. Másrészt viszont érdekes egymás mellett látni egyes előadásokat. A közönség számára például nagyon jó egy fesztivál, mert különböző színházi formanyelveket lát, és ez sokkal elfogadóbbá, befogadóbbá teszi őt. Látja, hogy nem csak az a fajta előadás létezik, amit megszokott. Jé, így is lehet? Ilyen színház is van? – ez a felismerés szemléleti frissességet, nyitottságot hoz. És ha megfogja őket az adott előadás, mint mondjuk a Radu Afrimé (Az ördög próbája – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház), akkor látják, hogy tele van őrülettel. Igaz, hogy rendszert még keresni kell benne, de már nem unatkoztak, nem szenvedtek, volt mit nézniük, látniuk, hallgatniuk – még akkor is, ha ezek nem álltak össze egységes valamivé. Ezért jó beszélgetni utána, mert sokan bizonytalanok, nem merik feltenni a kérdéseiket, de ha az alkotók elmesélik, hogyan készültek, már tágul a horizont. Iszonyúan elutasító tud lenni a közönség, ha az előadás nem felel meg az elvárásainak. Ezért jó, hogy nagyon sokféle dolgot lehet egy fesztiválon megnézni.

Reprezentatívnak tartod a válogatást?

Nem, de nem is ez a cél. Hat nap véges idő. Mindig lesz, aki kimarad. Rengeteg oka van, hogy ki tud jönni, ki nem. Bele sem gondolunk, amikor újságíróként szemére hányjuk egy fesztiválnak, hogy mi nem volt a programban. Tudom, mit jelent összehozni egy fesztivált, Kisvárdára nyolc éven keresztül válogattam. Technikai kérdések, kompromisszumok, sérül-e az előadás és így tovább. Az érdekes az, hogy a színházak mit vállalnak fel, mint ami reprezentálja őket. Ahhoz képest, hogy a csíki IFeszt mekkora rendezvény, minden nap volt legalább egy olyan előadás, amiért már érdemes volt megrendezni az egészet. Kialakult például egy határozott és markáns monodráma-blokk, teljesen véletlenül, ami rengeteg szakmai tanulsággal járt. Azt sem tartom bajnak, hogy láttam kevésbé sikerült előadásokat, gondolok itt a Zsidó Lear királyra. Nem a mi feladatunk, hogy másnak az orrára koppintsunk. Ha ennyit elér egy fesztivál, hogy kicsit többet megtudunk egymásról, arról, hogyan gondolkodunk, hogyan létezünk, már megérte.

Végignézve a tizenhárom előadást, változott-e a képed az erdélyi színházakról, ahhoz képest, amit eddig tapasztaltál?

Nem változott. Nálunk például nagyon komoly vidéki műhelyeket vertek szét az igazgatói pályázatokkal, a kinevezésekkel. Kaposvár például messze nem olyan erős már, mint volt. A vásárhelyi társulat nagyon jó kondícióban van, óriási színészi frissességet igényel például a látott Afrim-rendezés. Inspirálják egymást, mert sokféle kihívás van. Nagyon erős a kolozsvári társulat, de ott is láttam botrányosan rossz előadást az évek során, és ez belefér, hogy valami nem sikerül: színház nincs kockázatvállalás nélkül. Abszolút tartják magukat a sepsiszentgyörgyiek. A temesváriak Gardéniája is nagyszerű, jól volt kiosztva, rendező és színészek szépen egymásra találtak. A nagyváradi színház nagyon pozitív élményem az utóbbi években, a korábbiakhoz képest. Amikor Dimény Leventéék megcsinálták a maguk kis forradalmát, valami elkezdődött, érezni ezt a Liliomban is. Sokkal minőségibb előadásokat hoznak létre, mint korábban, össze sem lehet hasonlítani a mostani Szigligetit a nyolc évvel ezelőttivel.

A kritikus hogyan kerülheti el a sérülést, a sértődést?

Lehetetlen elkerülni. Én egyszer megírtam Kovács Lajosról, hogy beszédtechnikai problémái vannak. Utána kaptam tőle egy kézzel írott levelet – amiért azóta is hálás vagyok neki –, amelyben hosszan kifejtette, hogy milyen szépen lelepleztem. Nagyon megbántódott levél volt. Annyira szíven ütött, hogy soha többet nem írtam abban a tónusban. Akkor döbbentem rá: lehet, hogy én úgy érzem, fehéren-feketén meg kell írnom, amit gondolok, viszont ott van egy ember, aki nem akart rosszat csinálni. Nagy tanulság volt ez a pályám elején, egy életre megtanultam, hogy nem szabad direkten fájdalmat okoznunk. Nota bene: a kritikusnak is át kéne esni ilyen helyzeteken, neki is éreznie kellene, hogy milyen, amikor őt kritizálják. Nagy kritikusok egyébként, érdekes módon, nem is bírják ezt elviselni. Épp elég fájdalmas szembesülni a kudarccal, de a kést még jóízűen meg is forgatni a sebben, és kitalálni, hogyan döngölj blikkfangosan, szellemesen előadást vagy alkotót a betonba – ez gáz. A kritikus nem ítész. Itt bele lehet pusztulni egy rossz mondatba. A hallgatóimnak, illetve fiatal pályatársaknak mindig azt mondom, csak olyant írjunk le, amit a másik szemébe tudnánk mondani. Lehet keményen írni, de akkor pontosan meg kell tudni indokolni, hogy hol, mi, miért nem volt jó. A szakmaiság itt kezdődik.

Szakmának vagy olvasónak írunk?

A kritikának használhatónak kell lenni. Egyesek szerint ez nem így van, csak az olvasó számít. Hát a szakma nem olvasó? Ha az alkotó nem tudja használni, amit írok, akkor minek az egész? Ez lenne az értelme, hogy ő is megértse, mi a problémám az előadással. Lássuk, mire megyünk ketten! – ez a hozzáállás ritka manapság. Mindenki számára kell írni. Ez az igazi nehézsége a műfajnak. Számomra ez az ideális: legyél szakszerű, de ne rétegspecifikus. Mert ha egymásnak kezdünk írogatni, az annyira nem izgalmas.

Kortárs erdélyi magyar drámák nincsenek – mondja Székely Csaba. Igaza van?

Nagy vonalakban tényleg nincs, ebben igaza lehet. Erdélyben is többnyire a magyarországi kortárs szerzőket játsszák, Tasnádit, Parti Nagy Lajost, Egressyt. De ha jól belegondolok, nálunk sincs akkora bőség. A rendszerváltás előttiek szinte sehol nincsenek, leszámítva Spirót. Pedig sokat kell játszani kortársakat, hiszen érdekes, hogyan gondolkodnak rólunk. A nagy számok törvénye szerint születnek olykor remekművek is, de a nem remekműveket is játszani kell; lehetetlen, hogy mindig csak Hamletet nézzünk. A közönség szereti a kortárs drámákat, mert róla szólnak, akkor is, ha nem az örökkévalóságnak születtek. Közben meg felbukkan egy-egy, ami viszont igen. Bennem erős béketűrés van az újdonságokkal szemben: engedni kell tévedni, muszáj. Nem lehet csak remekművekben gondolkodni. Az értő közönséget lépésről lépésre ki kell nevelni. Nem lehet egyből olyan előadással előállni, amiből egy szót sem ért szegény néző, mert soha többé nem teszi be a lábát a színházba. Bocsárdi nagyon jól csinálja ezt: tudatosan építkezik. Lehet személyeset és szórakoztatót is úgy csinálni, hogy az igényes legyen. Ha ez sikerül, a közönség nem fogja a gagyit, a jól ismertet várni, szívesen belehelyezkedik egy másik színházi nyelvbe. Ha nincs ehhez türelem, tér, lehetőség, megette a fene az egészet.